Furcsa idénye volt a Fradinak, Varga Zsolt vezetőedzőnek. Az "FTC mindent visz" érzés után meg kellett elégedni soványabb eredményekkel, de a részleteket megismerve azt mondhatjuk, a zöld-fehérek nemhogy mindent megtettek, ami tőlük telik, de az eredmények miatt sem kell szégyenkezniük. A vezetőedzővel kétrészes interjúban tekintjük át az évad legfontosabb történéseit.

A vlv szerkesztősége az olvasók segítségével tartja fenn magát.
Kérjük, lépjen be támogatóink közé.
RÉSZLETEK

VARGA ZSOLT (FTC-Telekom Waterpolo) a vlv-nek:

- Előttem a kép a kupák sorával az asztalon. Tízből tíz versenyt nyertetek meg zsinórban, hazavitettek minden létező trófeát. Szerintem kezdjük innen. Új szakasz jött, de hogy lehetett a csúcson új célt, motivációt találni, megküzdeni a tudat alatti elégedettség hatásával?

- Mindig lépésről lépésre haladtam előre, minden kupa esetében egy teljesen önálló feladatot láttam, mint ahogy az is volt mindegyik. Így aztán nem éreztem szakaszzárásnak a tízedik kupát.

Ha egy kissé eltávolodva nézem és kívülről tekintek rá erre sorozatra, akkor lehet, hogy tudok szakaszhatárokat húzni.

A két évvel ezelőtti hannoveri BL-győzelem biztosan egy időszak lezárása volt. Elértük a maximumot, amit klubszinten el lehetett érni. Az utána behúzott két győzelem (Szuperkupa és Magyar Kupa) alkalmával már éreztem, hogy valami minha más lenne. Ezt annak tulajdonítottam, hogy átrendeződés, újjáalakulás történt a csapaton belül, a sok győzelem után eleve kell egy kis idő, hogy újratöltődjön mindenki, elérje azt az energiaszintet, ami az ilyen trófeák megnyeréséhez nélkülözhetetlen. Mi már esélyesek voltunk mindenhol, ez egy teljesen más lelki és pszichés alapállapotot hozott. A Coviddal megterhelt két év pedig a következő szakasz, ami most zárult le.

Ha a számok oldaláról nézzük, akkor a 10-es szám önmagában is egy kerek egész, ez is lezárult, így is lehet rá tekinteni. És ahol lezárul egy szakasz ott nyílik egy új fejezet.



Ha visszatekintünk az olyan nagy csapatok történetére a vizilabda mellett akár a futball, a kézilabda, a kosárlabda világában, amelyek egy ideig megnyernek mindent, azt látjuk: ha nem változtatnak a csapatösszetételen, valahogy túlnövik magukat és nehezen tudnak újra nyerni. Szükség van markáns változtatásokra, ez meg azt hozza, hogy idő kell, míg kialakul egy új nyerő összetétel, s a csapat új lendületet kap. Ez a folyamat el is indult, sajnáltam, hogy egy-egy kiszemelt játékost nem tudtuk szerződtetni, de jók voltak a döntéseink, ütőképes csapatot sikerült összehozni a 2020-2021-es szezonra is. Mindig a győzelem volt a cél, az, hogy az ellenfélből alaposan felkészülve kihozzuk magunkból a maximumot.

Aztán ennek a klubszezonnak sajátos története lett. Ugye, van az a mondás, hogy "Ami nem öl meg, az megerősít!" - hát ebben az évben elbizonytalanodtam e tekintetben... Hihetetlen mennyiségű problémával kellett szembenéznünk. Ez sokaknak túlzásnak tűnhet, hiszen nemcsak minket támadott meg a Covid, hanem másokat is. Volt két térdsérültünk, Varga Dénes és Zalánki Gergő - jó, még ez is elviselhető, ha nehezen is. De ha az egészet nézzük, az összes történést, Vámos Marci hétkilós fogyását, szemsérülést, bordasérülést, ilyen baleset, olyan baleset sújtott minket, az utolsó mérkőzésen Vogel Soma a saját szemébe nyúlt bele, és ezek csak a súlyosabb problémák voltak.

Ebben a szezonban az építkezés folyamata sokszor megszakadt. Az olimpiai kvalifikációs tornának is volt ilyen hatása, s amikor két-három kulcsjátékos nincs a vízben, majd visszatér még kisebb terhelhetőséggel, akkor az egy újrarendeződést idéz elő, ami az egész csapatot érinti. Önmagában ez érthetően okoz olyan átmeneti gondokat, ami a gyengébb játékban nyilvánul meg.


Egy jellemző kép, még a szezon előtti felkészülés időszakából: a sérültek alig férnek el a kispadon...

A két térdsérültnél óriási hiányosságokat láttam a lábmunkában. Ilyenkor először fel kell építeni újra a játékost, ezt tettem mindig és utána jöhetnek a hivatalos meccsek. De most messze voltunk attól hogy a két érintett lába "visszajöjjön" és már játszani kellett, noha igyekeztünk vigyázni, nehogy az erőfeszítés gyulladást okozzon, elnyújtva a gondokat. Bele kellett törődni, hogy ezekben az esetekben időre van szükség, kisebb terhelésre van csak mód, emiatt lassabb az előrehaladás, a visszaépülés folyamata.

És hát, mindezt már be is kellett kalkulálnom, számítottam visszaesésre. Tudtam például a Szolnok és az OSC elleni meccs előtt, hogy nem várhatunk sok jót. Ugyanakkor nagyon nagy szükségünk volt a BL miatt erre a két meccsre. Nem beáldozásról volt szó - kikaptunk mindkétszer, az OSC-től ráadásul nem egy szép meccsen -, de látható volt, hogy utána a BL-főtáblán normálisan teljesítettünk. Hasonló volt a helyzet a BVSC elleni vesztes meccs előtt. Akkor tértek vissza a covidosok, Dumi 45 nap után, Marci 21-22 nap után, tele félelemmel, problémákkal, covid-protokollokat olvasgatva, hogy miként kell ilyenkor visszatérni. Pulzusmérővel úsztak, hogy tudjunk vigyázni, ne menjen a pulzusuk 140-150 fölé, ne kapjanak olyan terhelést, ami nehezíti a rehabilitációjukat. Négy hét után pedig már csak azért is elküldtem őket terheléses vizsgálatra, hogy pszichésen lássák, valóban terhelhetők. Nem akármit kellett kigyógyítani a fejekből, hanem azt, hogy akár meg is halhatnak edzés közben. Mert erre gondolva nem lehet rendesen dolgozni. Ilyen problémánk még sose volt, egy sor dologra rá kellett jönni, ki kellett találni és megcsinálni.

Szóval, amikor a szerbek elleni szegedi meccsről visszajöttek a játékosok, egyetlen edzésünk volt, amin komplettek voltunk - csütörtökön és másnap következett a BVSC. Tudtam, hogy veszélyes, kifejezetten jó csapat az ellenfél, de azt gondoltam, hogy azért valahogy meg tudjuk fogni a meccset. Megint az történt, hogy kikaptunk, de nagyon kellett az a mérkőzés ahhoz, hogy nem sokkal utána legyőzzük a Barcelonetát a BL-ben, elérjük a nagy fordulatot a BL-főtáblán és a csoportelsősèg lehetőségét fenntartsuk.

Most visszatekintve elmondhatom, ebben a szezonban áprilisban kerültünk olyan fázisba, ahogy egy évvel korábban már januárban álltunk. Méréseket végeztünk, pulzuskontrollt alkalmaztunk, új technológiát bevezetve.

- Ez mit jelent?

- A pulzuszám alakulását folyamatosan vizsgálva látod, hogy mennyi idő alatt áll vissza normális szintre. Évek óta terveztem e módszer alkalmazását, de ehhez műszerek kellenek, s most végre találtunk egy olyat, ami a vízben is működik. Elkezdtük mérni edzéseken, edzőmérkőzéseke azt, hogy milyen pulzuistartományban dolgoznak a játékosok.

Gondolj bele: a vízilabdában az edzések teljesen tradicionálisak és nem mérésalapúak. Nincs tudományos alap az edzésprogram összeállítását illetően, nagyjából az alapozza meg, hogy "régóta így van" tehát a tradíció, az intuíció és a túledzés.



És nem arról van szó, hogy beleőrültem a mérésekbe, de abból indultam ki, hogy szükség van egy adatokon alapuló kiindulópontra, hogy tudjuk, hol állunk és mit akarunk fejleszteni. Utána már ehhez lehet igazítani az edzésmódszereket, a foglalkozások tematikáját. Hiszen, ha tudjuk, hogy milyen pulzustartományokban dolgoznak éles szutuációkban a játékosok, akkor egyenként meg tudjuk vizsgálni, hogy melyik részen kell változtatni, a pulzustartományt az edzések segítségével alakítani tudjuk, természetesen kedvező irányba. Ezen elkezdtünk dolgozni ebben az évben és nagyot léptünk előre, gyűlik az adatállomány, tisztán látom, hogy ki milyen fázisokban mekkora pulzussal dolgozik. A mutatók alapján sokkal tisztább képhez lehet jutni, ami aztán segíti az edzés megtervezését, az egyéni foglalkozások tematikájának kialakítását. Mondok egy példát. Az egyik játékosunknak ebben az évben folyamatosan magasabb volt a pulzusa, ami két dolgot jelenthetett: vagy aluledzett vagy valami baja van. Adatok nélkül ezt lehetetlen lett volna észrevenni, legfeljebb gyanús lett volna, hogy kicsit lassabban úszik. Ha elküldöm kivizsgálásra és kiderül, hogy minden rendben van, akkor aluledzett és másfajta edzésmunkára van szüksége, mint amiről én azt gondoltam, hogy a készülésnek ebben az időszakában neki való.

Viszont akinek nagyon jók a mutatói, gyorsan áll vissza a pulzusa megnyugvási állapotba a terhelés után - annál lehet változtatni, kaphat olyan feladatot, ami más területeken fejleszti őt. Ez egyben visszaellenőrzés az edzőnek: ha a papíron egy csomó piros tartomány jelenik meg, pedig én úgy állítottam össze az aznapi edzésprogramot, hogy kék tartományok legyenek, akkor tudom, hogy mitől fáradtak. Nincs mellébeszélés, nincs olyan, hogy a játékos panaszkodik: nehéz volt, szerintem meg nem.

Elkezdtünk tehát olyan munkát végezni, amelyben végre egzakt adatok alapján vesszük figyelembe a játék specifikumait, azt, hogy milyen időszakban milyen terhelés történik, az mettől meddig tart, mennyi pihenőidő szükséges, hogy van ez posztonként, a centereknél, a szélsőknél. Ennek az évnek a legnagyobb eredménye, hogy ezt el tudtuk indítani és már hasznosítjuk is a megszerzett információkat.


Győzelem a Magyar Kupában

Amikor elkezdtem itt a Fradiban egy másfajta edzésmunkát - azon kívül, hogy nyilván a szárazföldi edzések is kaptak egy markáns vonalat Pozsonyi Zsolt által -, kértem mérkőzésadatokat, ki milyen sebességgel és mennyit mozog egy mérkőzésen. Ez volt a kezdet, aztán ez azzal egészült ki, hogy a pulzustartományok folyamatos vizsgálatának segítségével végig képem van arról, hogy amit csinálok, annak milyen hatása, következménye van. Ez más, mint amikor csak feltételeztem, hogy egy adott cél eléréséhez mi lesz a jó. 

- Térjünk vissza a csapat évéhez. Azt mondtad, januári állapot volt áprilisban. A bajnoki döntőt elveszítettétek, ezzel együtt, valahogy pozitívnak érzem az egész végkicsengést, amihez nyilván kellett a BL-döntőbe jutás. Neked személy szerint mekkora volt a csalódás, hogy nem sikerült a bajnoki címvédés és mennyit hozott vissza ebből a BL-döntőbe jutás?

- Sajnos valóban meg kell állapítani, hogy a bajnoki szereplés itta meg leginkább a levét az iszonyú mennyiségű problémának. Nagyon rövid időnk volt ezután, mindössze tíz nap és valamennyit pihenni is kellett. De az is igaz, hogy maradt egy adag hiányérzet bennünk a bajnokságot illetően.

- Belgrád. Az előjelek tehát nem voltak kedvezőek... És már az első ellenfél nagyon veszélyesnek tűnt.

- Így van. A Marseille nagyon jó csapat, hét vagy nyolc külföldi játszik náluk. Láttam, ott ültek egy asztalnál, Prlainovics beszélt középen szerbül, három-négy francián kívül mindenki értette. Nagyon jó csapatnak láttam Prlainoviccsal, a világ egyik legjobb játékosával, Crousillattal, aki mindenkinek szórta a gólokat. A Reccót megszorították, a Jug Dubrovnikot megverték.

Szerencsére erre a mérkőzésre tudtunk a legjobban felkészülni. Megnéztük, alaposan kielemeztük őket. Az egy évvel korábbi csapatukhoz képest, a játékosállományt tekintve jobbak lettek, viszont mivel a szlávok határozzák meg a stílusukat, az edzőjük is montenegrói, a játékuk kicsit kiszámíthatóbbá vált. A játékosaink nagyon akartak, motiváltak voltak és kijött a meccsen a jó felkészülés szakmai hatása. A Marseille nem nagyon tudta érvényesíteni ellenünk azokat a játékelemeket, amiket egész évben játszottak. Meghatározó, fontos mérkőzés volt ez, hiszen a billegő, kicsit bizonytalan játékkal a hátunk mögött egyszercsak játszottunk egy nagyon komoly, letisztult meccset. "Ránézésre" azt lehet mondani, hogy könnyű volt, de szerintem sokkal nehezebb, mint amilyennek látszott.

A Brescia volt a következő ellenfelünk. Őket én abszolút döntőesélyesnek tartottam ebben az évben és azt is gondoltam, hogy ha oda kerülnek, akkor meg is nyerhetik. Modern játékot játszottak, nagyon jól strukturáltan, már a bajnokságban bebizonyították, hogy ez a játékuk mennyire eredményes, hiszen bajnokok lettek, megverték a Reccót.

Az elmúlt két évben nem tudtuk legyőzni őket, egy döntetlenünk volt három vereség mellett. Nyilván ennek van lelki hatása, ők úgy jönnek, hogy na, ezeket meg szoktuk verni, mi pedig azt mondjuk, nem fordulhat még egyszer elő, hogy kikapunk. A csoportban, ugye, kétszer találkoztunk, láttuk, mire számíthatunk, egy rendkívül fizikális, lelkileg is nagyon megterhelő stílusra. Nehéz mérkőzés volt, hihetetlenül örültem a végén, nagy fegyvertény volt számomra, hogy így összeálltunk és meg tudtuk verni az egyik nagy esélyest, be tudtunk jutni a döntőbe.

Aztàn jött a Recco, a játékosösszetételt tekintve a legerősebb csapat a világon. Azt is tudtam, hogyan hozhatóak nehéz mentális helyzetbe, de közben láttam, hogy nagyon elfáradtunk. Ilyenkor már nincsenek nagy varázslások és a fizikumnak is vannak határai, ennyi volt. Két negyedig jól játszottunk, tartottuk magunkat, szerintem a kulcs az volt, amikor kihagytunk egy kettős emberelőnyt és utána egy emberelőnyt. Ha ezeket belőjük és kettőt kivédekezünk, akkor eljött volna a pillanat, amit a reccósok nagyon nem szeretnek, az, hogy döntő helyzetben hátrányba kerülnek. Így mindenképpen szorosabb lett volna a vége, talán esélyünk lett volna azzal, hogy kibillentjük őket a magabiztos játékból.

Elmondtam mindenhol, hogy rendkívül büszke vagyok a játékosaimra. Mindazok után, amiken év közben átmentünk, vissza tudtunk jönni játékba és nem az történt, ami, valljuk be, benne lehetett volna, hogy a játékosok már alig várják, hogy vége legyen. Tudott volt, hogy hatan elmennek, de mégis: mindenki ott maradt fejben. Mindenki koncentrált, mindenkin láttam, hogy tényleg nagyon sajnálja a bajnokságot, és bizonyítani akar. Ez volt a legfontosabb! Mindannyian azon voltunk, hogy bizonyítsuk amit legbelül igenis érzünk, tudunk, hogy egy nagyon jó csapat vagyunk. Mutassuk már meg! Ez volt a fejekben és szerintem ennek volt az eredménye, hogy ismét BL-döntőt tudtunk játszani.   

(Az interjú második részében megtudhatják, hogy a Covid nemcsak a Fradi játékosait sújtotta, hanem a vezetőedzőt is, méghozzá nagyon keményen. Érez-e Varga Zsolt fradiellenes hangulatot a vízilabda világában, ha igen, ennek mi lehet az oka? És végül: az új csapat most kezdődő építése mivel jár, mennyi idő kell ahhoz, hogy a tehetséges fiatalok a csapat gerincévé váljanak?)