Hosszú beszélgetés az olimpiai bajnok Varga Dániellel "elhasznált" vállairól, a válogatottól való visszavonulásának okairól, pályafutásának legszebb emlékeiről és kicsit a jövőről is.

VARGA DÁNIEL a vlv-nek:

- Sok mindennel kezdhetném, de azért mégiscsak az a legfontosabb, hogy hogy vagy most egészségileg, milyen állapotban vannak a vállaid, lesz-e műtét a nyári szünet alatt?

- A vállaim elhasználódtak az elmúlt húsz évben és a kórtörténethez hozzátartozik az, hogy 2008-ban a jobb, 2009-ben a bal vállamat operálta Hangody professzor, s utána évekig egyikkel sem volt semmi problémám. Néha éreztem, hogy ha ezt most túlfeszítem, akkor megfájdulhat, úgy mondanám: megtanultam elkerülni, hogy a pici jelekből nagy fájdalom legyen.

Egy-két hete volt egy konzílium, amelynek végén kimondták, hogy nem kell operálni, konzervatív kezeléssel elérhető az az állapot, amivel még hosszú évekig a legmagasabb szinten tudok vízilabdázni. Ez nagyon jó hír volt számomra, mert komoly fájdalmaim voltak tulajdonképpen október óta. Folyamatosan, bár hullámzóan, de állandóan jelen volt ez a fájdalom, s már arra is gondoltam, hogy esetleg ezzel nem is lehet tovább vízilabdázni, szóval a  legrosszabb gondolatokat is előhozta belőlem ez az állapot.

- Mit jelent a "konzervatív kezelés" kifejezés?

- Elsősorban azt, hogy műtét nélkül  is meggyógyulhatok. Nagyon intenzív gyógytornát jelent, speciális erősítő gyakorlatokat, ez kiegészül még egy 12 hetes funkcionális tréningprogrammal, amit egyébként a csapat nem válogatott tagjaival végzünk, és ide tartozik az esetlegesen szükséges gyógyszeres kezelés is. Szóval heti 4+3 alkalom speciális mozgásról van szó, amire az egész nyár "rámegy". Van egy csapat , Az R-med Performance LAB, amely gyógytornászokból, funkcionális edzőkből áll, velük kezdem el a munkát. Lépésről lépésre haladunk, főleg erről szól számomra a nyár. Az első hetek programjában csak szárazföldi edzések szerepelnek, később "bemegyünk a vízbe".

Egyébként, elég izgalmas folyamat ez az egész, sokat is várok tőle, mert mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben el volt hanyagolva a vállam. Most már tudom, miket kellett volna másként csinálni ahhoz, hogy az egész testem, a fiziológiás működésem sokkal jobb legyen. Ugyanis, mint az kiderült, vannak olyan izmok, amelyek "túlműködnek", vannak olyanok, amelyek "alulműködnek", és alapvetően a nem megfelelő terheléselosztás, a rossz biomechanika az, ami okozza a sérüléseket. Például a törzs stabilitása és ereje is nagyban meghatározza a végtagok terhelhetőségét, teherbírását és a sérülésre való hajlamát. Persze létezik alkati adottság is, de leginkább arról van szó, hogy nem megfelelő balanszban fejlesztettem, vagy nem megfelelően működött az elmúlt két évtizedben az izomzatom, és a mikrosérülések, kis mozgásszervi traumák után nem volt tökéletes a rehabilitáció, nem jutott elég idő a regenerációra, és ez folyamatos rossz terheléshez és újabb fájdalmak hoz vezetett. Most ezt próbáljuk az alapoktól helyre tenni.

Azért is várok sokat ettől a tizennégy héttől, meg az utána következő évektől, mert azzal, hogy optimalizáljuk a vízilabdázáshoz szükséges mozdulatokat, gondolok itt a lövésre, az úszásra, a blokkolásra, a lábtempóra, várhatóan változni fog a stílusom, mármint a lövőstílusom és több más eddigi "jellemzőm". A cél természetesen az, hogy hatékonyabb legyek, erősebb, gyorsabb, kevésbé fáradékony, nagyobb legyen a mozgástartomány, a mobilitás - ezek a kulcsszavak.



- Lelkileg ez az egész hogy hatott rád? Mert hát azt azért lehetett tudni, hogy a fájdalmak miatt és a megbízható diagnózis hiányában nehezen viselted a kialakult helyzetet. Az milyen volt, és fellélegeztél-e már egy kicsit?

- Hát, mondhatom, hogy a fájdalom standard volt október óta, s ezt több dolog miatt is nehéz volt feldolgozni. Az egyik az, hogy maga a fizikai fájdalom sem kellemes, de hát a nagyobb probléma az volt, hogy nem tudtam rendesen edzeni, maximális erőbedobással részt venni a mindennapokban, illetve a játékomon is érződött valamennyire az, hogy problémáim vannak. Bár hozzáteszem, legkevésbé a meccsen vesztettem a hatékonyságból, hiszen azokon fogcsikorgatva, fájdalomcsillapítókkal, ilyen-olyan dolgokat bevetve azért tudtam játszani, de a hétvégét nyilván a hétköznapokkal lehet megalapozni. És hát, enyhén szólva nem tudtam rendesen edzeni, voltak olyan időszakok, hogy hetek teltek úgy el, hogy képtelen voltam egy edzést az elejétől végigcsinálni, mert vagy a lövéseket, vagy a kétkaput, vagy a gyakorlást, vagy valami mást ki kellett hagynom, azokat a gyakorlatokat ugyanis a fájdalom miatt egyszerűen nem tudtam elvégezni.

Volt ez a része, ami lelkileg eléggé nehéz volt, a másik pedig, hogy azért úgy telt el október, november, december, de még a január is, hogy végig ott volt az óriási dilemma: mi legyen, mi lesz a válogatottsággal?

Éreztem, hogy valamilyen döntést meg kellene hoznom, és bár a dilemma a sérülés nélkül is nagy lett volna, hogy lehet úgy dönteni, ha fogalmam sincs, mire lehetek képes a nyáron?



- Március 10-én jelentetted be közleményben, hogy visszavonulsz a válogatottságtól. Az egy rossz pillanat volt vagy akkor érezted úgy,  hogy végleg lezárult valami?

Nem a vállsérülésem volt az egyetlen oka annak, hogy végül úgy döntöttem, vége a válogatott pályafutásomnak.

Mondtam is az imént, hogy ha nincs a vállsérülésem, akkor is elég nagy dilemma lett volna dönteni a válogatottság ügyében. Beszéltem már erről neked az olimpiát összegző interjúban. Egy vízilabdás általában négy években gondolkodik, tudom, hogy ez most rendhagyó, mert budapesti világbajnokság most van először, éppen ezért kicsit meghosszabbodott ez a négy év, majdnem ötre, de mégsem ötről van szó, látszik ez más játékosok példájából is, gondolok itt Kis Gabira, Szivós Marcira vagy Madaras Norbira. Azért az olimpiával mégiscsak lezárult valami, továbbá a dolgok alakulása, az, ami az elmúlt négy évben, különösen az utolsó egy hónapban történt, erősen arra intett, hogy ezt már nem kellene folytatni.



- Mik voltak ezek a jelek, ezek a mozgatórugók, amik - a sérülés mellett - a dilemmát okozták? Miért gondoltad azt, hogy nem biztos, hogy folytatni kell, amikor a vállad még rendben volt?

- Szóval Rióban, a görög meccsel lezárult egy korszak, és hónapokig úgy éreztem, hogy ez mindenképpen végleges. A többi sráccal, mondjuk úgy, hogy az én korosztályomra gondolok, plusz-mínusz négy év, mert Norbi plusz, Dumi mínusz négy év, tehát velük is konzultálva erről az egészről, azt mondhatom, hogy talán először december végén kezdtünk el konkrétan beszélni az idei világbajnokságon való részvétel kérdéséről. Nem sokszor, egy-két alkalommal.

Miután tényleg úgy gondoltam a riói görög meccs után, hogy nekem vége van a vízilabdás válogatott karrieremnek, ezért elég lassan akaródzott átadni magam annak a gondolatnak, hogy esetleg nyáron még ott leszek a válogatottban és a Margitszigeten sok-sok ezer néző előtt a csapat tagja legyek. De azért jöttek impulzusok, elkezdték promózni a vb-t, megvolt a szövetségikapitány-választás, a Fradiban is sokat beszéltünk a válogatottról. A jó részekre mindig nagyon szívesen gondoltam vissza, és azért nem is kellett olyan nagyon régi emlékeket elővenni, mert a 2014-es budapesti Eb, AZ elveszített döntő ellenére egy nagyon-nagyon fontos és pozitív emléke és élménye a sportpályafutásomnak. Arra gondoltam, hogy ez legalább akkorát tud szólni, ha nem nagyobbat, mivel világbajnokságról van szó, illetve elképzeltem, hogy ha összeáll a csapat, talán még az olimpiai keretnél is erősebb társasággal tudnánk kiállni a világbajnokságon. Azért ez bizsergető érzés volt, sokszor gondoltam úgy, hogy akkor csináljuk. Viszont amikor a teljesség igényével mértem fel, hogy miről szólna ez a nyár és mi történne egy világbajnokságra való felkészülésen, mi lenne az én szerepem, soha nem volt olyan egyértelmű érzésem, mint az elmúlt tíz évben bármikor, hogy nekem muszáj ott lennem, ugyanis vannak olyan tényezők, amik sosem lesznek olyanok, mint amilyenek korábban voltak.

- A Rió utáni interjúból egyértelműen kiderült, hogy olyan személyes bánat ért téged, aminek következményei is voltak, mert úgy érezted, hogy a háttérbe szorulásod a csapatnak nem tett jót?

- 2012 őszétől volt egy evolúciója a csapatnak és ebben nekem fontos szerep jutott, ami közben folyamatosan fejlődött. Természetesen nem tökéletesre, de mindig tudtam, hogy mi után mi következik, volt egy egymásutánisága, ritmusa, íve az egésznek, ami aztán hullámvölgybe került például 2015-ben a Világliga és Kazanyban, meg utána is, de összességében előre, felfelé mutató ívről beszélhetek.

Ez az ív a csapatkapitány-váltással megtört, és bár tudom, hogy a történet nem rólam szólt, a személyes érintettségem nyilvánvaló. Most is elhibázottnak tartom azt a döntést a csapat szempontjából is, rossz volt már eleve az üzenete, a szimbolikája, nemcsak kifelé, az ellenfelek irányába, hanem a  csapaton belüli hatását illetően is, kapkodást, bizonytalanságot, diszharmóniát sugárzott.

Engem pedig beszorított egy olyan helyzetbe, amelyben szinte lehetetlennek éreztem az ilyenkor szükséges megújulást.



- Ebből a hosszú pályafutásból mi az, amire a legszívesebben emlékszel vissza?

- Hát van miből, meg van mire emlékezni, és ezért nehéz is egy-egy dolgok kiemelni. Nyilván a győzelmekhez sok szép emlék fűződik, de a "mellékhatásokat" szerettem a legjobban megélni. Azokat, amiket kiváltott belőlem, a csapattársaimból, a barátaimból és akár a számomra teljesen ismeretlen emberekből egy-egy fontos győzelem. Erről már többször beszéltem korábban... Ide tartozik az "utolsó magyar Himnusz" meghallgatása Rióban vagy Szivós Marci győztes gólja Barcelonában, a Dumival összehozott rengeteg gól. Büszke pillantások és elszánt tekintetek.

Vagy amikor eltört az ujjam 2013-ban és a vizsgálat után kiderült, hogy csak pár nappal a vb előtt veszik le a gipszet, s emiatt kétséges hogy a vb első szakaszában egyáltalán használható leszek-e. S amikor ezzel a hírrel felhívtam Tibit (Benedek Tibor szövetségi kapitányt - a szerk.), ő azt mondta: nem számít, mert én akkor is utazom a vb-re, ha az elején játszani sem tudok, mert a csapat tagja vagyok. Nagyon jólesett ez a bizalom.

De rengeteg emléket tudnék még mondani. 1986 óta vagyok uszodai ember, természetes, hogy a személyiségemet, a gondolkodásmódomat és még az érzelmi világomat is nagyban alakította a vízilabda. A feleségemet is az uszodában ismertem meg, és hát, a legtöbb barátom vízilabdázó.

A mai napig nem tudom, valaha lehet-e bizonyosságot szerezni, hogy azért tartom-e a válogatottbeli tizenkét évem legszebb két évének a 2013-2014-est, mert vb-t nyertünk és Eb-döntőt játszottunk, illetve a legrosszabbnak a 2015-16-ost, mert Kazanyban hatodikok lettünk, Rióban meg ötödikek.



- Olimpiai bajnok vagy, és mégsem azt az évet mondtad, hanem 2013-14-et. Ez furcsa, mert "mindennek a teteje" az olimpiai bajnoki cím, és mégsem azt az esztendőt említetted.

- Igen, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a vb nagyobb dolog számomra, mint az olimpia. Szívesen elkerülöm az összehasonlítgatást, sőt azt is hozzáteszem, hogy természetesen az olimpiai bajnoki cím az, ami vastag aranybetűkkel írja be a nevemet a sport történelemkönyvébe, és életem egész hátralévő részében nagyobb mértékben befolyásolja a megítélésemet, sőt, a társadalmi pozíciómat is, mint az, hogy világbajnok vagyok. De élményszinten az, amit Barcelona, meg az első két év adott, mégiscsak egy intenzívebb, kiteljesedettebb időszakot, illetve élményt jelent számomra. Nyilván azért is van így, mert más volt már a szerepem, a saját korosztályommal nyertem, csapatkapitányként nyertem, azok az elképzelések, amiket hosszú-hosszú éveken át gondoltam, hogy én majd kettes-hármas pozícióban, csapatkapitányként játszva hogy fogok megvalósítani, azok mind megvalósultak. Valahogy ez a különbség, és ezért szubjektíve a vb-t  nagyobb dolognak tartom, objektíve pedig természetesen az olimpiai bajnoki címet értékelem a legnagyobbra.

Rengeteg momentum jut eszembe, amire, ha bármikor gondolok, most is..., libabőrös lettem. Most például az jutott eszembe, hogy a pekingi döntőben plusz háromnál egy visszaúszásnál Kása odaszólt nekem, hogy „Gratulálok, Dani, olimpiai bajnok vagy!”. Meccs közben! Tehát, úristen, fantasztikus! Az a Kásás Tamás, akin tényleg felnőttem, Dumival együtt néztük a sydneyi olimpiát rongyosra akkor még VHS-kazettán. És azokkal az ikonokkal nyertem…, tehát nem néztem a tévét, hanem benne voltam a tévében, ott voltam a többiekkel, ez varázslat, mágikus dolog volt.

- Ráadásul nagyon jól is ment neked a játék 2007-2008-ban, Melbourne-ben és Pekingben is beválasztottak az all star csapatba.

- Jól ment és élveztem is az egészet, de a korábban említett okok miatt Barcelona meg az utána következő év mégiscsak egy másfajta kiteljesedést jelentett. A pekingi győzelem olyan, mint amikor valaki megtalálja azt a párját, akivel leéli az életét, gyerekei is lesznek, otthona is van, munkája is van, teljes az élete, viszont ehhez képest Barcelona olyan, mint ha valaki megtalálja élete szerelmét, aki aztán a felesége lesz, gyerekei lesznek, és otthona van és munkája van...

- Mi van veled most "adminisztratíve", meddig szól a szerződésed a Fradinál?

- A szerződésem szerint van még két évem, bár én azt gondolom, hogy az előttem lévő nyár, ez az építkezés akár évekkel is meghosszabbíthatja a vízilabdás pályafutásomat. Úgy is mondhatnám, hogy nem a fizikai állapotomon fog múlni, hogy akár negyvenéves koromig folytatom-e.

Úgy tűnik, hogy a Fradin sem fog múlni, mert az a folyamat, ami négy-öt évvel ezelőtt kezdődött el, mostanra ért el olyan pontra, hogy a Fradi is reálisan bejelentkezett a magyar bajnoki aranyra esélyes csapatok közé. Azért ez közel sem olyan egyszerű, hogy összeraksz játékosokat, stábot és feltételeket, és a dolog működik. Én nagyon pozitív példának tudom felhozni a szolnoki szituációt, persze nem nehéz most a Szolnokról pozitívan beszélni, de olyan értelemben mondom, hogy hasonlít arra, amit a Fradi csinált, igaz, Szolbokon talán két-három évvel korábban kezdődött el ez a folyamat. Ott is egy majdnem kieső helyezett csapatot kezdtek el erősítgetni, építgetni, minden évben jöttek játékosok.

Én most azt mondom, hogy a Fradiban a csapatépítés most zárult le igazán. Lehetnek még változások, de alapvetően a csapat most először alkalmas arra, hogy a mai vízilabdára jellemző ritmust, filozófiát, taktikai és technikai tudást megjelenítse, mindazt, ami a bajnokságban, meg az Eurokupában, meg ahol indulunk, a végső győzelemhez szükséges.



Hónapról hónapra fogunk fejlődni, kell idő, hogy a  játékkapcsolatok kialakuljanak, hogy letisztuljon a taktika, letisztuljon az, hogy ki miben jó, hogy ez a gyakorlatban kiderüljön. Természetesen tudjuk, ki fog kapásoldalon játszani, ki lesz a kapus és ki lesz a centerben, nem erre gondolok, hanem, hogy a tizenöt játékos közül ebben a csoportdinamikában ki hogy működik és kinek mi a jó. Ahhoz azért tapasztalat kell, ahhoz meccsek kellenek, ahhoz rangadók kellenek, nemzetközi meccsek kellenek, tehát idő kell hozzá, meg tapasztalás, miközben olyan sok idő mégsincs, mert a Magyar Kupa kieséses része, a negyeddöntő már aránylag korán van, október végén, november elején. Az hozhat nekünk olyan párosítást, ahol már olyan csapattal játszunk, hogy már magas szintű játékra van szükség.

- Azon még akkor nem gondolkoztál, hogy mi lesz a vízilabdás karriered után?

- Úgy alakítottam az életemet, hogy nincsenek számomra nyitott kérdések. Otthonom van, családom van, szakmailag is tökéletes helyen vagyok, illetve tettem is arról, hogy ne kelljen kapkodnom később a vízilabda utáni civil élet bizonytalanságai miatt.

- Ez mit jelent, befektettél?

- Hát igen, ennyit lehet mondani. Szeptemberben elkezdem a Testnevelési Egyetem edzői szakát -  ez is egy hosszabb távú befektetés. Ebből kiderül, hogy vannak edzői ambícióim, de ahogy elkezdtem foglalkozni a tantárgyakkal meg a témával azt is gondolom, hogy még aktív játékosként is a fejlődésemet szolgálja az, hogy - mondjuk úgy: - tudományos szinten is foglalkozom a vízilabdával.

- Köszönöm a beszélgetést!

(Lejegyezte: Vona Lilla)