Íme, egy életút, amely még javában tart, sőt, talán most kezdődik csak az igazán sikeres része. A válogatott 26 éves, vb-ezüstérmes centerének eddigi élettörténete biztatást jelenthet mindazoknak, akik nehéz körülmények között, az ideális feltételektől elzárva tűznek ki nagy célokat maguk elé.

Támogatónk a HerbaDoctor

MEZEI TAMÁS a vlv-nek:

- Minden csapattagnak nagy esemény volt ez a vb, de neked még egy plusz ok miatt, hiszen - a csapatban egyedüliként -  ez volt az első világversenyed a magyar válogatottban.

- Aki ide kerül, már sok mindent megtapasztal. Ráadásul klubban ugyan, de azért elég magas szinten lévő csapatban  játszottam az elmúlt években. Tény, hogy "peremember" voltam a válogatottnál, részt vettem összetartásokon, keretedzéseken, de sok sanszom nem lehetett bekerülni a csapatba. Most nyílt először valódi lehetőség és sikerült élni vele.

Mindazok, akik ismernek, tudják, hogy gyerekkorom óta sokat dolgoztam, rengeteget áldoztam ezért. (Bár ez jobb esetben minden játékosra igaz) Ez most beérett, s bár természetesen jobb lett volna aranyéremmel megkoronázni, remélem, hogy nem ez volt az utolsó döntőm világversenyen a válogatottban.



Az, hogy vb-csapatban szerepelhettem, valamennyire visszaigazolás volt magamnak, hogy megérte, s adhat lökést a következő időszakra is. Mindenképpen szeretném megköszönni azoknak, akik hittek bennem, a kezdetektől mellettem álltak, támogattak, akár, amikor Vácon kezdtem, akár, amikor felköltöztem Budapestre és bekerültem az OB1-be, ahol nem volt zökkenőmentes a "pályakezdésem".

A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy nagyon élveztem ezt a világbajnokságot. Olyan érzés volt, mint amikor egy kisgyerek nagyon vágyakozik valami után és végre megkapja.

- Miért nem indult zökkenőmentesen a pályafutásod?

- Más vízilabda-iskolából, Vácról kerültem Pestre, a KSI-be és annak idején nem sokan gondolták, hogy lesz ebből valami. A szorgalmat mondhatom az akkori legnagyobb erősségemnek, de el kell ismernem, hogy szakmai szempontból elég sok hiányosságom volt, ami ki is ütközött. Amikor felkerültem OB1-be, nem mondhatom, hogy egyből megváltottam a világot és nemcsak a Honvédban eltöltött első évemre gondolok, hanem úgy összességében az első pár évre.

- Na, itt álljunk meg kicsit. Mik voltak azok a hiányosságok? És ezek abból fakadtak, hogy Vácon kezdtél pólózni, úgymond, egy "eldugott helyen"?

A világbajnokságon készült vlv-fotók minőségét a Camera Kft-nek köszönhetjük.



Canon Webáruház

- Ha valaki olyan helyen kezd el játszani, ahol tradícionálisan jó a képzés, már nyert ügye van, mert remek edzőktől kaphatja meg az alapokat. Nekem ez kimaradt, de nyilván más volt a közeg, más a sportág helyi kultúrája, ezt talán nem is kell magyarázni. Ha a KSI-ben valaki tehetséges, ügyes, van ambíciója és akarja csinálni, akkor összehasonlíthatatlanul több lehetősége van a fejlődésre, már csak azért is, mert nagy valószínűséggel a társai is hasonlók. Húzzák egymást felfelé a gyerekek, hogy jobbak legyenek.  Vácon nem az volt a cél, hogy valaki jó játékos legyen, hanem hogy sportoljon, mozogjon. Én magam is úgy kezdtem el a pólót, hogy egy testnevelési óra végén, amikor úszásfoglalkozás volt, azt mondták, jó a vízfekvésem, miért nem megyek el vízilabdázni. Volt rajtam plusz 20-30 kiló és azt mondtam, miért ne? Csak utána szerettem bele. De amikor elkezdtem, nem az a cél lebegett a szemem előtt, hogy én majd vízilabdázó akarok lenni, hanem valamit elkezdjek rendszeresen sportolni.

- Hogyan szerettél bele?

- Igazából egy nagyon kis epizód adta meg az első lökést. Már vízilabdaedzésekre jártam és a nyári tábor egyik napján korábban ért be a buszom, maradt idő és bementem a medencébe edzés előtt úszni egy fél órát. Kolossa Pista bácsi (Isten nyugosztalja) ezt látta és adott két jegyet a válogatott akkori budapesti Világliga-meccsére. Ez mai szemmel nézve egy apróság, de nekem borzasztó sokat jelentett.  Úgy éreztem, érdemes dolgozni, odatenni magam, mert van eredménye, visszaigazolják, hogy igen, értékelik azt, amit végzek. Azóta lényegében az egész életem erről szól, tudom azt, hogy a munka, amit csinálok, rövid távon vagy hosszú távon, de kifizetődik. Emiatt hiszek a munkában, de nagyon  élvezem is a pólót.

Számomra az edzés nagyon sokáig egy menekülési mód volt, egyszerre hobbi és olyan elfoglaltság, aminek során teljesen ki tudtam kapcsolni. Ha rossz kedvem volt, edzettem egyet. Kondiztam vagy előbb lementem a medencéhez, valamilyen úton-módon minden időmet az edzések töltötték ki.



- De hát hogy kerültél a KSI-be? Kiderült, hogy van ehhez tehetséged?

- Közben tényleg beleszerettem, elkezdtem egyre komolyabban venni.  Amikor az ember hetedikes és rendszeresen 4 órakor kel, hogy beutazzon a váci uszodához a 4.40-es busszal, hogy 6 órától magától ússzon egy órát, utána bemenjen az iskolába..., talán nem veszik ezt mások nagyképűségnek, de azt mondom, nem sokan vannak, akik ezt megcsinálják.

Szerencsém is volt, mert Pálinkás Tamás (ő sem él már, Isten nyugosztalja!) került Vácra valamilyen úton-módon és neki a KSI-vel volt kapcsolata Horváth Jani által. Ők "hoztak föl", miután látták, hogy ebből lehet valami. Így kezdem el már Budapesten a középiskolát Vác helyett, ami azért akkor egy nagyon nehéz döntés volt. Itt szeretném kiemelni Horváth Jani szerepét, ő mindig mellettem állt és ez nagyon fontos volt, mikor egyedül éltem a budapesti kollégiumban. Mondhatom azt, hogy két apám van, az egyik meghalt, a másik Jani...

Szóval nagy szerencsém volt a KSI-vel, tényleg megbecsültek, támogattak. (Ezt itt is szeretném megköszönni.) Hogy mást ne mondjak, képtelen lettem volna megvásárolni azokat a felszereléseket, amikre szükség volt, tagdíjat sem kellett fizetnem, mint másoknak. Ez is, majd a korosztályos válogatottakba szóló meghívó is nagyon motivált, nagy dolog volt nekem, azt szimbolizálta, hogy dolgozni kell, mert csak úgy lehet előrelépni.

- Még mindig áll a kérdés: hogy derült ki hogy tehetséges vagy??

- Igazából szerintem a mai napig nem derült még ki. :-) Azt mondom, hogy még most is keressük. De a viccet félretéve: nagyon nagy a munkabírásom, balkezes vagyok és center, ami a mai pólóban hiányposzt. Nem mondanám, hogy minden pillanatban nagyon jól értem a játékot, zsigerből jönnek a megoldások és nem vagyok labdazsonglőr sem. Nekem az a legjobb helyzet, amikor egy rendszer része vagyok támadásban és védekezésben is.

De vajon mit jelent a tehetség? Lehet, hogy valaki gyönyörű képeket fest, de a másik embert nem ez érdekli. Nem látja benne a művészetet.  Én azt mondom, nekem talán a munka a tehetségem. Más esetleg feleennyi munkából tud kihozni magából sokkal többet. Olyan dologról beszélünk, aminek elég szubjektív a megítélése.

Emlékszem, volt egy ifjúsági Eb, s nem kerültem be a csapatba, mert volt két, nálam jobb center. Az egyik Cirmi volt (Kovács Gábor - a szerk.), aki már régóta nem ezen a poszton játszik, a másik fiú pedig már be is fejezte a vízilabdázást, én meg még mindig itt vagyok...

Úgy gondolom, hogy lépésről lépésre haladtam. Mindig a póló volt az első, ezt akartam és csináltam teljes erőbedobással. Sok edzőmnek a munkabírásom, a szorgalmam tetszett, aztán valahogy elkezdtem jól játszani, de a mai napig nem az a játékos vagyok, aki a góljaival "megváltja a világot", noha az eredményességet sokan elsősorban ebben mérik. 



- Abból, amit eddig elmondtál, kicsit úgy tűnik, hogy mintha neked ez egy folyamatos kínszenvedés lett volna, kitűzted a célt és borzasztóan sokat dolgoztál, hogy elérd...

- Nem mondom azt, hogy nem volt benne rossz időszak. De mindig voltak olyan emberek az életemben, akik mellettem álltak és segítettek. Az élet szép és egyéb közhelyek.:)  Már csak az számít, hogy jó érzésekkel gondolok vissza rá. Boldog vagyok. Jó helyen vagyok és remek emberek vesznek körül, akik nap, mint nap motiválnak. 

- De mi a sikerélmény? Mi lökött mindig tovább?

- Makacs voltam. Ha ez is beleszámít a tehetségbe, akkor vegyük ide. :-) Az önfejűségben nagyon erős voltam mindig... Hülyén hangzik, de sokszor az motivált a legjobban, hogy bizonyítsak azoknak, akik hisznek bennem. Sőt azoknak is, akiktől rendszeresen azt lehetett hallani, hogy belőlem soha nem lesz semmi. (Ezt manapság megfelelési kényszernek mondanám;)) Meg akartam mutatni mindenkinek. Ez keményen végigkísérte a pályafutásom elejét. 

- Az alapok hiányos megszerzésének érzed ma még bármilyen módon a hatását?

- Úgy gondolom, hogy 26 évesen most már "így maradok". Igazából nincs összehasonlítási lehetőségem, nem tudom, milyen lenne, ha másként zajlottak volna az első pólós éveim. Az utánpótlásnál mondogatták, hogy hiányoznak az alapok, de idővel, sok munkával ez kompenzálható - azon voltam, hogy ez sikerüljön, mindent megtettem ezért. Egy játékos sosem tudja befejezi a fejlődést, sosem lehet elégedett, akkor sem, ha elért egy jó eredményt, mert ettől egy későbbi meccsen nem fogják őt jobban tisztelni az ellenfelek, legalábbis ennek a vízben semmi jele nem lesz.

Úgy érzem, hogy jó úton vagyok, de még mindig van feljebb.



- Térjünk rá a vb-re. Ha jól emlékszem, eleve úgy kezdted el a felkészülést, hogy baj volt a füleddel...

- Igen, a final six alatt beszakadt a dobhártyám. Amikor behívtak, ezt tudták, de azt senki nem tudta, hogy milyen hosszú ideig fog tartani a gyógyulás, én sem.

- Ezt hátránynak érezted?

- Nem feltétlenül. Tény, hogy kicsit később tudtam teljes értékű munkát végezni, de mint kiderült, ennyi idő alatt is sikerült bizonyítanom, hogy ott van a helyem a csapatban. Köszönöm Tomiéknak, hogy biztattak és hittek bennem. 

- A munkavégzésben mennyire hátráltatott?

- Az első egy-két hét nem volt kellemes. Először nem mehettem vízbe se, a parton dolgoztam, de szárazföldi edzéssel nyilván nem lehet kiváltani a vízben folyó munkát. Amikor pedig visszatérhettem a medencébe - három és fél héttel a sérülés után -, az olyan volt, mintha soha sem vízilabdáztam volna. Sokkal jobban kellett koncentrálni, mint általában. De így szavaztak nekem bizalmat az edzők, én is így vállaltam, tudomásul kellett venni, hogy ez van, így kellett csinálni.

- Hogy értékeled, ilyen körülmények között hogy teljesítettél?

- Nem az én tisztem ezt megítélni. Hátráltató tényezők mindig vannak, azokat félre kell tenni. Szerintem összességében elég jó szintet hoztam, a játékomon nem látszódott, hogy milyen problémáim voltak, igyekeztem jól kezelni ezt és úgy érzem, egész jól sikerült.

- Mennyire volt furcsa neked, hogy itthon volt a vb, a Várban laktatok, hazai a közeg?

- Furcsa volt, eleve, gondolj bele, válogatott melegítőben kiugrani a Várba meginni egy kávét. Nem azt mondom, hogy megrohantak minket a rajongók, de mégis egész más volt, mint ha egy másik országban játszottuk volna a vb-t. Jó volt, hogy ennyi ember drukkolt nekünk, ez feldobta a csapatot. Nekem külön tetszett, hogy az elveszített döntő után is éltettek minket. Kevés negatív hang volt, de nem is nagyon lehetett, mert azért ez egy szép eredmény. Értékelni kell, hiszen nagyon sokan aláírták volna a torna előtt már a négy közé jutást is. A mutatott játék pedig szerintem jobb volt, mint amit vártak ettől a csapattól. Én személy szerint nagyon szerettem ezekkel a játékosokkal együtt vízbe ugrani. A közönség csodálatos volt. Sokszor fel sem fogtam, hogy ennyi ember van kint egy vízilabdameccsen. 

- Akkor fussunk végig a vb menetén. A csoportmeccsek elég simák voltak, kivéve az olaszt. Hogy láttad?

- Az első meccsre nagyon koncentráltunk, mert az ausztrálok korábban elég gyakran meglepték a náluk erősebb csapatokat, nagyon készültünk arra, hogy ez velünk ne történhessen meg. Persze akkor nem tudtuk, hogy a tízgólos győzelemnek később jelentősége lesz, hiszen ez hozta meg nekünk a csoportelsőséget, amivel a könnyebb ágra kerültünk. Az olasz meccs elég kaotikus volt, ott sok minden történt. De utólag jól jöttünk ki a dologból, úgyhogy fátylat rá.:)

- Az első vb-gól milyen érzés volt?

- Nagyon jó! Az volt sajnos az egyetlen gólom, ha lehet egy kis önkritikám... Amikor betaláltam, végigpörgött a fejemben az egész pályafutásom, ez is mutatja, mekkora nagy dolog volt ez.



Egy kis pihenőnk volt a csoportmeccs után és jöttek az oroszok, akikre szintén nagyon készültünk. Nekik már az is nagy dolog volt, hogy a legjobb nyolcba bejutottak a spanyolok legyőzésével, s az volt az érzésem, hogy nem is hitték el, hogy meg tudnak verni minket. Tényleg jól játszottunk, az első negyedben eldöntöttük az egészet, nem is volt kérdés, hogy melyik csapat jut be a legjobb négybe.

A görögök következtek, akikkel az elmúlt években klubszinten, válogatott szinten is sok összecsapásunk volt. Az olimpián megvertük őket az 5. helyért vívott meccsen, a belgrádi Eb-n is, amikor az elődöntőbe jutás volt a tét. Nekem volt egy külön kis extra motivációm, mert a tavalyi final sixen az az utolsó másodperces gól, amivel kikaptunk az Olympiakosztól, nagyon fájt a lelkemnek. Vágytam a visszavágásra, még akkor is, ha persze ezt a két eseményt nem lehet párhuzamba állítani.

Tudtuk róluk, miben jók és az volt a célunk, hogy azt ne tudják megcsinálni. Sikerült.



- Döntő...

- Jött egy nagyon jó horvát csapat, amely az elmúlt években mindenhol döntőt játszott, azt gondolom, hogy a fináléban tényleg a két, legjobb formában lévő csapat találkozott.

Én sokakkal ellentétben nem látom most sem tragikusnak a horvátok 4:0-as kezdését, sőt, még azt a bizonyos két kapott gólt sem, utána. Azt láttam rajtuk a harmadik negyed közepén, hogy gyakorlatilag már nem bírnak felúszni. Ugyanakkor valóban jött az a két gól, de Zsilét (Zsivko Gocicsot - a szerk.) tudom idézni, aki az ilyen esetekre azt mondja, hogy a "Sportisten" közbelépett, ami nagyjából azt jelenti, hogy nem volt véletlen, tettek annyit érte, hogy megérdemeljék a számukra szerencsés gólokat.

A mi szemszögünkből nézve ugyanezt: lehet, hogy hiányzott csupán két centiméter a blokkok magasságából ahhoz, hogy ne a kapu felé pattanjon a kézről a labda. Ezzel a két centivel kell mindenképpen "megnyújtani magunkat", mire elérkezik a következő alkalom.

- Akkor mégsem a "Sportisten" szólt közbe?

- De, a Sportisten, csak ő azok mellé áll, akik többet tesznek ezért. Mi is megtettünk mindent ami tőlünk telt. Kiadtuk magunkból aznap a maximumot. Bárcsak mindig tudnám, mi miért van.....  



- A szavaidból az tűnik ki, hogy számodra nem volt olyan hatalmas csalódás a döntőbeli vereség.

- De! Hatalmas csalódás volt. Azért nem ugyanolyan érzés világbajnoknak lenni, mint világbajnoki ezüstérmesnek. De összességében nem gondolom azt, hogy más lett ettől a világ. A következő nap reggelén ugyanúgy felkelt a Nap, esett az eső, majd megint kisütött a Nap, mint azelőtt. Ez igazából sport, az a legszebb benne, hogy jön majd a következő verseny, ahol megint esélyed lesz nyerni. 

Az a legrosszabb dolog, ha emberek nem tudják értékelni azt, amit éppen elértek és csak azon keseregnek, hogy, jaj, milyen jó lett volna, ha sikerül az utolsó meccset is megnyerni. Majd legközelebb lesz rá lehetőség, ez most így sikerült. Nem lesz rosszabb az életem, hogy "csak" ezüstérmes vagyok, nem aranyérmes. Megy az élet tovább, annyi maradt bennem, hogy fejlődnöm kell, még inkább javulnom kell nekem is, hogy a tokiói olimpián arany legyen a végeredmény.

Hozzáteszem: ezt is tanulni kell, hogy hogyan lehet egy döntőben nyerni, kellenek ilyen tapasztalatok.

- Hogy látod a helyedet? Teljesen új élet kezdődik, nyilván elindul ősszel az olimpiai csapat kialakítása. Milyen szerepet látsz magadnak?

- Nekem egy dolgom van: jól kell játszani. Minél jobban kell teljesíteni a klubban, aztán a kapitány majd eldönti, hogy milyen szerepet szán nekem. Azzal, hogy a vb-csapatban benne voltam, nincs automatikusan helyem a következő időszak válogatottjában. Minden évben nagyon keményen meg kell küzdeni már azért is, hogy az ember egyáltalán kerettag legyen.

- "Mezeis" válaszok voltak... Van-e bármi, amit még el szeretnél mondani?

- Szeretnék köszönetet mondani a szolnoki klubnak az elmúlt időszakért. És a T-középnek a vízilabda népszerűsítéséért!

- Köszönöm szépen a beszélgetést és sok sikert kívánok a következő időszakra!

A VLV VB-ALOLDALA A TORNA TELJES KRÓNIKÁJÁVAL, EREDMÉNYEKKEL, JEGYZŐKÖNYVEKKEL

A VB-T ÉRTÉKELŐ VLV-INTERJÚK:

Märcz Tamás: ,,Lelki tragédiát okozott volna, ha nem jutunk négybe,,

Varga Dénes: ,,Tokióra éppen jó életkorban leszek,,

Vámos Márton: ,,Magyarország most jelesre vizsgázott,,

Jó, hogy Hosi szólt: ,,Lehet mosolyogni!,,