Köztudott, hogy a szövetségi kapitány civil szakmája szerint állatorvos. Méghozzá igazi, praktizáló állatdoki volt még akkor is, amikor Como városában a vízilabdázással (játékkal, majd edzősködéssel) teltek a mindennapjai.

Édesapám hároméves koromtól egyedül nevelt, s nagyon okosan nyelvgimnáziumba íratott be. Tudniillik minden gyereket az általános iskolai vonzalma alapján íratnak be matek tagozatú gimibe, humán tagozatú gimibe, stb., mert úgy gondolják, az a helyes. Na most ez óriási hiba, mert a gimnáziumi négy évben csak olyan előnyre tesz szert az egyetemi felvételi előtt, amit az egyetemen körülbelül szeptember 15. és október 8-a között hoz be az, aki négy éven keresztül mondjuk nem matektagozatra járt. Az egyetemen ugyanis olyan ritmusban tanítanak, hogy azt az előnyt, amit egy tagozatos gyerek összeszed, pillanatok alatt egalizálják. Ezt tudván Apu azt mondta: az biztos jó, ha nyelvet tanulsz, akkor négy évet csúszik a döntés, márpedig ebben a korban az érdeklődési kör sokat változhat négy év alatt.

Ennélfogva nekem 16-17 éves koromban jött az, hogy tényleg tudni kellene, hogy mi a túrót akarsz majd csinálni, ha nagy leszel. Akkor annak alapján döntöttem, hogy a biológia, tehát az orvosi szak nagyon tetszett. Több oka is volt ennek, egyrészt tetszett maga az orvosi szakma, mert internacionális, szemben például a jogival, amit az ember csak a saját nyelvén tud művelni. A vízilabda miatt valószínű volt, hogy nem Magyarországon fogom az életem egy részét eltölteni. Másrészt, úgy ahogy van tetszett a gyógyítás maga, tetszett, hogy doktor úrnak fognak szólítani és a többi, és a többi.

Na most az orvosi és az állatorvosi között majdhogynem mindegy volt, hogy melyiket választom, végül is azért választottam az állatorvosit, mert azt mondta az Apu, és ebben én gyerekfejjel igazat adtam neki, hogy „ha rosszul kezelsz egy kutyát, és kimúlik, balhé van, de ha rosszul kezelsz egy embert, és meghal abból jóval nagyobb balhé van, és ez azért benne van az ember munkájában. A másik, hogy én akkor felcseperedő és junior válogatott, ifiválogatott játékosként nem akartam egy sztárcsapatba igazolni a Spartacusból, ahol nagyon jól éreztem magam és komoly szerepköröm volt. Nem szerettem volna például az akkori sztárcsapatban, az OSC-ben  azért küzdeni, hogy a válogatottak, meg a velem egykorú, szintén juniorválogatottak közé be tudjak kerülni, játszhassak egy keveset.

Abban az időben volt egy hülye szabály, aminek alapján az OSC-ben elintézték, kiharcolták, hogy minden orvosi egyetemre bekerülő játékosról az OSC dönthette el, hogy hol játsszon. Én ennek nem akartam kitenni magam. Akkor egyébként is ki akartam próbálni, hogy milyen az igazi vidéki körzeti állatorvosi élet. És Szolnok mellett Kiskörére kerültem egy azóta már egyébként nem élő, Szőlősi Pista nevű állatorvos barátomhoz, a Kulcsár Tomi, aki szintén sajnos nem él, ő intézte, aki a Szolnok védője volt, állatorvosként, hogy egy barátjához mehessek és ott egy hetet eltöltöttem. Éltem az állatorvos napi életét. Mikor hazajöttem, még jobban tetszett, mint előtte.

Ezek után döntöttem, beadtam a jelentkezést, elvégeztem, dolgoztam rögtön az igazi praxisban Tatabányán, mint városi állatorvos. Nagyobbrészt élelmiszer-higiénikusként, ami azért nem az állatorvosok álma, tehát vágóhidak ellenőrzése, ilyesmi. De ügyeletben, meg így- úgy-amúgy két már nagyon jól megállapodott városi állatorvos kollega hamar bedobott a mélyvízbe. Az egyik szőlészkedett, a másik kártyázni szeretett nagyon, és gyakran küldtek maguk helyett igazi kutya, macska, ló, tehén, sertés, szarvasmarha kezelésére. Ott öt évet eltöltve rengeteget tanultam.

Utána négy év olyan laboratóriumi kutatómunka jött a Phylaxiában, aminek inkább logisztikai szerepe volt, mert ez Budapesten volt, és akkor Pesten még nem lehetett válogatni az állások között. Örültem tehát, s ott is sokat tapasztaltam, tanultam.

Utána kerültem ki, először Ausztráliába, majd Olaszországba. És Olaszországban kezdtem azt csinálni, amit mindig szerettem volna, kisállatklinikán dolgozni. Nyelvi nehézségek miatt először sebészkedtem, aztán már csináltam mindent, és gyakorlatilag így ment el a 10 év.

Azóta nem dolgozom állatorvosként, mióta szövetségi kapitány lettem, mert ezt viszont már nem tudtam volna összeegyeztetni. Igazából azt kell mondjam, hogy hiányzik, de azt is hozzá kell tennem, hogy olyan nagyon azért nem bántam meg.