„Én mindig a saját mércémnek akarok megfelelni” – vallja Szécsi Zoltán, a magyar vízilabda-válogatott kapusa, aki úgy érzi, ez általában magasabban van, mint a mások által felállított szint.

A világbajnok és kétszeres olimpiai bajnok sportoló egy rádiós nyilatkozatában elismerte, hogy olykor ő is megtalálja a kibúvót egy-egy gyengébb teljesítmény után, de sietett hozzáfűzni, hogy nem ez jellemző rá. (Petőfi Rádió, 2006. május 5.)

Szecska más vízilabdázókhoz hasonlóan azt tartja, hogy sportágában általában csak napi hősök vannak, hiszen hiába jó valaki az egyik meccsen, a következőn újra bizonyítania kell. „Mindig be kell kerülni a csapatba, mindig teljesíteni kell. Ha pedig ez nem sikerül, valaki más utazik helyettünk és ezzel mindenki tisztában van” – mondta egy lapnak (Fittség).

 „Gyermekkoromban örömből kezdtem úszni, de később orvosi tanácsra, gerincproblémák javítására folytattam” – idézte fel a sportoló, akit az orvosok annak idején a tenisz-, kosár- és röplabda-pályákról gyakorlatilag visszaparancsoltak a vízbe (A mi otthonunk). Hát-, gerinc-, vagy nyakproblémákra többnyire úszást javasolnak, akkor maga a gerincoszlop nincs terhelve, viszont a környező izmokat alaposan meg lehet dolgoztatni – magyarázta a kapus, aki azt mondja: ha folyamatosan karbantartja has- és hátizmait, nincs semmi gond, választott sportága teljes mértékben kordában tartja ezt a problémát. Egy életmódmagazinnak elárulta: semmilyen speciális kezelésre nem kell járnia, de ha sokáig nem csinál semmit, egy idő után elkezd fájni a dereka (Fittség) 
Már a korosztályos válogatottban feltűnt, hogy a kapusok többségével ellentétben sohasem húzza be a fejét a lövéseknél, s szemben a klasszikus kapustechnikával, a 15 éves fiú röpköd, vadászik a kósza labdákra. Egykor Kemény Dénes úgy nyilatkozott róla: „Szecska olyasmiket tud, amit senki más a világon; ideje volna megtanulnia azt is, amit minden kapusnak tudnia kell.” Később a szövetségi kapitány már azt mondta: „A kiváló, átlagos magyar kapusokhoz képest annyira más, annyira egyedi mindaz, amit csinál.” (Csurka Gergely: Győzelemre születtek II.,Az igazi Dream Team).  

Hidegfejű profinak ismerik. Elsőrangú a humora és ordítva utasítja a védőket – jellemezte a válogatottról szóló kötetek szerzője. Másoknak az a benyomása róla, hogy „éretlen lakli, aki semmit nem vesz komolyan”. Azután, hogy huszonhárom évesen, cserekapusként megmentette a jugoszlávok elleni elődöntőt Sydneyben, egy beszámoló szerint csak annyit mondott az újságíróknak: „Ezentúl legalább senki sem mondhatja rám, hogy potyautas vagyok." (Maxima). Az olimpia után, a tiszteletére rendezett műegyetemi ünnepségen, az intézmény ötödéves hallgatójaként azonban másik arcát mutatta. „Komolyan mondom, a könnyeimmel küszködtem, mert tudtam, éreztem, hogy ez az ünnep csak nekem szól” – mondta akkor Szécsi Zoltán.  A vízilabdázó elérzékenyülve emlékezett vissza az olimpiai győzelem utáni mámoros pillanatra is: „Büszkeség töltött el, és magamban köszönetet mondtam mindazoknak, akik lehetővé tették számomra ezt a csodát. Bevallom férfiasan, elsírtam magam, és azt vettem észre, hogy iszonyú erővel szorítom az aranyérmet. Boldog voltam, mert most láttam a sportolásra fordított munka igazi értelmét, és úgy éreztem, érdemes volt keményen edzeni, sok mindenről lemondani.” Az egyetemi lapnak nyilatkozva felidézte azt is: „A meccs lefújása után mindenki a medencébe ugrott, hosszú ideig ölelgettük egymást, még szerencse, hogy senki sem fulladt a vízbe”. (Műegyetemi Öregdiák Szervezet ).
Szécsi Zoltán szerint már az első két évben már eldől a sportolói karrier. Meghatározó, ki hol kezd, milyen edzőkkel dolgozik, van-e kellő akarata, vannak-e nagyra törő tervei. „Nekem szerencsém volt, hogy a BVSC-ben kezdtem pólózni. Jók voltak a feltételek, jó volt a társaság és jók voltak az edzők is” – összegezte a sportoló, aki 1998-ban Kazahsztán ellen volt először a válogatott tagja. Az utolsó percben szállt vízbe, s bár nem ért labdához, győztes meccsen sikerült bemutatkoznia. 

Évekkel ezelőtt azt mondta, később minden bizonnyal profiként is kipróbálja magát; jó lenne Olaszországba szerződni. 2006-ban a Camogli csapatához szerződött, amit azzal indokolt: megcsömörlött. „Egyszerűen itt akartam hagyni azt a magyar vízilabdás közeget, ahol borzasztó, hogy milyen kicsinyes pozícióharcok zajlanak és ahol értelmetlen, pitiáner, vélt vagy valós sérelmek céltalan megtorlása a jellemző” – magyarázta a sportoló, aki már családos emberként, kétgyermekes apaként hozta meg döntését. Az újdonsült idegenlégiós hangsúlyozta: feltöltődésre, légkörváltozásre, új impulzusokra van szüksége, lehet, hogy egy picit talán meg is újul. (Petőfi Rádió, 2006. május 5)