Ahogy "Apu" fogalmaz: 70 és a halál között már túlélni is nagy dolog egy ilyen tornát. Kásás Zoltánt faggattuk a budapesti Masters vb-n szerzett élményeiről és talán nem tiszteletlenség, ha elmondjuk, hogy a beszélgetés több ízben félbeszakadt, mert képtelenség volt folytatni a röhögéstől...

Támogatónk a HerbaDoctor

KÁSÁS ZOLTÁN a vlv-nek:

- Hogy lettél a 70+ kategóriában végül ezüstérmes, amerikai színekben szereplő Blue Thunders nevű csapat tagja és egyáltalán: hogy jött össze ez a társaság?

- Kérlek szépen, úgy kerültem a csapatba, hogy a 80-as évek közepén 15 hónapig éltem Ausztráliában és még akkor jó barátom lett a mostani csapat egyik szervezője, a kapus Anti Kajlich. Neki egyébként ismert uszodaisportszer-gyártó cége van, több olimpiára is szállított kapukat. Ő kezdett el szervezkedni együtt egy Fred Black nevű úriemberrel, aki amerikai, de Guam szigetén él, valamilyen magas beosztásban dolgozik. Nagy emailforgalom után az lett a dolog vége, hogy összeállt a csapat - amerikai, ausztrál, guami, kanadai, cseh, szlovák, olasz és magyar játékosokból.

Augusztus 7-én volt az első meccsünk a Masters vb-n - másfél nappal korábban találkoztunk először életünkben, az egész csapatból egy-két ember ismerte egymást korábban személyesen.

Tartottunk két edzést, lehetett látni..., illetve, pont, hogy nem lehetett látni, hogy ki milyen, mit tud a vízben... :-) Ebben a 70+ kategóriában öt csapat indult és azért voltak olyanok is, akik folyamatosan edzésben voltak. A Perth-i Kakadukról például már a "nagy vb" alatt voltak információim, mert beszéltem ausztrálokkal, akik elmondták, hogy a Kakaduk nagyon készülnek.



- Edzőtök volt?

- Megkérték Tom Hoadot, aki az ausztrál vízilabda ikonja, csakhogy ő is játszott, éppen a Perth-i Kakaduknál, akik végül megnyerték a tornát. De egyébként amikor éppen nem velük játszottunk, akkor ott volt a kispadunkon...

A többiek engem kértek fel, hogy mondjam már meg, hogy álljunk fel, mit csináljunk. Igyekeztem felépíteni a játékunkat, de amikor a második negyed után három ember már csak a félpályáig jött föl, akkor azért nehéz volt a taktikát megvalósítani...

Én magam is éreztem, hogy ez melyik korosztály kategóriája, az első három meccsen még lőttem gólokat, utána már rám jöttek mindig, s emiatt nem nagyon tudtunk támadni sem. De én inkább azt tartom csodának, hogy ezzel a csapattal másodikok lettünk úgy, hogy a döntőben csak egy véleményes góllal kaptunk ki, többen azt mondták, hogy nem volt bent az a labda. De hogy őszinte legyek, ez már olyan vízilabda volt, mintha lassított felvételt nézett volna az ember...


Fotók: Monoki Nikolett/vlv

- A társaidnak azért valamilyen vízilabdamúltjuk volt, nem?

- Igen. A kanadai Barry Clifford játszott 1972-ben és 1976-ban is a kanadai válogatottban. Egy vékony kis ember, de ő volt az, aki még viszonylag használható volt. Szerepelt két olasz, az egyik reccói, mondta, hogy ő Tamás (Kásás Tamás - a szerk.) minden meccsét látta és hogy ez fantasztikus. A másik klubvezető volt, ők Ligúriából jöttek, az egyik tehát Reccóból, a másik, azt hiszem, Bogliascóból. Nekik elvileg volt vízilabdás múltjuk, csak hát egyik sem volt olyan állapotban, hogy versenyen indulhasson...

- Te mennyire tartottad magad karban fizikailag az elmúlt években? Úgy tűnik, fitt vagy, okozott gondot a terhelés?

- Rendszeresen lejárok úszni, de faltól falig úszni lazán - ez nem ugyanaz, mint amikor ritmust váltva erősen kell úszni, irányt változtatni, meg még lőni is, s közben mennek át a fejeden. Ez ég és föld, úgyhogy én is haldokoltam a meccsek második részében.



- Mikor játszottál ezt megelőzően legutóbb?

- Szerintem vagy 15 éve. Egyszer Nagyváradon volt valami, befűztek jó pár éve, ott harmadikak lettünk.

De visszatérve a mostani csapatra, jó fejek voltak, aranyosak. Játszott egy szlovák, Ivan Kolarik, aki egész jó volt, de őt a döntőben a harmadik negyed elején úgy megrúgták, hogy elrepedt a bordája.

- Igen, annak híre ment, hogy az ausztrálok nagyon durvák voltak abban a döntőben...

- Igen, de ők eleve öt edzést tartottak hetente. Ugyanolyan roggyantan néztek ki, mint mi, csak jobb erőben voltak.

- És hát azért ez már a torna vége volt, nyilván el is fáradtatok...

- Persze. Ahogy haladtunk előre a meccsekkel, úgy maradoztak le egyre inkább a fiúk a saját térfelünkön, legfeljebb a félpályáig merészkedtek fel, mert ha valaki feljött, az már nem nagyon tudott visszamenni. Én abban fáradtam el, hogy úsztam, de közben gyötörtek is. A végkövetkeztetés az, hogy megúsztuk valahogy az egészet élve és még egy ezüstérmet is kaptunk. Ebben a korban, 70+-ban (úgy is mondhatnám, hogy 70 és a halál között) ez már hatalmas dolog!

- Az egész körítése milyen volt? Voltak nézőitek? Sajtóérdeklődés?

- Az a fantasztikus a Masters vb-ben, hogy ezekkel a játékosokkal jönnek a családtagok, jó pár emberrel itt volt a felesége. Az ausztrálok több korcsoporttal is indultak, a más korosztályban játszók, ha nem volt meccsük, jöttek és szurkoltak, mindig voltak nézők a meccseinken. És ezeknek a tornáknak eleve különleges az atmoszférájuk, nem az a feszültséggel teli légkör a jellemző, mint egy rendes vb-n. Annak ellenére így van ez, hogy amikor vízbe mennek a játékosok, mindenki át akarja harapni az ellenfele torkát, csak hát kérdés, hogy meg tudja-e tenni, mert nem biztos, hogy van annyi ereje még, hogy odaússzon... De hát minél fiatalabb korosztályt néztünk, annál jobban játszottak a tornán, ez természetes.

Azért azon egy kicsit csodálkoztam, hogy 30+-ban meg 35+-ban masters csapatokat lehet indítani. Én 38 évesen hagytam abba a játékot, de hát jó pár más játékos is 35 fölött, őket a mastersre mondjuk nem feltétlenül engedném.

- Hogy alakult a meccsek utáni program? Egy óra gyúratás?

- :-) Nem tudom, volt-e, aki tudott gyúratni, én inkább csak úgy csendesen agonizáltam a parton. Meghúztam a hátamat egy kicsit, a feleségem kenegette valami krémmel, nem azért, mintha használt volna, ez amolyan placebo volt...

A legrosszabb az volt, hogy képtelen voltam rendesen lőni. Az első meccsen lőttem három gólt, de a vállam utána úgy fájt, hogy attól kezdve nem tudtam erősen lőni és ez nem javult az idő előrehaladtával.

- Esti programok voltak vagy mindenki ment aludni?

- Nem, azért igyekeztek Budapestet megismerni. És ahogy az egész Masters vb-t néztem, ha annyi húszezresem lenne, ahány liter sör elfogyott a torna alatt, akkor nagyon gazdag ember lennék...

- Feltűnt, hogy reggel 8 órás kezdettel rendezték a döntőtöket. Nem volt ez egy kicsit korai?

- Dehogynem! Ráadásul előző este 6 órától játszottuk az elődöntőt. Bár az igaz, hogy bitang jó erőben voltunk és gyorsan regenerálódtunk...

Utána közös ebéd volt, ahol egyenként mindenki felállt és elmesélt magáról mindent, mert addig nagyjából csak keresztnévről ismertük egymást.

Összességében véve: ez egy jó dili volt, csak így lehetett felfogni, különösen ebben a korosztályban.

Számomra még egy élménnyel járt a torna. Felkértek, hogy adjam át az érmeket a 45+-os verseny eredményhirdetésekor. Egyrészt magyarok nyertek, másrészt pedig a második egy horvát csapat volt, amelyben öt egykori játékosom szerepelt még abból az időből, amikor a Split edzője voltam.



- Tényleg nagy élmény lehetett...

- Igen. Nézd, az egész hangulata, akárcsak a normál vb-nek, fantasztikus volt. Azt mondta nekem egy külföldi, hogy miért nem mindig Budapest rendezi a Masters vb-t és a Masters Eb-t? Mindenki szupernek tartotta a körítést, szerintem ez az egész óriási siker volt, még azt is bebizonyítottuk, hogy képesek lennénk egy olimpia megrendezésére.

- Mi a csapat jövője? Gondolom, hogy hosszabb távra tervezitek a közös programokat, jövendő szerepléseket.

- Hogyne, hogyne! Leszámítva azt a 10-20-30-ezer kilométert, ami elválaszt bennünket. Úgyhogy emiatt rendes összetartás nem lesz. Most találkoztunk egyszer, innen kezdve a folytatást köremaileken bonyolítjuk. Elköszöntünk itt, azóta mennek az emailek, mindenki gratulál a másiknak, megírja, hogy fantasztikus élmény volt, minden szuper és gyerekek, majdnem elcsíptük az aranyat is!

Jövőre egyébként Kranjban lesz az Eb és nekem a két olasz már elkezdte pedzegetni, hogy ha össze lehetne még szedni a csapatot, akkor a 70+-ban el kellene ismét indulni. Én nem ígértem semmit!

- Hova kerül ez az ezüstérem?

- Bekerül a többi mellé, van itt nekem egy ládám, abban vannak mindenféle érmek. Annak idején nyertünk már mastersben két Eb-t és két vb-t a Senior Budapest csapattal a 90-es éve végén, 2000-es évek elején. Az is milyen rég volt már...

- Köszönöm szépen a beszélgetést!