Emberemlékezet óta ott jön szembe velünk a vízilabda-eseményeken. Egykor a vízben passzolással segítette Németh Jamesz felkészülését, később mesteredző lett, majd a szövetség "mindenese".  Az uszodák világában mindenki pontosan tudja, ki ő. Hetven éve(!) fertőzte meg a sportág légköre és ha kérik, ma is szívesen segít a napi pólóélet szervezésében. Az unalmas, de nélkülözhetetlen kulimunkára tessék gondolni, olyan, a legkevésbé látványos melóra, mint a versenynaptár összeállítása, tornák lebonyolítási rendszerének kialakítása. Statisztikákat vezet, ötletei vannak, most például vízilabda-múzeum megalapítását kezdeményezi. vlv-interjú az idén 87 éves Babarczi Rolanddal.

BABARCZI ROLAND a vlv-nek:

- 1949-ben kerültem az uszodába, 17 éves koromban, nagyon öregen. Hunyadfy mondta, hogy a kezdéshez már idősek vagyunk, menjünk inkább vízilabdázni. (Ő Szőke Kató úszóedzője volt.) Átmentünk Földes Lászlóhoz a Császár uszodába, ő aztán neves edző lett, akkor még a Fradi-utánpótlásban dolgozott, később az 1954-es első szolnoki bajnokcsapat edzője volt. Három évig dolgoztunk vele, mire kicsit megmelegedtünk, a Fradi neve ÉDOSZ lett, majd 1952-ben KINIZSI. Az első sikeremet ott értem el, az újonc bajnok csapat tagja voltam. A nagy dolog az volt, hogy akkor még vízben voltak a 1932-es és a 1936-os olimpia bajnokai. Vértesy József, Bozsi Mihály és nem utolsósorban Német Jamesz, aki ráadásul fradista is volt. Ő egy olyan csodálatos technikai képzettségű center volt, amilyet azóta sem láttam. Nekünk újoncoknak az volt a feladatunk, hogy passzoljunk neki. Addig ment ez, amíg jó passzt adtunk, akinek ez nem sikerült, azt rögtön elküldte. Kézzel, lábbal, kézfejjel, húzással, nagyszerűen alkalmazta a legszélesebb repertoár elemeit, sosem felejtem el.

Aztán jött egy kis probléma: húszéves lettem és be kellett vonulni katonának. Ez végül kicsit később, 1953-ban történt meg. A folyamőrséghez soroztak be, úgy tűnt, egyszerű lesz katonaként is tovább kijárni a meccsekre, játszani. A Fradi akkori szakosztály-igazgatója, Popper Imi bácsi (Novák Ilonka férje) azt mondta, nyugodtan menjek be, két hét múlva itthon leszek. Hát ebből az lett, hogy két év múlva lettem otthon. 

Ugyanis Kiskunfélegyházán voltam katona, ahol ráadásul vízilabda egyáltalán nem volt. Ezt a hiányosságot úgy igyekeztem áthidalni, hogy jelentkeztem, amikor a bevonulás után néhány hónappal úszásra toboroztak katonákat, a hadtest-hadosztály-úszóbajnokságokra. Összeszedtem magam mellé még három embert, mert a váltókat preferálták és ezzel vészeltem át a két évet. Mellúszásban szerepeltünk, nekem a leggyengébb úszásnemem volt ez, szerencsére a többiek mind jó mellúszók voltak, így a hadsereg-bajnokságban jó eredményeket értünk el. 

Amikor visszatértem és leültem a szigeti 33-as fedett partján az ülőkére, néztem, hogy a kortársaim, Dancsa, Lénárt, Felkai, mind OB1-es játékossá váltak, én meg nem... A vízilabdát, ugye, két évig egyáltalán nem gyakoroltam, sőt, még úszásból is azt a fajtát műveltem, ami a vízilabda szempontjából nem döntő. Egy fél évig üldögéltem ott a parton és vártam, hogy talán megszólít valaki, de nem szólított meg senki, így lementem a második vonalba vízilabdázni. Három csapatban is szerepeltem, viszonylag jó eredményeket értünk el, az utolsó a Postás volt. Akkor már elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is fogok csinálni. Harminc körül voltam. Elmentem az elnökhöz, aki azt mondta, lehetséges, hogy az utánpótlással foglalkozzak. Így kezdtem meg az edzői munkát, természetesen a tanulással együtt. 1967-ben végeztem el a kétéves edzőit egy csodálatos, 36 tagú csoport egyik tagjaként. Sajnos már nagyon kevesen vannak köztünk, a legnevesebb játékosok mind elmentek.

Zuglóban laktam, a Szőnyi úti uszoda már létezett - 67 környékén vagyunk -, akkor már második éve dolgoztam a Postásnál ugyanazzal a társasággal, serdülők voltak, 15 évesek. A Postás elnöke behívott és azt mondta, hosszú távra ne tervezzek, mert nincs pénzük, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. Akkor éppen itthon volt Kubából Laky Károly, ismertük egymást korábbról. Ő azt mondja, vigyem át a csapatomat a BVSC-be. Így is történt, de sajnos a srácok a BVSC akkori ritmusát nem bírták, ez érthető, mert heti egy-két edzés helyett heti öt edzés volt és egy kivételével mindenki távozott. Egyikük éppen most keresett meg a facebookon és kért találkozót.



A BVSC edzője lettem, a serdülő 4 és a serdülő 5 csapatot vittem, Itt játszott például Németh "Bálna", aki 1954-es születésű, akkor volt 14 éves.

A serdülő 4-gyel a következő évben előreugrottam, 1970-ben pedig már a serdülő 2-t vittem, ez egy nagyon ügyes társaság volt, sok játékos került onnan az élvonalba, válogatottak is lettek többen. 1970-ben megvertük a KSI-t, amire először volt példa 1963-as megalakulásuk óta, s a serdülő 2-vel bajnokságot nyertünk. Megkerestek, hogy vállaljak munkát a budapesti szövetségben. Mondtam, hogy szívesen, de én edzősködni szeretnék. A nyári edzőtáborok szervezését kaptam feladatul. Elvittem a bajnok csapatomat Tatabányára 1970 nyarán, Tulajdonképpen itt indult igazán az edzői pályafutásom, ekkor kezdődött számomra az az időszak, amelynek során végig az egyetemes vízilabdát szolgáltam és ez tartott egészen a nyugdíjazásomig.

Egy idő után serdülőkeret-edző lettem, nyaranta elvittem a válogatott játékosokat nyári táborba - a sporthivatal biztosította serdülőknek és ifiknek a 12 napos tábort - ezt csináltam a 70-es években, egészen addig, amíg OB1-es edző nem lettem. 1972-ben a serdülőből az ifibe, majd a felnőttbe - nagy ugrás volt. Tátos Nándor örökébe léptem a BVSC-nél. Már hozzám került éppen akkor még három ifijátékos, Horkai, Gém Zoli és Potyondi. Az utóbbi sajnos nem a képességeinek megfelelően tudott előrelépni. Ifi Európa-bajnok volt 1973-ban, végül elment egyetemre. Horkai egyértelműen válogatott lett már 1974-ben, ő volt a vezéregyénisége a csapatomnak. Szépen mentünk előre, vasutas Európa-bajnokságot is nyertünk, akkor még ilyen is volt. 1977-ben.

A 70-es évek utolsó időszakában már élcsapattá váltunk, akkor 10 csapatos volt az OB1. Három évig voltunk negyedikek, nem volt szerencsénk, előfordult, hogy bundával pottyantottak ki minket a legjobb háromból, de a negyedik évben, 80-ban megszereztük a bronzérmet. Előtte a BVSC legutóbb 66-ban nyert bajnokságot még Lakyval, ez volt  azt követően az "új BVSC" első sikere.

A legeredményesebb szakosztálya lettünk a klubnak, de nem az következett, hogy tovább folytatom, ez családi okok miatt nem volt lehetséges. Ugyanis újraházasodtam (az előzőből van két lánygyerek) és nem tudták megoldani a lakásproblémámat. Hívtak viszont Szolnokra. 1980. december 5-től Bolvári és Mayer mögött voltam ifiedző. A kezdés felemás volt, de az első ifi-világbajnokságra én vihettem el a magyar válogatottat. Ebben játszott sok olyan játékos (például Petőváry, Dóczi), akik a 80-as években nem tudtak érdemi eredményeket elérni, de nagyon jó vízilabdázók voltak. Az első vb-n bronzérmet szereztünk az orosz és a kubai csapat mögött, az olaszokat vertük meg hosszabbítás után, négyméteresekkel. (A kubaiak még Laky munkájának eredményeként nagyon jó állománnyal voltak ott.)

Következett tehát a szolnoki időszakom. Az akkori úszószövetség vezetője, Ruza úr (akkor még elvtárs volt), azt mondta, ők úgy gondolják, hogy egyszerre két vidéki ne legyen az utánpótlás-válogatottnál. Mivel a segítőm Urbán Lajos volt, akit még én hívtam meg magam mellé, lemondtam a javára. Ő aztán végig is csinálta Szívós István és Kemény Ferenc mellett a 80-as éveket.

Amikor Rusorán lett a szövetségi kapitány, 1983-ban, felhívott, s megkérdezte, akarok-e vidékválogatottat csinálni. Mondtam, hogy persze. Programot is kellett kidolgozni - ezt csak azért említem, mert akkoriban az edző nemcsak az edzéssel foglalkozott, hanem valóságos menedzser volt, minden szinten képviselte a csapatot és az egyéneket is. Peti ilyen ember volt. Később is nagyon jó viszonyban maradtunk. Ezzel a vidékválogatottal aztán sokat dolgoztunk a 80-as években, elmentünk különböző helységekbe hírverő mérkőzéseket játszani. Az ellenfél as budapestiek hasonló válogatottja volt. Még egy romániai nemzetközi tornán is részt vettünk. 

Közben a Szolnoknál jól alakultak a dolgok. Urbán mellett nagyszerű utánpótlás volt ott a 80-as években, ami Hasznos, Agócs edzői munkáját dicséri. Nem volt nehéz dolgom azért sem a fiúkkal, mert ismertek már korábbról, az ifiválogatottból. Szépen lépkedtünk előre, 1983-ban bronzérmesek lettünk, 1985-ben szintén és megnyertük Budapesten a Magyar Kupát.  A kupadöntőben a Vasast vertük meg a Komjádiban. 1986-87-ben pedig másodikok lettünk a bajnokságban a BVSC mögött. A BVSC-ben az a csapat játszott Gerendással kiegészítve, amely annak idején az én csapatom volt - ez azért nem volt nagyon jó érzés.

A Szolnoki hét évem összességében nagyszerűen sikerült. Sajnos a klub lehetőségei nem voltak meg a további előrelépésre, engem pedig már előző évben hívtak Tatabányára. Amikor Kásás Zoltán szövetségi kapitány lett, a helyére kerültem, 1987-ben fogadtam el a felkérést. A bánya azonban leszállóágba került,az egész tatabányai sportélet mélyrepülésbe kezdett. Már nem biztosították azokat a feltételeket, amelyek a korábbi években lehetővé tették budapesti játékosok foglalkoztatását - Keménytől Kásásig. Volt egy elég jó utánpótlásgarnitúra,velük is értem el kimagasló eredményt: színtiszta tatabányai csapattal végeztünk a Komjádi Kupa harmadik helyén 1988-ban.

Hívtak vissza a BVSC-be - ez volt az egyetlen hibám, amit elkövettem a hosszú évtizedek alatt, egyébként a sportpályafutásom során sehova nem jelentkeztem, mindenhova hívtak.

A nyugdíjazásomig, négy évig voltam ott, de az első csapatot fél év után elvették tőlem, Katona András volt a szakosztályvezető, aki ismert személyisége volt a magyar vízilabdának, 58-as Európa-bajnok, a 60-as olimpián is ott volt. Az alatt a 13 év alatt, míg korábban ott voltam a BVSC-ben, nem jött le az uszodába, de aztán ő lett a szakosztályvezető és ő is hívott a BVSC-be. Megbíztak az utánpótlás-szakág vezetésével. Ez engem nem elégített ki, akkor kezdtem a szövetség felé fordulni. Már korábban is, utánpótlásbizottsági titkárként próbáltam minden területen segíteni, több mint két évtizeden át végeztem ezt a munkát.

Szóval a BVSC-nél értem el a nyugdíjkorhatárt, s rögtön, a szerződésem lejárta előtt nyugdíjaztak. De akkor már négy éve nem emeltek semmit a fizetésemen, csak az alapot kaptam, emiatt aztán a nyugdíjam nagyon szerény lett. Kifejezetten nagy segítség volt, hogy az időközben szövetségi kapitánnyá kinevezett Horkai György olimpiai bajnoki győzelme után megkaptam a nevelőedzői életjáradékot. Nem voltam könnyű helyzetben, négy gyerekem van (most már öt unokám is). Akkor egyébként már három éve dolgoztam státusz nélkül a vízilabda-szövetségben, s 1992 közepén kijelöltek szakmai felelősnek.

Érdekes időszak volt, akkor vált le a vízilabda az úszószövetségtől és a kasszában egy grand nem maradt... Azt mondták, oldjam meg valahogy a serdülő válogatott edzőtáboroztatását. A 75-ösökről van szó, csak néhány nevet említek: Steinmetz Barnabás, s már ott volt az egy évvel fiatalabb Fodor Rajmund is. Lementem Szentesre, az akkori vezetővel beszéltem. Hiányzott 50 ezer forint a táborra, akkor ez nem volt kis összeg. Aztán az elnökségi ülésen az egyik elnökségi tag (a Monimpextől) felajánlotta a pénzt, így le tudtunk menni a szentesi táborba. Jól sikerült. Wolf Péterrel és Kádár Józsival voltunk hármasban, akik csináltuk ezt a huszonegynéhány fős tábort.

A következő évi tábor simább volt, az első sikere után már nem volt kérdés, hogy megkapjuk a szükséges pénzt, Szegeden 1991-ben tartottuk meg a 76-osok táborát. Itt aztán már jelen volt mindenki, Kiss Gergő, Fodor, Vári, a teljes 76-os garnitúra, amelynek hat tagja aztán olimpiai bajnok lett Sydneyben. Egyébként minden tábor végén megírattam a gyerekekkel, hogy mit tartottak jónak, mit rossznak, még most is őrzöm ezeket az értékeléseket.

1992-ig csináltam velük, akkor még vittem őket egy juniortornára Isztambulba és egy ifitornára Palermóba, mind a két tornát megnyertük természetesen, annyira jó garnitúra volt ez. Jellemző, Pelle Balázs volt a kapus, aki aztán nem tudott beférni a későbbi, Sydney-i csapatba.

Három évig az ifjúsági válogatott mellett dolgoztam Godova Gáborral, akkor a szövetségi kapitány kezdeményezésére a válogatottakat koordináló "mindenes" lettem a szövetségben. Ez nagyon sokrétű munka volt, Horkai Györgytől például kaptam egy olyan feladatot, hogy készítsek el egy általa elképzelt vízi erősítő eszközt. Elmondta, hogy mit látott, valahol külföldön, mire gondol. Megcsináltam ezt az eszközt, ami egy vállra akasztható, expanderhez hasonlítható, négy erősségi fokozatban használható szerkezet volt, elsősorban a láb erősítésére szolgált.
​

Később az amerikaiak lekoppintották, én elvittem Görgényi Istvánnak Ausztráliába, Kenéz Gyuri pedig Afrikába, Egyiptomba és hát..., sorban jöttek a rendelések... A pekingi olimpia előtt már különböző formációkban folyt a "gyártás" kar, láb, derék erősítésére egyaránt alkalmassá tettük az eszközt. Örültem, hogy ezzel is segíthettem a vízilabdázást. 

Voltak még hasonló innovációk. Az 1976-os olimpia után lett kötelező a fülvédős sapkák használata. 1977-ben, még a BVSC-nél szóba került, hogy meg kellene szervezni az itthoni gyártást, mert a sapkaszériák külföldi vásárlása nagyon drága volt.  Koller Pistával vettük kézbe a dolgot, aki a mozgássérülteket foglalkoztató Humanitás Szövetkezet elnöke volt, nálunk gyerekedző a BVSC-ben. Megcsináltuk és egy teljes széria így 2.600 forintba került, míg a külföldi legalább 12 ezerbe. Horkai György volt a termék "reklámarca", és legalább tíz évig nemcsak a magyar csapatok, hanem fél Európa klubjai ezt használták. Beadtuk találmánynak, de csak újításként fogadták el. Három évig szólt ez a jog, 1980-ban járt le, s 1981-ben az oroszok megrendeltek ezer garnitúrát... Két évig adott ez munkát a szövetkezetnek, de nekem abból már nem járt jutalék, hiszen lejárt az ezt garantáló idő. Egyébként 2010-ig még gyártották a sapkákat, az utolsó időszakban 40 ezer forint volt az ára, az utánpótláscsapatok még sokáig ebben játszottak, amikor a felnőttek már márkás termékeket használtak. 



Közben a szövetségben - már Martin György jóvoltából - szakfelügyelő lettem, ezt a munkát egészen 2014-ig elláttam. Arról nem akarok semmit mondani, hogy mi történt utána, mert nem akarok ezzel a kérdéssel foglalkozni, annyit tudok még hozzátenni, hogy én azóta is, hogy állományon kívülre kerültem, olyan dolgokat csinálok, amikkel igyekszem a vízilabdát szolgálni.  Rendkívül sok tapasztalatot szereztem a már nyugdíjasként végzett munka során is.  

Van egy "öröklött feladatom", amit a 2003 tavaszán elhunyt Bartalis Pistától vettem át, ez a statisztikák vezetése. Az akkori helyzetben természetes volt, hogy én viszem tovább ezt a feladatot, térítés nélkül csináltam, s csinálom azóta is, de még így sem tetszett ez mindenkinek. Amikor néhány évvel ezelőtt megkérdezték tőlem, hogy ki kért meg erre, azt válaszoltam, hogy a lelkiismeretem. A statisztikát azóta is folyamatosan csinálom, karbantartom.

Az elmúlt 40 évben 2041 játékos szerepelt a magyar bajnokságban, regisztráltam a játékosok szereplésének éveit, meccseik számát, klubjaikat. A fiammal együtt évenként karban tartjuk azt a statisztikát is, amely a 300-nál több bajnoki mérkőzést játszott vízilabdázók listáját tartalmazza. Egyébként Tiba Péter vezeti ezt a listát, aki nekem játékosom volt, az UVSE-nél fejezte be a pályafutását, 620 OB1-es mérkőzéssel. Most már száznál több játékos szerepel ezen a listán, amely évről évre hosszabb. 

Itt jegyzem meg, hogy mostanában újra bent jártam a szövetségben néhányszor, mert kedvező elbírálásban részesült a tevékenységem, megszűnt az ellenszél. Most már 50 évet dolgoztam ott mindenféle funkcióban, amikor kezdtem, még játszottam a második vonalban...


Népsport-hír 1981-ből

Büszke vagyok, hogy olyan könyvtáram van vízilabdakönyvekből, hogy vissza tudok menni akár száz évet is, ha meg kell keresni valamit.  A szövetségben is létrehoztam annak idején egy archívumot a működéssel kapcsolatos adatok, információk dokumentálására. Van két szekrény ma is ott, amely tartalmazza a működés dokumentumait az én gyűjtésemben. Ezt elmondtam a szövetség új vezetőinek, nagyon pozitívan fogadták. Örülök, hogy visszatért a régiek megbecsülése, amit az is mutat, hogy most már háromszor szervezték meg a sportágban dolgozó idős embereknek, volt játékosoknak, tisztségviselőknek hogy együtt nézzék meg a válogatott egy-egy hazai meccsét, amire busszal elvisznek minket vidékre is. 

Úgy gondolom, hogy mindenképpen ápolni kell a hagyományokat, szükség lenne egy olyan helyiségre, ha úgy tetszik, múzeumra, amilyen például Egerben van - sajnos meghalt az a szakember, Székely Feri, aki azt a munkát végezte, neki volt köszönhető a gyűjtemény, felkarolták a kezdeményezést és szép lett a múzeum. 

Gondoltam, megnézem a Fradi-múzeumot, hogy mi látható ott a vízilabda történetéből. Szomorúan tapasztaltam, hogy az egyébként nagyon impozáns tárlat lényegében a labdarúgásról szól. Van egy tabló, amelyen ott vannak a világbajnokok, olimpiai bajnokok különböző sportágakból, de a vízilabdáról összesen ennyi. Pedig - és ezt kevesen tudják - ez a klub már az első, 1904-es bajnokságban szerepelt, amelyben még csak négy csapat indult, sőt, az első Komjádi Kupában is, amelyet 1933-ban, Komjádi Béla halálának évében, decemberben rendeztek meg.

- Tehát te kezdeményeznél egy országos vízilabda-múzeumot?

- Mindenképpen. Volt is szó erről, már korábban indítványoztam. Amikor kiköltözött a Nemzeti Sportuszoda épületéből a szövetség, azt mondták, lehet, hogy ott, az üressé vált irodákban lesz ennek hely, de aztán nem lett ebből semmi. Ma mindig mindenki siet valahova, nehéz ezt felvetni is. Pedig abban a bizonyos két szekrényben nemcsak írott anyagok vannak, hanem relikviák is. 

Zárásként annyit tudok mondani, hogy - a saját pályafutásomból kiindulva - szerintem a gyerekekkel kell megszerettetni ezt a játékot.  

Néhány szám: 299 gyerekcsapat játszik az idei bajnokságokban. Ez minimum négy-, négy és félezer gyerek, aki effektíve játszik, nemcsak lenéz, hogy kipróbálja. Nálam úgy kezdődik a statisztika, hogy gyerek - serdülő - ifi, nem pedig fordítva. Az utánpótlásnál soha nem lehet tudni, hogy melyik házból jön elő tehetség, a mostani válogatottban is van több olyan játékos, aki nem élvonalbeli csapatokban kezdett, játszott, hanem üstökösszerűen tört be az élvonalba. 

Itt szeretném megemlíteni három kollégámat, akivel a BVSC-nél együtt dolgoztam és mindhármuknak vannak neveltjei, Czigány Karcsi, volt játékosom és edzőm az egyik ilyen, utánam egy évvel lement Ceglédre és kiváló játékosok tömegét nevelte. Tavalyelőtt életműdíjat kapott. A másik kolléga, aki serdülőedző volt, Tóth Sanyi (nem azonos a mostani ligaelnökkel - a szerk.) szintén nemrég kapott életműdíjat, mindketten elsősorban edzői tevékenységük miatt. A harmadik Koller Pista, a Humanitas szövetkezet már említett elnöke, aki mesteredző lett. 

Őket miért emeled ki?

- Mert kiemelkedő teljesítményt nyújtottak edzői pályafutásuk során. Koller Pista nálunk a gyerekkorosztállyal foglalkozott, de egyébként a mozgássérült vízilabdázókat is edzette több évtizedig. 

- Téged is díjaztak?

- Ilyesmire az ember nem jelentkezik. A mesteredzői címen kívül egyetlen díjam van, amire nagyon büszke vagyok, mert kicsit kuriózum is, 2003-ban Baróti Lajos fair play-díjat kaptam. Mindenszentekkor el szoktam menni az urnatemetőbe Barótihoz, ott van Laky végső nyughelye is, a kelenföldi templomban.

De ha lehet, még visszatérnék a gyermekekhez. Nagyon fontos, hogy legyenek számukra visszatérően rangos tornák, versenyek. Tavalyelőtt még (hatodik alkalommal) megrendezték a gyerekkorosztály jelentős tornáját, a Halassy Olivér Kupát, tavaly ez már elmaradt, ahogy több más torna, a Vízvári Kupa és a Lemhényi Kupa is. Ez szomorú.



- Tudom, hogy néha nemcsak meccsekre, hanem időnként klubcsapatok ifiedzéseire is kijársz. Miért? Mi motivál?

- Úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy szenvedéllyel csinálom. Úgy kerültem ebbe a sportágba, hogy ennek az esetemben nem volt semmilyen előzménye, nem voltam valakinek a valakije. A pályán előre tudtam haladni, a vízilabda közegében ismernek, bárkivel találkozom, tudja, hogy mit csináltam. Azt hiszem, hogy a szövetségnél végzett is munkám olyan volt, amire szükség volt és van. Sikeres időszakokat éltem meg 1949-től egészen mostanáig és talán én is hozzá tudtam tenni valamit mindehhez.

Hogy miért járok ma is meccsekre, edzésekre? Azért, hogy képben legyek. Vannak élő kérdések, ezek egy része visszatérően, újra és újra felvetődik, s azért tudok hozzászólni ezekhez, mert látok, tapasztalok. Úgy gondolom, megalapozott véleményt tudok megfogalmazni. 

- Mint volt edző, hogy látod az utánpótlás helyzetét?

- A létszámnövekedés nem feltétlenül hozta azt az eredmény, amire szükség lett volna. A gyerekkorosztály, a 9-10 éves kortól 15 éves korig tartó időszak a legfontosabb, döntően határozza meg egy játékos egész pályafutását. Ez alatt a hat év alatt kell tudni annyit fejlődni, amennyi aztán elegendő lesz visszavonulásáig a játékosnak.

És a képzés hatékonysága ma sajnos nincs meg. Szó van arról, hogy most csinálnak egy szakmai minimumot, aminek alapján el lehet kezdeni egységesen elsajátíttatni az alapokat ahelyett, hogy minden utánpótlásedző saját kútfőből találja ki, hogy miként dolgozzon. Beadtam két évvel ezelőtt egy tervezetet a legfiatalabb korosztályra vonatkozóan - nem kaptam rá választ. A lényege az volt, hogy fel kellene építeni egy olyan képzési rendszert, amit mindenki elfogad, a végrehajtást pedig ellenőrizni szükséges. A tízévesnek mit kell jól csinálnia, a 11 évesnek mit, 12, 13, 14 - mire a gyerekkorosztályt befejezik, hat év alatt - ma is mindent kellene tudni. Ez elég bonyolult feladat, mert nemcsak technikai tudást kell elsajátíttatni ebben az időszakban, hanem elsősorban meg kell szerettetni a gyerekekkel ezt a sportot. Az oktatók képzettsége, felkészültsége nem biztos, hogy ehhez ma mindenhol megfelelő.

Most azon dolgoznak tudomásom szerint, hogy egy ilyen rendszert alkossanak.

- Nagyon fontos a sportágnak az eredmény, méghozzá a legmagasabb szinten. Zágrábból Európa Kupa-győztesként tért haza a válogatott, de az elmúlt években annak szele is meglegyintett minket, hogy talán be kell rendezkedni a 4-5. helyekre abben a sikerportágban. Hogy látod a helyzetet?

- Meg kell találni a motivációt és főleg azt kell tudni, hogy erre kinek van szüksége. Manhercz "Manónak" nincs, mert ő láthatóan elég motivált abban, hogy jobb legyen. Természetesen mindig avval kell főzni, ami éppen van, de az nagyon fontos, hogy mindenki értse: akit beválogatnak, annak hoznia kell magát, a tudásának a maximumát. Hogy most nincs olyan tizenéves, aki odaférne és számolgatjuk, hogy az ellenfélnél pedig mennyi van, azzal nem jutunk előbbre. Viszont a "saját anyagot", a mostaniakat meg kell fogni. Mindenképpen ez a megoldás.

- Roli bácsi, köszönöm szépen ezt a hosszú beszélgetést, jó egészséget és további tevékeny éveket kívánok neked a vízilabda világában!