Drámai hangvételű, kései személyes üzenetnek beillő írásban búcsúzott Benedek Tibortól Alekszandar Sapics, a szerb vízilabdasport ikonikus egyénisége. Saját facebook-oldalán közzétett írásának magyar fordítását közöljük:

Az elmúlt évek egyik legszomorúb hírét kaptam. Minden idők egyik legnagyobb játékosa, Benedek Tibor meghalt.

Nem tudom, hol kezdjem, de valahol muszáj és nagyon nehéz, mert vele már soha nem közölhetem, amit most mondani fogok.

Tibor ellenfele voltam majdnem 15 évig. Balkezes lévén, mindig velem szemben játszott, ezernyi csatát vívtunk egymás ellen. Ez köztudott, de azért elmondom.

Tibor volt az egyetlen játékos, akire igazán felnéztem, akit szerettem és tiszteltem. Nagyon furcsa módon, de a legnagyobb motivációt adta a megszállottságomhoz és ahhoz a spártai élethez, amit a karrierem során éltem.

Hat évvvel volt idősebb nálam és amikor 14 lettem, őt már az egész világ ismerte. Azóta követtem őt intenzíven és kísértem figyelemmel, ahogy csak tudtam.

A Becsejben együtt játszottam Vincze Balázzsal, aki az akkori magyar válogatott kapitánya és Benedek Tibor jó barátja volt sok éven át együtt játszottak az Újpesti Dózsában. Minden héten kértem, hogy hozzon nekem videokazettát a meccseikről, azzal az indokkal, hogy rendkívül érdekel a magyar póló. A valóság azonban az, hogy egyáltalán nem érdekelt a magyar vízilabda, csakis Benedek Tibor.

Ebben az időszakban több mint 400 meccsét láttam, mindenféle bajnokságból, a klubjával és a nemzeti csapattal. Elvarázsolt a kitartása, a munkája, az energiája, a fegyelme, az ereje és a könnyedsége, amivel játszott.

Később, amikor az ellenfele lettem, mindig szembe akartam vele kerülni, hogy bebizonyíthassam, vagyok olyan jó... Sokszor durva voltam, néha átléptem a határokat, de minden abból fakadt, hogy megmutathassam magamnak, vagyok olyan jó, mint ő.

Egy varázslatos ember volt, sosem viszonozta a durvaságomat, megnyugtatott, hogy aztán elszégyelljem magam amiatt, ahogy viselkedtem. Keményen játszott, de mindig fair volt. Nyugodtan, udvariasan, moderáltan, kulturáltan... És minél jobban megismertem, annál inkább csodáltam mint személyiséget, mint az embert.

Sosem voltunk közel egymáshoz, soha nem játszottunk egy klubban, ezért mindezt nem volt alkalmam elmondani neki. Meg is voltam szeppenve, és ezt már nem tudom megbocsátani magamnak.

Nincs már az az ember, akit fura módon szerettem, pedig sosem beszéltünk sokat.

Elment az az ember, aki az egyik legnagyobb profi játékosa volt a sportágunk történetének. Aki sosem volt fáradt, vagy felkészületlen. Az az ember, akinek a hatására vagyok most az, aki. És ezt ő nem is tudta, mert nem voltam elég bátor, hogy elmondjam neki.

Pedig el akartam...  majd három éve, amikor Budapesten találkoztunk egy gálameccsen, egy keveset megint egymás ellen játszottunk... Emlékeztem a régi párbajokra, mindenre... és el akartam neki mondani mindezt, aztán feladtam. Nem is értem, miért.

Tibor, sosem fogod megtudni már, mennyit jelentettél nekem sportolóként és sosem feledem, mi voltál a világunkban!

És a nyom, amit a vízilabda világában hagytál, nem merül feledésbe a jövő generációiban sem.

Barátom, nyugodj békében, ennyi, amit még tehetek; hogy feltárjam mindenki előtt azt, amit ennyi évig rejtegettem. Azt, hogy az életem során Te voltál az egyetlen ember a vízilabdában, akire felnéztem és aki a leginkább motivált, hogy azzá legyek, aki vagyok.

A kép az emlékszobám falán lóg, az egyik legfontosabb helyen, mert a te helyed is ott van a szívemben.

Nyugodj békében, te remek ember. :(:(:(

Fotó: ©vlv/TZS