A magyar bajnokságban játszó idegenlégiósok szerepéről és az utánpótlásképzés helyzetéről folytattak eszmecserét a napokban a szövetség Szakmai Testületének szervezésében a sportág hazai szakemberei. vlv-tudósítás:

HÁTTÉR

Kevés téma foglalkoztatja jobban a sportágban dolgozó edzőket, sportolókat, s talán lehet mondani, hogy a szurkolókat is, mint az "idegenlégiós-kérdés". A sportág nemzetközi helyzete óriási változáson ment keresztül, a vízilabda legerősebb térségeiben drámaian alakultak a gazdasági folyamatok, a klubok támogató hiányában elszegényedtek, így a délszláv póló legjobb képviselői soha nem látott számban "ragadtak vándorbotot", szerződtek el szerte a világba, hogy játéktudásukat kenyérkeresetként hasznosítsák. 

Magyarországon éppen ellentétes folyamat zajlott le, míg 10 évvel ezelőtt válogatottjaink közül többen külföldön (elsősorban Olaszországban, de korábban akár Horvátországban és Szerbiában is) keresték a kenyerüket, előbb mindenki hazatért, majd szépen folyamatosan egyre több külföldi vízilabdázót szerződtettek magyar klubok. Az állami sporttámogatás (TAO) révén megizmosodtak az egyesületek, az OB1 a világ legerősebb bajnokságává vált. Immár hosszabb ideje magyar klubban játszik a szerb válogatott tagjainak többsége és már azt is naponta éljük meg, amit néhány évvel ezelőtt hihetetlen pazarlásnak tekintettünk a pro reccós Kásás Tamás vagy Madaras Norbert esetében, nevezetesen: egyes játékosok már csak az adott klub nemzetközi küzdelmeiben vesznek részt, a hazai bajnokság és kupa meccsein nem.

A szövetség ugyanis hosszabb ideje igyekszik korlátozni a meccseken klubonként szerepeltethető külföldiek számát. A jelenlegi bajnoki versenykiírásban ez szerepel:

6.2. Férfi OB I osztályban egy adott mérkőzésen maximálisan 4 külföldi sportolók csoportjába tartozó sportoló szerepeltethető akképp, hogy a négy sportoló közül legalább egynek magyar állampolgársággal is rendelkeznie kell.

6.2.1. Az OB I-es Liga döntése alapján a 2020/2021. évi bajnokságban maximum 3 külföldi sportoló szerepeltetésére lesz lehetőség.  

A fentiekből is látszik, hogy a hosszú ideje létező szándék (a külföldiek számának további korlátozására) most konkrét szigorítás formájában ölthet testet. Ugyanakkor a szabályozásnak megoldhatatlannak tűnő feladatokat kell teljesítenie, például meg kell határozni a "külföldi játékos" fogalmát, világosan rögzíteni kell, hogy ha egy játékos kettős állampolgár (tehát magyar is), akkor milyen kritériumok alapján zárható ki a csak magyar állampolgároknak járó jogosultságokból. Itt az európai uniós jogharmonizáció követelményeit is figyelembe kell venni. Jelenleg olyan megoldás körvonalazódik, amely - az "ominózus" kettős állampolgárok esetében nyilvánvalóan teljesíthetetlen követelményként - előírná, hogy igazolni kellene legalább két esztendőbeli szereplést a magyar utánpótlás-bajnokságban.

A szakemberek vitája során az eddig ismert érvek és ellentmondások fogalmazódtak meg. A jelenlévők egy része komoly eredményeket ért el játékoskorában vagy edzőként, s óhatatlanul azzal az időszakkal hasonlította össze a jelenlegi helyzetet.

"Megfordult a világ" - fogalmazott Kovács István, rámutatva arra, hogy annak idején a legjobb magyarok játszottak külföldön, most a minőségi játékosok jönnek ide, mert szegénység van a körülöttünk lévő országokban. Ez a helyzet igenis jót tesz a magyar játékosok fejlődésének, Hárai Balázs sokkal jobban jár ha Alekszics vagy épen Jaksics fogja őt egy bajnokin, mint ha egy magyar fiatal tenné ezt.

Faragó Tamás, a testület elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a külföldiek szereplését nézve feltűnő, hogy ők szinte sose csinálnak "hülyeséget", vagyis elkerülik azokat a buta hibákat, amik sok esetben borzolják az edzők kedélyeit.

Kovács István és a később felszólalók közül többen is (köztük Bíró Attila női szövetségi kapitány) jó megoldásnak nevezték a "három külföldi" limitet, de többen is felhívták a figyelmet arra, hogy az idegenlégiós sztároktól sokkal többet kellene "eltanulni", akár még kötelezni is kellene őket arra, hogy szinte szervezett keretek között adják át tudásukat a velük egy klubban dolgozó magyar fiataloknak. 

Természetesen újra és újra felvetődött a vitában, hogy vajon a külföldiek elveszik-e a helyet, a fejlődés lehetőségét a magyar fiataloktól. Itt többféle probléma fogalmazódott meg. Egyrészt el kell fogadni, hogy a klubok működéséhez nem annyira önkormányzatok, hanem sokkal inkább magánszemélyek, mecénások adják a pénzt. Őket pedig egy dolog érdekli, az eredmény. Nagy tudású külföldi játékosok nélkül nemhogy nem nyer BL-t egy csapat, hanem el sem jut a győzelem lehetőségéig.

Kovács István szerint feloldhatatlan ellentmondás az is, hogy valóban túl sok csapat van az OB1-ben, de ha önmagunkat kezdjük el csonkítani, akkor megszűnnek nagyon fontos vidéki bázisok, amelyek léte az egész magyar vízilabdasport érdeke.

Vincze Balázs a türelem, a munka és a hit, bizalom címszavakkal fogalmazta meg mondanivalóját. Mint mondta, a munkával és a hittel nincs gond, de türelem nem nagyon van. Említett azért jó példákat, Pohl Zoltán, Jansik Szilárd és Vogel Soma "esetét", ők valamennyien megkapták a bizalmat és élni is tudtak vele. Érdekes példát hozott arra, hogy mi lehetne a megoldás a sportág hazai fejlődése érdekében. Mint mondta, meg kellene tartani tehetséges fiatalokat egy csapatnál, hagyni őket, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket, s ebből kiderülhetne, mire vihetnék csapatként. A maga részéről a 

Benedek Tibor által irányított UVSE-t tartja ilyennek a potenciális lehetőség szempontjából, s mint mondta, ha lenne pénze (nem milliói, hanem inkább milliárdja), ebbe a csapatba fektetné. Szerinte egy olimpiai ciklust kellene szánni arra, hogy a most 16-21 éves, tehetséges játékosok megmutassák, mire képesek. (Egyébként sok mostani nagy szerb játékos ilyen közegből érkezett, a hosszú időn át csak tehetséges fiatalokkal szereplő Partizan Belgrádban nevelkedett.)

Faragó Tamás megjegyezte: az edzők számára nem egyszerű a helyzet, hiszen nem merik betenni a 18 éves magyar játékost, mert egyszerűen nem üti meg azt a mércét, amire a csapatnak szüksége van. Ő nem tekinthetők kész OB1-es játékosnak, elsősorban fizikális állapotuk miatt. (Később Horkai György hozzátette, nemcsak a fizikai felkészültség hiánya a gond.)

És mintha a fiatalok ambíciója sem lenne a régi, Faragó Tamás elmondta, hogy többször volt OSC-meccsen és hiányolta a lelátóról azokat a fiatal pólósokat, akik kifejezetten mondjuk Andrija Prlainovics játéka miatt mentek volna ki az uszodába...

Szó esett a vitában a pénz romboló hatásáról is. A vízilabdázók ma sokkal többet keresnek, mint 10-20 éve és ez néha visszás helyzetet teremt. Élklubok edzői, vezetői panaszkodnak arról, hogy fiatal magyar játékosok akkora összeget kérnek, amikor az átigazolásukról tárgyalnak velük, hogy az messze nem áll összhangban az addigi teljesítményükkel. És itt felvetődött egy újabb várható következmény: ha adminisztratív korlátozásokkal csökkentik jelentősen a külföldik számát, ezzel automatikusan még tovább srófolják majd az árat a hazai pólósok. 

Cseh Sándor szolnoki vezetőedzői tapasztalataira hivatkozva úgy fogalmazott, hogy a magyar fiatalok kicsit elkényelmesedtek. Mint mondta: két kezén sem tudja megszámolni, hány tehetséges fiatal magyar játékost hívott a csapatához, de azok nem igazoltak Szolnokra, mert nem akarták felvenni a versenyt Varga Dénessel és Prlainoviccsal, s nem elégedtek meg azzal, hogy a meccseken kezdetben mindenképpen csak perceket töltsenek vízben. Többet akartak játszani és a nekik szükséges pénzt más csapatnál is meg tudták keresni. Pedig a szakember szerint ezeknek a fiataloknak nem elsősorban négynegyedes játéklehetőségre lett volna (lenne) szükségük, hanem éppen arra, hogy rövid időszakokat tiszta erőből játszva fejlődjenek. 

Horkai György egyenesen megkongatta a vészharangot. Mint mondta, szerinte négy évünk van, ha a párizsi olimpiáig nem sikerül egységes szemléletű és tartalmú utánpótlásképzést megvalósítani, akkor "nem lesz jó magyar vízilabda". Az elmaradás nagy, látványos előrelépésre volna szükség. Mindezt ráadásul úgy kell megállapítani, hogy Magyarországon olyan feltételek között működhet a sportág, amihez hasonlót el sem tudnak képzelni a rivális országok többségében.

Horkai szerint 70-80 százalékban központilag kellene meghatározni, hogy egy 18 éves fiatalnak mit kell tudnia. Mint fogalmazott - visszatérve a légiósok problematikájához - nem szabad oda eljutni, ahova a kézilabda vagy a labdarúgás került, s számára már az sem tekinthető normálisnak, amit a Kondorosin, egy OSC-meccsen tapasztalt: a harmadik negyedben, egy adott pillanatban csak egyetlen magyar játékos volt a hazaiaknál a vízben.

Az első témakörhöz a fentiekből jól láthatóan szervesen kapcsolódott a második, Cseh Sándor utánpótlás szövetségi kapitány foglalta össze az utánpótlásképzés reformjának eddigi tapasztalatait.

Nemzetközi példákkal mutatta be, hogy egyre több országban centralizálják ezt a munkát, a spanyolok egész hetes bentlakásos akadémián képzik az utánpótlás-válogatottakat, s Olaszországban és Görögországban is alkalmaznak edzőket csak azért, hogy az utánpótlásképzést "főállásban" ellenőrizzék, irányítsák.

A magyar reform bevezetése óta eltelt időszak gondjai között említette, hogy alig lehet központi tehetséggondozó edzést tartani, mert az érintett fiatalokra (már a 16 évesekre is) igényt tartanak a klubok.

Az utánpótlásunk helyzetét a nemzetközi tapasztalatok tükrében vizsgálva azt állapította meg, hogy a taktika szempontjából kifejezetten jól állunk a versenytársainkhoz képest. Ugyanakkor számos területen látható lemaradás, mindenekelőtt az úszástudásban, de a gondolkodási gyorsaság, a szoros emberfogás, a test a test elleni küzdelem és a testmagasság tekintetében is hátrányban vagyunk. Hiányosságok észlelhetők a "fal megjátszása emberelőnyben" "tantárgyban" és sokkal nagyobb energiát kellene fordítani a bekkek és a centerek egyéni képzésére. E két poszt jellege, szerepe nagymértékben megváltozott a korábbiakhoz képest, s ennek tükröződnie kellene a képzésben is.

Az utánpótlásképzés idei tapasztalatairól folyamatosan írásos és videódokumentáció is készül, a szakemberek megvárják az év utolsó versenyét a decemberi kuvaiti junior világbajnokságot, s azt követően széles körben tesznek ajánlásokat.

Faragó Tamás újólag felhozta régi kifogását, miszerint az edzések 70-80 százaléka fizikai jellegű képzéssel telik el, az úszóedzések pedig nem hatékonyak, mert olyan készséget fejlesztenek, amikre nincs szükség a játék során. Ugyanakkor üdvözölte azt az újítást, hogy korosztályonként B válogatottak is rendszeresen gyakorolnak, hiszen fiatal korban még nem tudható, hogy melyik gyerek kezd el ugrásszerűen fejlődni, kicsit talán később, mint a társai. A testület elnökeként kezdeményezte egy, a vízilabdáról szóló, átfogó szakkönyv elkészítését és kiadását, amiben a szövetség segítségét kérte.