"Most valószínűleg mindenki a magyarokat akarja legyőzni, de nemigen lehet megverni bennünket. Csak akkor van bárkinek keresnivalója velünk szemben, ha fizikailag bontják meg a csapat egységét, és megpróbálnak verekedést provokálni ellenünk" - nyilatkozta lapunknak Benedek Tibor, aki bár a július 17-én kezdődő montreali világbajnokságon már nem játszik a válogatottban, volt csapattársai minden rezdülését követi.

- Járt a Sportuszodában a felkészülés ideje alatt?

- Persze. Lementem az egyik edzésre elbúcsúzni a nem honvédos játékosoktól is, kint voltam az Unicum Kupán és a világliga-selejtező mérkőzésein is.

- Hol nézi majd a világbajnokságot?

- Külföldön leszek, és nem mindig tévéközelben, ezért majd utólag, videóról nézem végig valamennyi meccset. De biztosan tartani fogom a kapcsolatot a többiekkel a vb alatt is.

- Az utóbbi időben nem sok nyilatkozatot lehetett olvasni Benedek Tibortól, az eddig legtöbbször válogatott vízilabdázótól.

- Sokan felhívtak, meséljem el, miért döntöttem úgy, hogy nem játszom tovább a válogatottban, de nem akartam túl sokat beszélni arról, amit már lezártam magamban. Teljesen nyugodt szívvel hoztam meg a döntést. Mindent elértem válogatottként, amit csak lehetett, a Honvédban pedig folytatom azt, amit nagyon szeretek. Még öt-hat évig szeretnék vízilabdázni, ezért sem fogadtam el a többiek felajánlását, hogy búcsúmérkőzést rendezzenek számomra. Arra még ráérünk.

- Segített-e a döntésben, hogy egyszer már át kellett élnie a vízilabda elvesztését, amikor öt hónapos meghurcoltatás után doppingvétség miatt nyolc hónapra eltiltották?

- Akkor jöttem rá, mennyire nem számít az egyén, s milyen igaz az, hogy a sportban napi hősök vannak. Fantasztikus dolog, amikor nyer a csapat, életem legnagyobb élménye a két olimpiai győzelem. Ám telnek-múlnak a hónapok, s az élet megy tovább. Egyébként sem tartozom azok közé, akik szeretnek szerepelni, vállalják az állandó reflektorfényt. Ezután is az a célom, hogy még jobb legyek.

- Az eltiltás lejárta után azt mondta, megtanult szenvedni, elviselni, hogy megfosztották attól, amit szeret, viszont jutott ideje olyasmire, amivel hosszú éveken át nem tudott foglalkozni. Most is van mit behoznia a leterhelő válogatottbeli szereplés helyett?

- Az eltiltás alatt a vitorlázás segített, és rengeteget írtam. Egy év alatt kiírtam magamból mindent, az élményeket és a megpróbáltatásokat is. Már azon gondolkodtam, hogy kiadom könyv formájában, de aztán jött a felkészülés Sydneyre, ment minden tovább a maga útján, ma pedig ott tartok, hogy az akkor leírtak egy részéről már nem szívesen beszélek. Most egészen új dolgokat szeretnék kipróbálni amellett, hogy be akarom fejezni a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a történelem szakot. Örülök, hogy végre le tudtam tenni egy hajózási vizsgát, és jóval több időt tudok a lányommal és a családommal tölteni.

- A döntés után azt mondta, hogy nincsenek véletlenek, mindennek oka van, betegségnek, jónak és rossznak egyaránt, s hogy fontos a lelki egyensúly megtalálása.

- Igyekszem odafigyelni, s megérteni azt, ami bennem, velem és körülöttem történik, de még rengeteg dologban nem találom a helyes utat. Főleg abban nem, hogy ne hajszoljam túl magam. A maximalizmusomnak tulajdonítom a pár hónapja előjött szívproblémámat is. Ugyanakkor jelzésnek vettem, hogy változtatnom kell, és nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is, mert mindent túl nagy szívvel csinálok. A válogatottságot nem kizárólag a szívpanaszaim miatt zártam le, hiszen a Honvédban továbbra is játszom. Remélem, ahogy jött, el is múlik ez az állapot. Ehhez kell megtalálnom az egészséges egyensúlyt. Most megtanultam, hogy amikor sokat markolunk, valóban kevesebbet fogunk. Le kell szoknom róla, hogy mindenben tökéletes akarjak lenni. Nem lesz könnyű.

- Tizenöt évet töltött a válogatottban, de a Kemény Dénest megelőző időszak nem a csapat sikereitől volt hangos.

- Kemény Dénes a válogatottságom nyolcadik évében jött, s hozta meg a várva várt fordulatot. Az azt megelőző időszakban sok mindenben részem volt: két olimpiai és egy vb-gólkirályságban, de csapatkudarcban és sikerben, egyéni kudarcban, botrányban, mélypontokban is. Amikor Dénes megjött, és új csapatot kezdett építeni, a régiek közül Vincze Balázs, Kósz Zoli, Varga Zsolt, Fodor Rajmund és én már rengeteg keserű tapasztalaton voltunk túl, és ezeket fel tudtuk használni az 1997-ben beválogatott fiatalok okítására. Amikor például nem tudtak veszíteni, mi elmagyaráztuk nekik, hogy csak akkor lehet legyőzni az ellenfelet, ha kellőképpen tiszteled, és a vereségre is szükség van ahhoz, hogy máskor nyerni tudjál.

- Kemény Dénes most azt reméli, hogy a csapatkapitányi megbízás ugyanolyan érettséget és állandóságot kölcsönöz majd Kásás Tamásnak, mint amilyet hajdanán önnek adott. Mire utal ez a célzás?

- Amikor csapatkapitány lettem, a csapat iránti olyan felelősségérzetet kellett előhívnom magamból, amiről nem is tudtam, hogy valójában már bennem van. A csapatkapitányi tiszt a kívülállók számára talán csak annyit jelent, hogy ő cserél zászlót a meccs elején, és neki van joga kiszólni a bírónak. Pedig ennél jóval nehezebb szerepről van szó. Folyamatos munkáról, amelyben összekötő kapcsot jelentesz a szövetségi kapitány és a fiúk között. Egy kényes egyensúlyt, amelyben nem kerülhetsz túl közel a kapitányhoz, hogy kellőképpen tudd közvetíteni a többiek kéréseit, kérdéseit, ráadásul neked ugyanúgy bizonyítanod kell, mint nekik. Mérkőzés előtt külön le kell ülnöd beszélni velük, s ha látod, hogy kicsit rosszabbul ment a játék, akkor a meccs után is. Mindenre és mindenkire oda kell figyelned, nézeteltéréseket, lelki gondokat kezelned. Ha azt mondod a csapatnak, hogy ne lőjünk rá a kapura minden támadásnál, hanem próbáljuk meg fegyelmezetten végigjátszani a támadóidőt, akkor te sem tehetsz másként, ha utána meg akarsz állni a többiek előtt. Ennek ellenére nagyon élvezem, hogy a fél válogatottat kitevő Honvédban is csapatkapitány vagyok. A nemzeti csapatnál megvolt az az előnyöm, hogy idősebb voltam mindenkinél, míg a többiek gyerekkoruk óta együtt vannak, ezért nehezebb egymás között tekintélyt szerezniük. Nekem sikerült.

- Ennek a válogatottnak is az a terhe, mint Puskáséknak vagy Kárpátiéknak: az ezüst már kudarcnak számít. Sydney és a barcelonai vb után, Athén óta pedig különösen állandó kérdéssé vált, hogy ennyi siker után mi motiválja még a játékosokat.

- Ez is közrejátszott abban, hogy befejezzem a válogatottságot. Számomra az újabb motiváció a pekingi olimpia lehetne, de túlságosan nagy az ár és az idő ahhoz, hogy továbbra is az eddigi tűzzel tudjam végigcsinálni az odáig vezető utat. Valószínűleg a többiekben is van némi kétely, és különösen a most bekerülő fiataloknak fog óriási terhet jelenteni az elvárás. Már az egymás után elért két olimpiai arany is csúcs, de a három a csúcsok csúcsa volna. Lehet, hogy érzékelhető majd egy kis visszaesés Peking előtt: a régiekben talán óhatatlanul jelentkezik némi jóllakottság, a fiataloknak viszont szükségük lesz a rossz tapasztalatra is. Nagyon nehéz a következő olimpiáig vezető út, a megújulás. Már Athénban is kevésen múlt a győzelem, mégis hatalmas a különbség az első és a második hely között. Az első örökre első marad, a másodikra pedig már négy év múlva sem emlékeznek.

- Egyszer azzal magyarázta a sikerek titkát, hogy csodálatosan együtt van ez a csapat, mindenki szeret mindenkit, és alig várják, hogy találkozzanak egymással. Minek köszönhető ez?

- Kemény Dénesnek is jelentős szerepe volt benne, hogy ilyen jó szellemiség uralkodik. Jó érzékkel tudja kiválasztani, kik valók egy közösségbe. Mi, régiek is hozzátettük a magunkét, nem hagytuk, hogy klikkekre szakadjunk úgy, mint régebben. Remélhetőleg az utánunk jövők is ezt a mentalitást adják tovább. Ha mindig fokozatos lesz az átalakulás, lesz idő rá, hogy az újak ebbe nőjenek bele.

- Nemrégiben újra felröppent a hír, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál nem túl kedvező a vízilabda megítélése, és megeshet, hogy 2012-től kikerül az olimpiai játékok műsorából. Valósnak találja a veszélyt?

- Nem hiszem, hogy ez megtörténhet. Bár a NOB döntései olyan sportdiplomáciai lépések, amelyekbe nehéz belelátni, a vízilabda túl régóta ott van az olimpián ahhoz, hogy kizárhassák belőle. Lehet, hogy a tévén keresztül nem sokan látják, de Sydneyben tizenkétezren, Athénban nyolcezren voltak kíváncsiak a helyszínen a döntőre, ezek pedig magas számok. A női vízilabdát például két éve hozták be az olimpiai számok közé: mi értelme lett volna ilyen rövid időre? Tudjuk, hogy a vízilabdához kevésbé értőknek sokszor nehezen követhetőek a bírói döntések, a szabályok. Egy-két módosítással azonban látványosabbá lehet tenni a játékot, és Amerikát még jobban be kell vonni a sportágba. Ha a nemzetközi szövetség átveszi az amerikaiak 25 méteres, kisebb pályáját, még több esély lesz a megmaradásra.

- Mi vár a magyar csapatra a montreali világbajnokságon?

- Most valószínűleg mindenki a magyarokat akarja legyőzni, ám nemigen lehet minket megverni, ha valaki valóban vízilabdázni akar ellenünk. Válogatott és klubszinten is az a tapasztalatunk, hogy bárkinek csak akkor van keresnivalója velünk szemben, ha fizikailag bontják meg a csapat egységét, és megpróbálnak verekedést provokálni ellenünk. Szükség lesz a keménységre és a jó csapatmunkában jó egyéni teljesítményekre. Ha Athén után mostanra kicsit leengedett a csapat, elkel majd egy olyan játékos, aki más színt, más elemet visz a megszokott játékba, és pluszlökést ad vele a többieknek, miként annak idején Biros Peti Firenzében vagy Madaras Norbi Barcelonában.

- Néhány évvel ezelőtt még "csak" szépen játszottak a magyar pólósok, ám mióta eldurvult a sportág, a mieink is váltottak. Mi ma a magyar vízilabda sajátossága?

- A szépség önmagában nem túl eredményes. Az oroszok még ezt a játékot próbálják játszani, és bár mindig ott vannak a világversenyeken, nem sokra viszik. Ebben a sportágban ma a csapatfegyelem és az elszántság a döntő tényező. Egyébként valamennyi csapat stílusán jól láthatók a magyar-szerb vízilabda-iskola jegyei, az egész világ tőlünk tanult. A magyar vízilabda a többieknél dinamikusabban támad, a szerb pedig jobban védekezik. Az utóbbi időben mi is megerősödtünk a védekezésben, és maradt a gyorsaságunk. Ebben vagyunk előbb a többieknél. Fontos volna, hogy ezt a védekezést a fél válogatottat felvonultató Honvédtól a többi magyar klubcsapat és az utánpótlás is átvegye. Nyolc olimpiai arany után nagyon úgy tűnik, van tehetségünk ehhez a sportághoz. De vigyáznunk kell, mert könnyen jöhet egy olyan holt időszak, mint a nyolcvanas években. Hogy ez ne következzen be, ahhoz pénzre, szponzorokra, iskolákra, háttér-diplomáciára és folyamatos odafigyelésre van szükség. 

(Veress Kata – Heti Válasz, 2005. július 14.)