Ötven éve, hogy megkezdte edzői tevékenységét Czigány Károly. Egy sor remek játékos került ki a kezei közül (ő persze első helyen Európa-bajnok lányát és a ma is BVSC-csapatkapitány fiát említi). A fél évszázad nagy részét Cegléden töltötte, ma is gyerekekkel foglalkozik. A vlv életútinterjúja.

ÉLETÚT

Az édesapám és Konrád Sanyi bácsi jó barátok voltak a Vasútnál. Gyakran összejött a család, Sanyi bácsi azt mondta nekem: "Na, te is egy szép nagy srác leszel, majd jössz vízilabdázni! De előtte meg kell tanulnod úszni!".

Én inkább a labdarúgást preferáltam, bár szerettem volna megtanulni úszni is, Budafokon laktunk, fenn a hegyen, két kilométerre a Dunától. Ez a Sanyi bácsi féle "meglátás" jó apropó volt, beírattak egy úszótanfolyamra, Litomericzky Máriához, a BVSC-nél. Így indult, majdnem két évig úsztam, a vége felé már nagyon untam és akkor Sanyi bácsi végre átvitt a vízilabdázókhoz, Laky Karcsi bácsihoz. Tízéves voltam, 1960-ban történt. Szóval ha az egész pályafutásomat nézzük, immár 62 éve vagyok az uszodában. 

A serdülő II-nél kezdtem, kijártam a szamárlétrát 18 éves koromig, amikor - 1966-ban - a BVSC bajnok lett, abba a nagyon erős csapatba kellett volna bekerülnöm az utánpótlásból kiöregedve. Hívtak a Honvédba, de nem akartam menni, aminek az lett az eredménye, hogy behívtak két évre katonának. Rövid időn belül Nagykanizsán találtam magam. Többször megkérdezték, hogy nem gondoltam-e meg magam de nemet mondtam. Akkor nekem egy célom volt: bekerülni a vasutascsapatba, ahol olyan nevek voltak, mint a három Konrád, Katona Bandi, Molnár, Kunos, remek csapat volt, simán nyerte a bajnokságot. 1966 után szét is ment az a csapat, mire leszereltem, teljesen kicserélődött a keret. 

Egy jó év múlva Szentesre kerültem, Rébeli József volt az edző, akkor még a másodosztályban játszottak, ott beszálltam, majd a leszerelés után azonnal edzésbe kezdtem a BVSC-nél, bár voltak más ajánlataim is. Kemény három hónapos munka után bekerültem a csapatba 1968 telétől 1981-ig megszakítás nélkül játszottam a BVSC csapatában. És egy másik időszak is elkezdődött: 1970-től 1981-ig, 11 éven keresztül a játék mellett edzősködtem is. Tíz éven át az ificsapat edzője voltam. Úgy kezdődött, hogy Babarczi Roli volt az utánpótlás-vezetőedző és felszabadult egy hely, a serdülő II-nek, az 57-es születésűeknek nem volt edzője. Tudta, hogy szeretnék továbbtanulni sportvonalon, 22 éves voltam, amikor felajánlotta nekem ezt a csapatot.

Azt mondta: dolgozzál! Soha nem szólt bele a munkámba. Attól kezdve végzek önálló edzői munkát. Egyébként a mai napig jó barátok vagyunk. Aztán a második évben Roli már a felnőtt csapat vezetőedzője lett, így az ifiket én vettem át. Az az érdekes dolog történt, hogy azok egy részével, akiket ifista korukban edzettem, később egy csapatban játszottam, azokkal pedig, akik nem fértek be a BVSC felnőtt csapatába, ellenfélként találkoztam a bajnoki fordulókban. Ez a helyzet számomra rendkívül serkentőleg hatott, ugyanis nem engedhettem meg magamnak hogy rosszul játsszak, edzőként folyamatosan bizonyítanom kellett "élesben", nehogy azt mondják, hogy vizet prédikálok és bort iszom... :-)

Élveztem az előnyeit annak, hogy fiatalon lettem edző, bármikor be tudtam menni a vízbe és meg tudtam mutatni, hogy mire gondolok egy-egy feladatnál. Remek játékosok fordultak meg a kezeim között, olyanok, akik később sokszoros válogatottak lettek, A Szileczky Péter, Dóczi István vagy az 56-osoknál Kis Csaba, Heltai Gyuri, Szöghy Dezső, Varga Gyula, Kovács Pista, nagyon komoly játékosok lettek később a felnőtt csapatban. Amikor a bekkpárom, Gerő Csaba kiöregedett, Heltai Gyuri vette át a helyét, hat-hét évet játszottunk együtt.

Utánpótlás-játékosként elöl játszottam, de aztán Laky Karcsi bácsi egy Országos Ifjúsági Kupán, Gyulán emberfogónak állított be. Az volt a feladatom, hogy az akkor még Gerber Gyula néven játszó Dávid Gyulát lefogjam. Nagyon ügyes mozgékony balkezes játékos volt, nem nagyon lehetett őt tartani. A Fradi elleni döntőn nekem sikerült megoldani ezt a feladatot. Ettől kezdve hátul kellett játszanom. (Úgyhogy, Gyula, ha ezt olvasod: te intézted el, hogy bekk legyek! :-) )

Az ifivel bajnokságot nem tudtunk nyerni, de OIK-t igen. Nagyon nagy meccseket játszottunk, még a KSI-vel is, ahol akkoriban, a 80-as években ilyen játékosok voltak, mint Kenéz, Budavári, Somossy, Vindisch Feri.

Szívesen emlékszem vissza az Országos Ifjúsági Kupa gyulai döntőjére, ahol az 56-osok és az 57-esek játszottak, KSI - Kenéz, Budavári, Vindisch, Fekte Szilveszter, egy-egy rangadó akár OB1-es meccsnek is beillett. Az innen kikerülő játékosok mindegyikének megvolt a későbbi OB1-es csapata.

Mint mondtam, ez az érdekes kapcsolat a játékosként való szereplés és az edzői munka között 11 évig tartott a BVSC-ben. Amikor abbahagytam a játékot - 1981-ben, magyar bajnoki bronzéremmel - válaszút elé kerültem. A magánéletem miatt is, hiszen nősülés előtt álltam, muszáj voltam olyan megoldást választani, ahol feladat is van és ráadásul megoldják a legfontosabb problémánkat, a lakáshelyzetünket. Akkoriban ez nagyon nagy dolog volt. 

A ceglédiek telente - miután nem volt fedett uszodájuk - feljöttek hetente egyszer-kétszer hozzánk, az ifikkel edzeni, ismertük egymást. A BVSC nem tudott segíteni személyes gondjaim megoldásában és mivel a ceglédi vezetés megkeresett, megállapodtunk. Izgatott a feladat is: másodosztályban játszani egy egész életében profi sportkörnyezethez szokott embernek, nagy kihívás, kifejezetten kíváncsi voltam, hogyan megy majd. Vagy megszoksz vagy megszöksz - szól az ezzel kapcsolatos mondás és én az utóbbit semmiképpen nem szerettem volna. Bizonyos szempontból egy lapra tettem fel mindent, ötéves szerződést kértem "elsőre", hogy felépítsek egy olyan szakosztályt, amely hasonlít a budapesti nagy egyesületek működő rendszeréhez. A BVSC mintáját követve kidolgoztam ezt a bizonyos piramisrendszert, amelynek lényege az, hogy széles utánpótlásbázisra alapozva jöjjenek fel folyamatosan tehetségek a felnőttek közé.

Harminckilenc éven át dolgoztam így Cegléden, mind a mai napig. Szépen elindultunk, és négy-öt évvel később valóban megérkeztek az első eredmények, több korosztályban országos bajnokságban szerepelhettek a gyerekeink. Egyre jobb ellenfelei voltunk a legnagyobb csapatoknak is, elő-előfordult, hogy a serdülő bajnokságban meg tudtuk verni a KSI-t vagy a BVSC-t. Remek játékosok jöttek ki ebből a közegből, pedig a körülmények enyhén szólva nem voltak ideálisak, főleg télen. 

Szépen lassan felkerült a vízilabdasport térképére Cegléd, mint egy nevelőegyesület és ez nagyon jó volt mindenkinek. Elértük, hogy egyszer csak minden korosztály utánpótlás válogatottjában megjelent egy-egy ceglédi fiú. Később a legügyesebbeket a budapesti nagy egyesületek is szívesen látták a soraikba - magyarul: elvitték őket. :-) A legtöbben a KSI-be mentek, az egyik legjobb nevelőegyesületbe, de a BVSC-t is többen választották.

Remek srácok jöttek ki. Pataki Gergő korosztályos ifi Európa-bajnok lett 2002-ben, Bariban, már a Debrecen színeiből beválogatva. Egy évre rá a fiam a junior-válogatottal lett világbajnoki ezüstérmes Nápolyban. Nagy Viktor, Szirányi, Hosnyászky, Varga Dani, Varga Dumi társaságában. A döntő hosszabbításának utolsó másodpercében kaptak egy szerencsétlen gólt egy olyan szerb csapat ellen, amely a finálé után azonnal a repülőtérre ment és indult Amerikába a felnőtt(!) Világliga döntőjére.

Szóval szívós munka eredményeként kezdett világossá válni, hogy innen, Ceglédről is be lehetett kerülni az utánpótlás-válogatottakba. Ez a tény nagy serkentő hatással volt a többiekre, akik lejöttek, megnézték, mit kell ahhoz csinálni, mennyit kell edzeni, hogy ők is válogatottak lehessenek. Nagyon jó hozzáállással megpróbálták, nem mindenkinek sikerült, de legalább megpróbálták. 

Ami még nagy sikere a ceglédi vízilabdának és persze nekem is: a felnőtt válogatottba is be-bekerültek Cegléden nevelkedett játékosok. Ott van a két Jansik, akiket még úszni is én tanítottam meg vagy a két Bóbis, a kisebbik most már lassan kopogtat a felnőtt válogatott kapuján, a nagyobbik utánpótlásszinten volt nagyon jó. Vagy a két Czigány, Dóri meg Öcsi... Dórit 16 éves korában vittem el Ceglédről Egerbe, hogy lányok között, fiúk között játsszon, onnan lett ifjúsági és junior majd felnőtt válogatott. 149 válogatott meccse volt, két olimpián vehetett részt és Európa-bajnok lett Belgrádban 2016-ban.

Büszke vagyok Pásztor Matyira, aki az elmúlt két évben begyűjtött jó néhány válogatottságot, azt nem osztják ok nélkül, jó játékos. Itt nőtt fel, itt tanulta meg a vízilabda alapjait. Bóbis Botond 13 éves volt, amikor a KSI-be felvitte őt az édesapja. Azóta remek edzők kezei között pallérozódott, jelenleg az egyik legnagyobb tehetség. 

A teljesség igénye nélkül említettem a neveket. 

Nagyon hosszú időn át segítettem a különböző korosztályos válogatottak munkáját. Már 1972-ben tartottam válogatott edzőtáborozást Miskolctapolcán. Akkoriban persze még nem úgy mentek a dolgok az utánpótlásnál, mint ma, havonta egyszer volt egy kétkapu a Szőnyi úton, ritkaságnak számított, ha hosszabb időt együtt tudott tölteni egy csapat. Később, az 1990-es korosztállyal öt évet dolgoztam. Az már egy másik világ volt, hogy neveket is említsek, abból a közegből került ki Erdélyi Balázs, Török Béla, akik jó néhány válogatottságot tudnak maguk mögött. 

Később - akkor már mellettem volt Gyulavári Zoli barátom - a 95-ösökkel foglalkoztunk, onnan "eredeztethetően" jelenleg öt játékos van a felnőtt válogatott keretben, plusz Jansik Szili, aki 94-es. Zalánki Gergő, Kovács Gergő, Kardos Pipi, Sedlmayer Tomi és Pohl Zoli, akiről akkor még nem lehetett látni, hogy ennyire kinövi magát, de az már nyilvánvaló volt, hogy nagy akarata van. Sok olyan játékos volt, akikben bizony, benne volt hogy egyszer válogatottak lesznek, Kalanovics Balázst említhetem még. Sajnáltam otthagyni őket, de egy váltás történt az életemben, ezért lemondtam a szövetségnél betöltött minden funkciómról. Igazából nyugdíjba mentem, a nyugdíj mellett pedig folytattam az edzői munkát.  

Én azt gondolom, nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, szép 39 évet töltöttem itt Cegléden. Szakmailag is jó volt, hiszen a megbecsülést ugyanúgy megkaptam a kinevelt játékosok után, mint ahogy abban részesültem volna a BVSC-nél vagy más egyesületben. Elsősorban ennek a Cegléden végzett munkának köszönhetem, hogy 2015-ben edzői életműdíjat kaptam a Magyar Edzők Társaságától.

Úgy gondolom, teljes életet éltem, örülhetek, hogy azt csinálhattam egész életemben, amit szeretek és nagyon szerencsés vagyok abban is, hogy a családom a feleségemmel az élen végig mindig nyugodt körülményeket biztosított számomra. Akkor mentem meccsre, amikor akartam, nem azt kérdezte, hogy "Mikor jössz?", hanem azt, hogy "Mit viszel?"- A mai napig így van ez. Pedig úgymond kívülálló, nem sportolt sosem, velem együtt jött Ceglédre 1981-ben, egy év múlva volt az esküvőnk, nagy áldozatot vállalt, még egyszer mondom: szerencsés vagyok....

CZIGÁNY KÁROLY a vlv-nek:

- Van valamiféle edzői ars poeticád?

- Soha nem tudtam úgy hozzáállni az edzői munkához, hogy lejövök, megtartom az edzést és elmegyek. A gyerekeket is úgy nevelem, hogy édes fiam, ha lejössz, legyen célod! Mondd meg nekem, mi a célod, én vagyok az edző, ismerem az utat, amit bejárva el fogod tudni érni. Amit mondok, gondolkodás nélkül csináld meg, úgy, ahogy mondom, akkor, amikor mondom! 

- És ez így zajlik most is, 50 év elteltével. Ami még végigkísérte a pályafutásomat: soha nem engedtem meg azt, hogy a gyerekek ne figyeljenek oda a tanulásra. A tapasztalatom szerint ez nem a hülyék sportja. Úgy szoktam mindig mondani a szülőknek, amikor elindulnak a hosszú úton, hogy bizony a vízilabda meg a tanulás olyan, mint a vasúti vágány jobb és bal oldali sínje. A kettő soha nem távolodhat el egymástól. Ezért aztán, ha visszanézünk: akinek nem sikerült vízilabdás karriert elérni, de szerzett két diplomát, megállta a helyét az életben és még azért vízilabdázott is, ha nem is a legmagasabb szinten, már nagy dolgot ért el.

- Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy ha valaki elmegy vízilabda-edzőnek, elkezdi a szamárlétrát alul (Serdülő II.), ahogy te, majd nyilván halad előre, megy feljebb, közben ő is fejlődik edzőként, bővül a pedagógiai és a szakmai tudástára. Gondolom, mindig megjelenik előtte egy viszonylag távoli cél, az, hogy egyszer OB1-es csapat edzője legyen, azzal a csapattal sikereket érjen el, esetleg a magyar válogatottat irányítsa edzőként. Te 50 éven át maradtál a gyerekeknél, a fiataloknál, az alapok megtanításánál, a befektetett munkád gyümölcsei másokat gazdagítottak. Ne volt szándékod, lehetőséged, ambíciód, hogy a hagyományos edzői karrierre törj?

- Természetesen ez végig bennem volt. Mindig éreztem, tudok annyit szakmailag, hogy odakerülhessek, mint ahogy oda is kerülhettem volna, ha nem jövök Ceglédre. Gyarmati Dezső annak idején azt mondta, ő el tudja képzelni a Gyarmati-Czigány edzőpárost a BVSC-nél, éppen akkor került oda, bajnok is lett a csapattal. Voltak lehetőségeim, igazából egy kicsit feláldoztam a saját egyéni karrieremet egy általam fontosnak tartott cél érdekében. Felmértem a lehetőségeimet és azt mondtam: én munkásember vagyok, szeretek dolgozni, nevelni, nulláról indulva elérni valakinél a fejlődést. Cegléden végig az volt a szép, hogy a gyerekeket megtanítottam az oktatómedencében úszni, aztán léptem velük egyet előre a 150-es mélységű medencébe, majd kísértem őket a nagy medencébe. Az úszástanítástól a korosztályos válogatottság szintjéig vittem el például a Jansik testvéreket, ez számomra is óriási élmény volt. 

Az OB1 nekem nem jött össze, illetve, volt egy időszak, amikor Hasznos Pista hozta magával a kiöregedett szolnoki játékosokat és a Szolnok-Cegléd vegyes csapat azonnal bejutott az OB1-be, akkor ültem egy-két alkalommal a kispadon, őt helyettesítve, de ez engem nem igazán motivált. Én a nevelésben éreztem otthon magam, azt szerettem volna például, ha a 84-es születésűek csapatával végig tudok menni a felnőttig és a felnőttben is játszatni őket, úgy, ahogy a KSI végigvitte most a 2000-eseket és a 2001-eseket. Akkor lettem volna nagyon szívesen OB1-es edző, ha a saját játékosaimmal tudok nyolc évnyi munka után nekilátni a legnagyobb feladatnak. Olyanokkal, akiket ismerek, akiknek tudom a képességeit, hiszen én tanítottam meg őket mindenre. Fel tudom mérni, hogy melyikük képes pöckölni, nem kívánom tőle, hogy pöcköljön, ha nem tud, ilyesmiről beszélek.



- Gondolom, ilyen, OB1-ig végigvitt csapat nemcsak anyagi okok miatt nem jön létre, hanem közben egyszerűen elviszik a legtehetségesebb játékosokat...

- Igen, ez a másik . A lehetőségeink mindig behatároltak voltak. Egy 70-80 éves uszodában edzettünk (ma már gyönyörű, feszített víztükrű uszodánk van), azok a körülmények nem voltak ideálisak első osztályú csapat kialakítására, működtetésére. Az anyagiakat akkor még talán meg tudtuk volna oldani, de a körülményeket nem. Ezért ha volt egy-egy ügyes gyerek, inkább segítettünk neki, most is van néhány, aki most készül elmenni.Nem gördítünk akadályt azok útjába, akikben benne van az OB1, a válogatottság esetleges lehetősége. A megfelelő alapokat itt megtanulták tőlem és a kollégáimtól. Nekem jólesik az, ha egy régi játékosomnak gratulálok az éppen elért sikeréért és rám ír, hogy köszöni és hozzáteszi, hogy "Karcsi bácsi, nélküled nem ment volna!". Én ezért dolgoztam. Nem azért, hogy megköszönje, hanem hogy odaérjen az OB1-be. Hogy versenyezzenek érte a klubok, hogy számításba vegyék a felnőtt válogatottnál. Nagyon örültem például, amikor Pásztor Matyi elég későn, jóval később, mint ahogy ennek már ideje volt, mégis odakerült, nagyon megérdemelte, sokat tett érte.

Nem hiányzott nekem az edzői karrier "felső rétege", a tűz közelében sem voltam sosem, de nem is akartam ott lenni, megelégedtem azzal, hogy a játékosaimat láttam felemelkedni, végigkísérhettem a lányom és a fiam karrierjét, Bóbis Boti sikereit, amelyeknek nagyon örülök, mert olyan munkát tett ő is bele, hogy megérdemli. Jó kezekbe került a KSI-nél, hál 'Istennek. 

Ennyit tudok mondani az egyéni karrieremről.


Csapatkép a 70-es évekből. A középső sorban, balról a harmadik Czigány Károly

- Mennyit változtak a gyerekek? Ötven év nagy idő, milyen volt, amikor kezdted és milyen ma? Hogy viselkednek, milyen a mentalitásuk, a gondolkodásuk? Sokat változott e téren a helyzet?

- Rengeteget. Annak idején ezek a gyerekek - minden klubnál, nemcsak a BVSC-ben - az egész napjukat az uszodában töltötték, ott élték az életüket, nyaranta a szó szoros értelmében reggeltől estig. Kiszorító, lábtenisz, kétkapu, táskaszámra hordtuk nekik a kaját. Nem volt akkor más. Most is lehetne így, de ma már akkora az elhúzó erő... Ez a számítógép adta sok lehetőség, az okostelefon, az okosóra - szoktam néha viccesen mondani, hogy "Okostévé, okosóra, okostelefon, hülyegyerek"... 

Ma már szinte úgy kell felugrasztani a gyerekeket a számítógép elől, hogy lejöjjenek edzésre, ahova aztán nagy nehezen bevetődnek, Nem úgy van mint régen, a magam példáján tudom: amikor lejöttem, elfelejtettem mindent, hogy mi van otthon, bárhol, nálam egyébként most is így van. De ők lejönnek és hozzák magukkal az otthoni, iskolai és egyéb dolgaikat. Itt beszélik meg és ez nagyon zavaró egy edzőnek. Ha valakinek nincs annyi rutinja, mint nekem, ezt a helyzetet nagyon nehezen tudja kezelni. Viszont: ugyanúgy szeretik a játékot, a sportot, mint a régiek. Amit nehezen viselnek el, az a fegyelem. Egész pályafutásom során megköveteltem például, hogy negyedórával a kezdés előtt érkezzenek meg, levetkőzve, készülve, legyen idejük elmenni wc-re, hogy pontosan lehessen elkezdeni az edzést.

Aztán - visszatérve az ars poeticához - alapelvárás nálam az edzésen végzett fegyelmezett munka. Nincs helye annak, aki nem áll be a sorba..., le fog úgyis maradni, kiesik a csapatból, számomra ez a természetes fluktuáció. Elküldeni senkit nem akarunk, csinálhat szinte bármit, hiszen alig van gyerek.
 
Itt Cegléden is van 16 szakosztály, cselgáncs, karate, kézilabda, kosárlabda, foci, mindenféle sportág. Oda mennek a gyerekek, ahol a legjobb barátjuk van, vagy oda,amit a szüleik preferálnak, érthető, hogy ebben a korban még nem a sportág szeretete vezérli őket. Nagyon nagy az elhúzó erő, rettentően nehéz megtartani a gyerekeket. És ha 14-15 éves korukban eljutnak oda, hogy már látszik, jók lesznek, éppen azért nem gördítünk akadályt az útjukba, mert mi már itt nem tudjuk nekik a további fejlődés lehetőségét megadni. Ennyi, nekünk eddig tart a szerepünk, amit így elérünk, azzal tudjuk segíteni a magyar vízilabdát.


Horkai Györggyel és a nemrég elhunyt Gém Zoltánnal

- Az utánpótlásban dolgozol. A következő kérésemet megfogalmazhatnám nagyon hosszan, aprólékosan, de inkább leegyszerűsítem: hogy látod, a TAO használt vagy inkább ártott a magyar vízilabdasportnak?

- A TAO óriási lépést jelentett az utánpótlásban dolgozók számára. Mindenki tudja, hogy az utánpótlásedzők rendkívül rosszul voltak megfizetve, a mi sportágunkban különösen. A TAO révén lehetőség nyílt arra, hogy egy kicsit jobban elismerjék anyagilag a munkájukat. 

- Ennek a hatása látszik, érzékelhető?

- Mindenféleképpen. Elmondok egy példát. Sokat beszélgetek Babarczi Roli bácsival, a barátommal, akiről mindenki tudja, hogy statisztikákat vezet, rengeteg adat birtokában van a magyar vízilabdasportról. Mondtam neki: borzasztó, hogy olyan fiatal edzők vannak gyerekcsapatoknál, akiket nem ismerek, ilyen régen nem fordult elő. Azt mondta erre: Karcsi, ezen csodálkozol? A TAO előtt 14 éven aluli gyerekcsapat 60 és 70 között volt az országban. Tudod, mennyi van most? Háromszáz! - mondta. Ezt hozta magával a TAO, ennek van előnye is meg hátránya. Rengeteg kis szakosztály létét erősítette meg, sok helyen alakult is új csapat, építettek uszodákat. Ennyivel több gyerekből jóval nagyobb a merítési lehetőség, főleg a fővárosi kluboknak, amelyeknek további eszközeik is vannak, esetleg sportiskolába költöztethetik a tehetséges gyerekeket már 12-13 éves korban. Ebből a sportág profitál, mert minél több gyerek kerül időben oda a tűz közelébe, annál erősebb lesz az utánpótlás bázisa, a válogatottig eljutó játékosok minősége. Fontos lenne az edzői vénával rendelkező, sok-sok évig az élvonalban vízilabdázó válogatott és nem válogatott játékosok még jobb bevonása az utánpótlás nevelésébe.


Czigány Dórát köszöntik a Riói olimpiáról hazatérő ceglédiek között

- Hallani néha olyan panaszt - többek között az MVLSZ szakmai testületének ülésén - hogy elő-előfordul: a válogatott keretébe frissen bekerült fiatalnak olyan alapdolgokat kell megtaníttatni, amiknek már rég rögzülniük kellett volna bennük készségszinten...

- Ezért fontos a tapasztaltabb edző, az, aki nem a világot akarja megváltani, hanem nagyon hatékonyan képes elsajátíttatni a legszükségesebb tudást a fiataloknak, mint például Urbán Lajos a Szolnoknál, ő is ezt a munkát végzi szép csendben, szinte a háttérben, évtizedek óta. Az a fiatal, ami most átvesz egy csapatot és tavaly még a másodosztályban játszott, nem biztos, hogy meg fogja tudni tanítani a technikai elemeket. A pöckölés, a tolás, az óhéber, a húzás, a pofozás, az elzárás oktatása komoly szakmai feladat. Ma többnyire "gyorstalpaló tanfolyamon" szerzett edzői papírokkal dolgoznak, mi annak idején már az edzőség megkezdése előtt is arra kényszerültünk, hogy végigjárjuk a szamárlétrát. Először el kellett végezni egy egy évig tartó segédedzőit, hetente kétszer kellett órákra menni. Utána a középfokú két évig tartott, majd jött az ötéves szakedzői. (Csak mondom, hogy annak idején a játékvezetői vizsgát is le kellett tennie minden edzőnek, ennek is volt jelentősége...) Az a véleményem, hogy a legtöbb klubnál az eredménykényszer diktálja a szakmai munkát.

Nálam rengeteg labda és lábtempó van, dinamikusak az edzések, arra törekszem, hogy technikailag képzett gyerekek jöjjenek ki, látszik is, hogy barátságban vannak a labdával.

Nagyon-nagyon nehéz a mai világban lekötni őket, erről már beszéltünk. És bizonyos fázisokat nem lehet átlépni. A gyerek először ismereteket szerez, aztán a következő fázisban gyakorolja a megszerzett ismereteket, jártas lesz azok terén. Utána a készség szintjére emeli az edzője segítségével azt a tudást, amit korábban elsajátított. Ez az alap. Tény, hogy nem minden esetben van így sajnos. Egyetlen kollégát sem szeretnék megbántani, mert biztos, hogy jól akar mindenki dolgozni.

​

- Hogy látod a mai vízilabdasportot? Egyrészt magának a sportágnak a pozícióját a világban és persze a magyar póló helyzetét?

- Örök optimista vagyok, az is voltam mindig. Magyarországon a szakosztályok, egyesületek hagyományosan ugyanazon elv szerint dolgoznak: a munka, a munka és a munka áll a középpontban. Ez pedig mindig meghozza az eredményét, ezért vagyok optimista. Aki eljut a válogatott közelébe, nemcsak azért van ott, mert "ügyes", hanem, mert nagyon sokat tett érte. 

Még akkor is optimista vagyok, ha a szabálymódosítások egy részével nem értek egyet. Úgy gondolom, a legnagyobb szükség arra volna, hogy eladhatóvá tegyék ezt a sportágat. Mi magyarok, számtalanszor bebizonyítottuk, hogy nálunk tömegek szeretik a vízilabdát. És a világban is sokan kedvelik, csak valamiért nem lehet úgy eladni, népszerűbbé tenni, mint ahogy arra szükség lenne.

Én a magyar vízilabdát nagyon optimistán nézem, s lehet, hogy nem mindenki ért velem egyet. Úgy gondolom, rengeteg tehetséges játékosunk van, minden további nélkül megoldjuk majd a generációváltást, azt, amikor az olimpiai bajnok Hosnyánszky vagy Varga Dénes már nem akar többet szerepelni. A fiatalok ma is imádják a pólót és szeretnek dolgozni is - és ez két nagyon fontos dolog!

- Köszönöm szépen a beszélgetést, gratulálok neked ehhez az 50 évhez és további jó munkát kívánok a vlv olvasói nevében is!

A Ceglédi Televízió is hírt adott az 50. évfordulóról: