Nála több érmet nem szerzett vízilabdázó a sportág történetében. Pedig lehet, hogy nem is lenne pólós, ha annak idején közelebb van lakásukhoz a kosárlabdapálya. Magyar bajnok lett a Fradival és alig várja, hogy ismét a BL-ben bizonyíthasson. A 35 éves szerb klasszissal, Szlobodan Nikiccsel a közelmúltban indult új angol nyelvű vízilabda-szaklap, a Magyarországon szerkesztett wpnews.eu készített interjút, amit az alábbiakban közlünk, magyar nyelvre fordítva.   

wpnews: - Ez egy különleges év volt a klub-karrieredben…

- Igen, hihetetlenül boldog vagyok, hogy magyar bajnok vagyok. Nem vártam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, hiszen csak két éve játszom itt. Tökéletes befejezése volt ez egy nagyszerű szezonnak, hiszen előtte elhódítottuk az Eurokupát, az egyetlen olyan trófeát, amit klubszinten korábban még nem nyertem meg.

- Biztos van otthon egy szobád, ahol csak az érmeidet tartod…

- Hogy őszinte legyek: az ágyam alatt tartom őket egy dobozban. Csak viccelek.

- Miért a vízilabdát választottad?

- Az iskolánk mellett volt egy uszoda, a bátyám is ott pólózott, igaz nem profi szinten. Hatéves koromban kezdtem úszni. Az edzőm látta, hogy magasabb és erősebb vagyok a társaimnál és megkérdezte, van-e kedvem kipróbálni a pólót? Én az mondtam: Miért ne? Ekkor még a kosárlabda is érdekelt, de csak három négy hónapig. A kosárcsarnok messzebb volt az otthonomtól, az uszoda csak 50 méterre, így a vízilabdát választottam.

- Szerbiában a vízilabda az elsőszámú sport?

- Akkoriban nagyon sok korombeli srác játszott mindenféle labdajátékot a környezetemben. A vízilabda mellett a kosárlabda és a kézilabda is népszerű volt, de volt egy srác aki teniszezett. Mindig fogta az ütőjét és elment, mi pedig gondoltuk magunkban: nézd azt a srácot…, ki az aki teniszezik? Később rájöttünk, hogy nagyon jól csinálja… Biztos vagyok benne, hogy te is ismered őt, Novak Gyokovicsnak hívják.



- Szlobodan Nikics, Zsivko Gocics, Filip Filipovics és Novak Gyokovics ugyanabba az általános iskolába járt. Ez biztosan egy sportiskola.

- Ez egy normális iskola volt, de ilyen a kultúránk. Rengeteg pályánk van, és minden nap gyakoroltunk különböző labdajátékokat, kézilabdát, röplabdát, focit és kosárlabdát. Hétvégente reggel 8-tól este 10-ig kint voltunk. Ezek nagyon nehéz idők voltak a mi hazánkban, és ha ki akartál törni, akkor két lehetőséged volt: sportolni és tanulni.

- Hogyan tudnád leírni a centerposztot?

- A centeré egy speciális poszt, mert a legtöbb csapatban csak kettő van. A legnagyobb nyomás rajtuk, és a kapusokon van. Természetesen más a feladatuk, de a nehézségük ugyanolyan. Manapság túl nagy hangsúly van a fizikumon, sok nagy darab játékos van, aki rengeteget gyakorol azért, hogy profi teljesítményt tudjon nyújtani ezen a poszton. Ugyanakkor én azokat a centereket kedvelem, akik ösztönösen tehetséggel bánnak a labdával, mert ez a legfontosabb, ha van egy kis helyed a gólszerzésre.

- Lábbal is gólt kell, tudjanak szerezni? Te abban is jó vagy…

- Nem ajánlom ezt a gyerekeknek, mert valószínűleg utána az edzőjük megöli őket. Az volt az utolsó gólom a válogatottban, (Nikics és Gocsics búcsúmeccsén - a szerk.), és ezt a megokldástr már tízéves korom óta gyakoroltam. Ugyanakkor szerencsés is voltam, mert ennél a műveletnél lehetetlen teljesen kontrollálni a labdát, néha jobbra, néha balra. Szerencsére egy erős lövés lett, ami a hálóban landolt. Tényleg fantasztikus „búcsúgól” volt.

- Szerinted melyik volt a legemlékezetesebb gólod?

- Klubszinten nem tudnék egyet kiemelni, mert nagyon sok meghatározó gólom volt, ami fontos cím elnyeréséhez vezetett. A válogatottban a kedvenc gólom azon a meccsen esett, amelyet soha életemben nem fogok elfelejteni. Az egész csapat a legjobbját nyújtotta akkor, én pedig csavargólt lőttem - a horvátok ellen az olimpiai döntőben. (Szerbia 11:7-re nyerte a döntőt – a szerk). Ez volt az utolsó gólom hivatalos meccsen a válogatottban. Örökre emlékezni fogok rá.

- Van kedvenc uszodád?

- Budapest a vízilabda városa, ezt akkor érzed a legjobban, ha Hajós Alférd uszodában játszol. Olyan ez nekem, mint az Old Trafford a Manchester Unitednek. Ha ott játszol a magyarok ellen, az mindenkinek egy különleges nap. Kedvelem a dubrovniki nyitott medencét is, a Bazen Gruz-t, mert ott is óriási vízilabda-hagyományok kerítik hatalmukba az embert. Ez a két kedvenc uszodám, de játszottam a 2016-os belgrádi Eb döntőjében Montenegró ellen, 18-19 ezer ember volt a lelátókon, fenomenális élmény volt.



- Beszéljünk egy kicsit arról, amit talán te is kevésbé szeretsz. Sokszor a bírók vannak reflektorfényben a gyönyörű gólok helyett…

- Ez a legnagyobb problémája a sportunknak. Magyarországon és Szerbiában jól fújnak, de a többi országban fejlődni kellene ebből a szempontból. A mérkőzés során a szabálytalanságok és a büntetési tételek megítélése csakis a bírókon múlik. A meccs elején a játékosoknak meg kell tapasztalni, hogy mi az, amit szabad, mi az, amit nem, és ehhez kell alkalmazkodniuk. Néhány bíró hagyja hogy gyilkoljuk egymást a vízben, és alig sípol a meccsen, mások pedig minden kontaktust befújnak. Ez az oka annak, hogy mindig fontos alkalmazkodni az adott szituációhoz. Sok függ az adott helyszíntől is, Magyarországon például hagyják a keményebb játékot. Az első évben számomra ez nehézséget jelentett, mert a török ligából jöttem, ahol más volt e tekintetben a játékvezetői megítélés.

- Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?

- Általánosságban azt mondahatom: felkészültebb delegátusokra lenne szükségünk, jobban kellene, hogy értsék a sportot. Közülük sokan soha nem vízilabdáztak, és úgy nehéz megítélni egy-egy szituációt, ha korábban nem voltál benne. Ez egyáltalán nem jó a sportnak. Ugyanazokra a szituációkra ugyanazt az ítéletet kéne fújni minden esetben. Ez is segítené, hogy a nézők megértsék a sportot.

- Beszéltünk a játékosokról és a bírókról, de az edzők szerepe talán még ennél is fontosabb.

- Így van. Szerintem jelenleg a legjobb edző Dejan Szavics (a szerb válogatott szövetségi kapitánya - a szerk.), mert ő különleges. Talán azért mondom ezt, mert korábban hat évig csapattársak voltunk a válogatottban, de azon túl, hogy a barátunk, hatalmas tisztelet volt a játékosok és közte. Olyan volt, mintha mindannyiunk bátyja lett volna. Fantasztikus edző, vele nyertünk olimpiát. Azt gondolom, hogy nagyon jó abban, amit csinál, 444 alkalommal játszott a válogatottban, és tudja mit jelent Szerbiáért pólózni.

Szeretném megemlíteni Nenad Manojlovicsot is, aki sajnos fiatalon távozott közülünk. Ő egy igazi apafigura volt az életemben. Mindenre, amit a vízilabdáról tudok, ő tanított. Nagyon fontosnak tartom, hogy az irányítása alatt játszhattam, e nélkül nem lennék ott, ahol most vagyok.

- A nyomdokaikba fogsz lépni?

- Nos, ezt még nem tudom. 35 éves vagyok, egy évig még szerződésem van a Ferencvárossal, és szeretnék utána további néhány szezont játszani Magyarországon, vagy Szerbiában. Most nem gondolom, hogy edző leszek, de ez idővel még változhat. Ha visszavonulok, a szerb szövetség munkáját szeretném valamilyen módon segíteni, talán az év végére már többet fogok erről tudni. 

- Mit csinálsz ezen a nyáron?

- A máltai bajnokságban játszom, ahol a szezon május végétől augusztusig tart. Ez egy nyíltvízi esemény, ami nagyon érdekes nekünk játékosoknak és a nézőknek egyaránt. Máltán ez az egyik legnépszerűbb sport. Tavaly is játszottam ott, és nagyon fontos, hogy jó állapotban maradjak a következő szezonra, mert szeptembertől két fronton kell helytállnunk a Fradival: a magyar bajnokságban, és a BL-ben.

- Soha nem akartál elmenni a sivatagba, távol a víztől?

- Nem! A vízilabda a véremben van. Ez olyan mint a drog. Ha elkezded, függő leszel egy életen át.

(Fordította: Kerbi)