A magyar válogatott kapitánya Pekingre figyel
„A pekingi olimpia az utolsó sansz, hogy válogatott szinten nyerni tudjon, ezért erre tudatban és persze edzésben folyamatosan készül” - írta egy vidéki lap a magyar férfi vízilabda-válogatott kapitányáról, Kásás Tamásról, a játékos szavaira hivatkozva.
A kétszeres olimpiai bajnok sportoló elárulta azt is, hogy tetszik neki a kapitányi szerep. Először szokatlan volt számára, hogy a vízben ő mondja meg, mi legyen, hiszen a játékosok vele egykorúak, igazi barátok. „A csapat a lényeg, figyelnek rám és elfogadtak” – mondta. (Délmagyar)
A népszerűséget úgy értékeli: mint mindenkinek, neki is hízeleg, ha megismerik, de nem az a típus, aki szereti mutogatni magát az embereknek. (Sport plusz).
Kásás Tamás az uszodában nőtt fel. Egyéves korában gondolkodás nélkül ugrott be apjához a mélyvízbe. "Eleinte kutyaúszásban közlekedett, aztán szinte észrevétlenül, magától tanult meg úszni. Azt hiszem, sorsszerű, hogy belőle is vízilabdázó lett." – idézte fel Kásás Zoltán. (Story, 2001. július 4.)
A fiú hatesztendősen kezdett a KSI-ben úszni. Egy magazinnak nyilatkozva később élete legszerencsésebb napjának nevezte azt, amikor elkezdett vízilabdázni, és amikor vízilabda-világbajnok édesapja mellett más is meglátta benne a tehetséget: egykori edzője. (Cosmopolitan, 1997 december). Windisch Ferenc eredetileg kapust akart csinálni belőle, de meggondolta magát. Azt mondta, a fiú túl jól úszik ahhoz, hogy egy helyben tapossa a vizet. (Kiskegyed, 1997. 10.14.).
„Eleinte sokan és sokszor dörgölték az orrom alá, hogy az apám révén – aki szintén válogatott vízilabdázó volt – kerülök be a csapatba. Zavartak a megjegyzések, de mélyebben nem foglalkoztam velük. Úgy gondoltam, a szavaknál meggyőzőbb lesz majd a teljesítményem” – emlékezett vissza a sportoló. (Kataca)
Máskor azt mondta: ”évekig zavarban voltam, ha apám, mint edző ott állt a medence szélén, ezért jó párszor kértem, várjon inkább odakint." Általános vélekedés, hogy Kásás Zoltánra és Tamásra egyaránt jellemző a makacsság, a kitartás, a nyugodtság és a szűkszavúság. (Story, 2001. július 4.)
Kásás Tamás visszaemlékezése szerint nagyon nehéz volt, amikor apja Siracusaban edzősködött. „Soha nem voltam szorgalmas. Siracusaban jártam ugyan iskolába, de csupán azért, hogy olaszul tanuljak. Itthon is vizsgáztam. Amikor hazajöttünk, éppen lemaradtam a középiskolai felvételikről. Három különböző gimnáziumba jártam, végül estin érettségiztem. Igazi megkönnyebbülés volt” – idézte fel. (Kiskegyed, 1997. október 14.)
A klubokat illetően a KSI után a Ferencváros, az UTE, az olasz Posillipo Napoli és Savona, majd a Vasas következett. Jelenleg a Pro Recco játékosa, együtt játszik Madaras Norberttel. Saját bevallása szerint Olaszországban vette át azt a mentalitást, amellyel eljutott oda, ahol most van. „Régen utáltam az úszóedzéseket, ráadásul, ha valami miatt rosszkedvűen mentem le az uszodába, akkor biztosan lelazsáltam az egészet. Aztán ráébredtem, igenis vannak olyan napok, amelyeken bele kell dögleni a vízbe” – fogalmazott. (A színes Sport, 2000. december 27.)
Faragó Tamás olimpiai, világ- és Európa-bajnok is úgy látja, Kásás Tamásnak rendkívül jót tett, hogy a Posillipo csapatába igazolt, ott vált igazán érett, mondhatni, komplett pólóssá, ott teljesedett ki a játéka. Elméletileg is sokat tud a vízilabdáról, igazi vezéregyéniség lett. (Nemzeti Sport, 2001. június)
„Kása”az első, aki az összes elképzelhető nemzetközi elsőséget megszerezte a vízilabdában, magyar bajnok azonban még nem volt. Először ifi Eb-t nyert 1993-ban, majd a következő két évben junior Eb-t, illetve vb-t. A felnőttek között Világkupa-sikerrel indított, amit egy Eb-arany követett, azután elérkezett az olimpiai, végül a világbajnoki győzelem is. Az UTE csapatával LEN-kupát, majd a Posillipo játékosaként BL-trófeát is nyert. Az univerzális poszton 1998-ban ő volt az idény legjobbja, aztán 1999-ben a Word Waterpolo Magazin a világ legjobb vízilabdázójának választotta (Nemzeti Sport, 2000. január 22.).
Ars poeticája egyszerű: ha megy a többieknek, alájuk játszik, ha látja, hogy veszélyben a haza, megmenti – összegezte egy szaklap (Nemzeti Sport, 2001. június 27.)„Nekem megvan az a tulajdonságom, jobban mondva az az ösztönöm, hogy érzem, mikor van szükség rá, hogy gólokat lőve vigyem a hátamon a csapatot, és mikor megy úgy mindenkinek, hogy nekem voltaképpen nem kell mást tennem, mint alárendelni magam a nagy egésznek, inkább a passzokat adni, a védekezésre figyelni, maximum egyet elvállalni. Sydneyben, az olaszok elleni meccsen valahogy tudtam, hogy ma rajtam múlik sok minden - engem pedig ez a lehetőség feldob, hogy na, itt az alkalom, amikor rajtam a világ szeme, amikor megmutathatom, mit tudok valójában” – érzékeltette egy interjúban (A színes Sport, 2000. december 27.)
Kásás Tamás azt mondja, a sportban a megérzéseire, a magánéletben a szívére hallgat.
Számára az a fontos, hogy nyugodt háttere legyen, meg béke a lelkében. A meccsek előtt különösen figyel erre. (Nők Lapja, 2001 június 20.).
„Nehezen hoznak ki a sodromból. Kérdezik is mindig, hogy mennyit ver a szívem percenként: tízet?” – jegyezte meg. (Cosmopolitan, 1997 december).
Egy rossz meccs után elvonul a szobájába, ott roskad össze, ahol nem látják. „Nehezen tudom megbocsátani magamnak, ha hibázok. A medencében – a mérkőzés hevében – viszont muszáj kordában tartani az érzelmeket. Velem elég sokáig kell próbálkozni akkor, ha valaki ki akar billenteni a nyugodtságomból” – magyarázta egy interjúban. (Kataca)
Azt tartja, annál nincs nagyobb szenvedés, ha valaki nem tudja élvezni azt, amit csinál. Pedig az arcáról nem mindig lehet leolvasni az örömöt, az saját megfogalmazása szerint „még akkor is blazírtnak hat”, amikor élvezi a játékot. (Színes Sport, 2000, augusztus 23.)
Máskor persze, például a 2003-as világbajnoki győzelem perceiben önkívületi állapotban is láthattuk. „Úgy tizenöt percig tartott, de csak az uszodában. Aztán mire a dobogóhoz értünk, lehiggadtam. Általában ez szokott lenni, eufória, aztán totális megnyugvás” – tekintett vissza, hozzátéve, hogy életében nem üvöltött annyira artikulálatlanul, akkora hangerővel, mint akkor. Minden kijött: a háromévnyi sikertelenség miatt érzett düh, a világbajnokság két hetének minden feszültsége. Még sohasem érezte így magát egy meccs után, olyan felszabadultságot érzett, amit azelőtt soha. Sydneyben, az olimpián sem, hiszen ott már a döntő felénél már sejteni lehetett, hogy nyernek. (Nemzeti Sport, 2003. július 31.)
Azt mondja, a lényeg számára a játék, a szabadság. Az, hogy közben felszabadult és boldog. (Hölgyvilág).
„Tudom, hogy elértem azt, amire mindennél jobban vágytam. Néha mondogatom: olimpiai bajnok vagyok. De még mindig nem hangzik olyan nagy dolognak. Talán néhány év múlva. Amikor már elhisszük, hogy ez sporttörténelem. Kint, a döntőt követően még csak nem is sírtam. A videón látszik, a tizenkettedik gól után csak ülök a padon, és nézelődöm. Az utolsó után felemelem mind a két kezem, de fapofával. Talán ha egy góllal nyerünk - így viszont nem éreztem az egésznek a súlyát. Még fél órával a vége után, az eredményhirdetés előtt sem járt olyasmi az eszemben, hogy mi itt most valami nagyon nagy tettet vittünk végbe, az egész olyannak hatott, mintha nyertünk volna egy Európa-bajnokságot” – mondta egy sportlapnak. (A színes Sport, 2000. december 27.).
Kásás Tamás úgy látja, az olimpiai győzelemtől boldogabb, kiegyensúlyozottabb ember lett. Ha valami rossz történik vele, ha nem megy úgy a játék, ahogy szeretné, mindig eszébe jutnak azok a felejthetetlen pillanatok ott, a sydney-i uszodában. (Nemzeti Sport, 2001. június 10.).Kásás Zoltán úgy emlékezett vissza Sydneyre, az aranyat hozó döntőre: "Nem vagyunk összeölelkezős fajták, de amikor végre a fiam közelébe kerültem, percekig tartottuk egymást, s abban a fantasztikus hangulatban csak lebegtünk." (Story, 2001. július 4.).
A kapitány úgy összegezte pályafutását: „Természetesen a két olimpiai aranyra vagyok a legbüszkébb. Úgy gondolom, óriási dolog: ezekből próbál az ember erőt meríteni, hogy bebizonyítsa, még mindig a legjobb. Egyik cél jön a másik után, mert a győzelemben és a vereségben is ott rejlik az inspiráció, és persze mindig nyerni szeretnék. De ha most abbahagynám, már akkor is elégedett lennék”. (Miss Balaton)
S hogy (Peking mellett) mi hajtja még? „Hogy nyerni mindig jó. Aztán magyar bajnok még nem voltam” – mondta. (Nemzeti Sport, 2003. július 31.)
