A Hosi. Aki már ágyban van, amikor Kemény Dénes hívja. Pedig nem is. Persze hogy nem. Káposztásmegyeren nőtt fel, akkori barátaival ma is összejár, miközben meglódult vele a világ. Kétüléses kabrió-sportkocsit vezet, Zanzibáron piheni ki a VB fáradalmait. Megadatott neki, hogy egy csapatban játsszon gyermekkori példaképével, Kásás Tamással. Olimpiai bajnok. Az ütemtelen lövések nagymestere. Igazi őstehetség a magyar póló kiapadhatatlan forrásából. (Az interjút a római VB előtt kezdtük és utána fejeztük be.)

- Hol kezdted a pályafutásodat?

- A BVSC-ben.

- Hogy jutott eszedbe a vízilabda?

- Jó kérdés… Igazából nem a vízilabda jutott először eszembe, úsztam folyamatosan, jártunk edzésre a tesómmal, csak én közben kosaraztam, fociztam, sokféle sportot űztem, aztán az úszást kezdtem unni, nagyon monoton volt.

- Hány éves korodban történt mindez?

- Hú, szerintem öt-hat körül. A szüleim átvittek a BVSC-be vízilabdázni, hogy maradjak azért a víznél - ez volt hozzánk a legközelebb.

- A szüleid miért erőltették ennyire a vizet?

- Nem tudom.

- Van valami vízilabdás múltjuk?

- Nincs.

- Nem is az volt a cél, hogy belőled élsportolót neveljenek?

- Nem hiszem, hogy kezdetben ez lett volna a cél.

- Hányszor jártál le egy héten?

- Úgy emlékszem, hogy először háromszor egy héten, azután már minden nap mentünk este. Anyu vitt, fater jött értem.

- Rögtön megszeretted a játékot?

- Amikor levittek, együtt mentünk a bátyámmal, az ő korosztályába. Először, még „látatlanban” azt mondták, hogy fiatal vagyok, csak azért, mert tudták, hogy ’84-ben születtem. Mondta Anyu, hogy elég magas vagyok, meglátták, hogy tényleg így van, és erre mondták, hogy jó, jöjjek le az edzésre. Az első alkalommal megállapították, hogy jó a kezem, jó labdaérzékem van, úgyhogy ott ragadtam. Lehet, hogy ezért volt nagy kedvem, mert folyamatosan pozitív visszajelzéseket kaptam.

- A sikerélmény gyorsan jött. Arra vissza tudsz emlékezni, amikor először játszottál meccset?

- Az is még a BVSC-vel volt, talán a Tüzér utcában volt egy meccsünk, legfeljebb 9-10 éves lehettem, lehet, hogy még annyi sem. Az első meccsen sikerült gólt lőni, akkor is a két évvel idősebbeknél játszottam, mindig ott edzettem a nagyoknál, aztán játszottam utána az én korosztályomnál is.

- Az a gól hogy volt? Le tudnád emlékezetből közvetíteni?

- Fú, nem… Akkor még olyan volt, hogy csak eldobod kapura és bemegy… :-)

- De azért örültél neki?

- Persze, örültem, de a szituációra már nem emlékszem.

- Mikor derült ki, hogy igazán tehetséges vagy? Vagy folyamatosan csiszolódott a játékod? Esetleg kötelességtudatból jártál edzésekre?

- Nem kötelességtudatból. Úgy büntettek otthon a szüleim, ha bármi rosszat csináltam, hogy azt mondták: nem mehetsz edzésre. Imádtam, nem tudtam elképzelni, hogy ne járjak le. Nekem kellett, hogy csinálhassam, nagyon élveztem azt a légkört.

- Mit szerettél benne?

- A társaságot. Más légkör van szerintem minden csapatsportnál, a vízilabdának különleges atmoszférája van, jól érzi magát az ember az öltözőben, az uszodában, a többiek között… Kicsit burokban él, ami nagyon jó burok.

- Hogy folytatódott a pályafutásod?

- A BVSC után a Fradiba mentünk át a tesómmal, ott indult be a pályafutásom. Kádas Gézához kerültünk, és Bodnár Jani bácsihoz, volt sok edzőm, sorolhatnám, Dodog Szabolcs, Vogel Zsolt… Amikor először játszottam a felnőttben, akkor Vad Lajos volt az edző, pár másodpercet kaptam néhány meccsen, az volt az első szereplésem az OB-1-ben.

- Hány éves voltál?

- Lehet, hogy még nem voltam tizenhat, de a körül. Aztán a nagy lökést az OB-1-ben Gyöngyösi András adta meg, ő nagyban befolyásolta a pályafutásomat. Két évig játszottam nála, ő volt az, aki először igazán megadta nekem a bizalmat, sokat játszottam nála az első osztályban, és jól is ment a játék. Utána külföldre igazoltam.

- Nagyon fiatalon mentél ki, sokan azt mondják, hogy ez veszélyes.

- Nekem is ezt mondták, de nem volt veszíteni valóm. Abban biztos voltam, - hiszen ezt azért lehetett tudni, - hogy én abban a két évben, amíg Firenzében leszek, 19 évesen nem tudok bekerülni a válogatottba, tehát nem kell itthon játszanom. Viszont úgy gondoltam, fejlődni fogok, új tapasztalatokat szerzek. Végül ez be is jött, mert két év után Dénes behívott egy-két edzésre, aminek nagyon örültem, és ez még nagyobb lökést adott. Utána haza is jöttem, a Szegedbe, pont emiatt, hiszen éreztem, hogy most már van esélyem bekerülni a válogatottba, akkor pedig jó lenne itthon játszani.

- A szegedi időszakod alatt lettél stabil tagja a válogatottnak?

- Akkor utaztam először világversenyre, Európa-bajnokságra Belgrádba, 2006-ban. Előtte voltam Világligán, de az nem az elsőszámú csapat volt. Ez az EB volt az első megmérettetésem, együtt a nagy sztárokkal.

- Azt elmondtad, hogy nagyon megszeretted az uszoda légkörét, gondolom a sportágat is. Mennyire vagy elméleti ember? Foglalkozol-e az ötméteres-lövések statisztikájával, a csapatok, az ellenfelek taktikájával?

- Húzogatni nem húzogatom a strigulákat. Szinte minden játékost ismerek, tudom a nevüket, tudom, hogy mozognak, ismerem a kapusokat, hogy merre ugranak, mit védenek, de nem azért, mert betanultam, hanem mert benne marad a fejemben. Azt is tudom, hogy melyik játékost hogy kell faultolni, hogy ne adja be a labdát, vagy hogy ki hogyan szokott engem faultolni, s hogy tudom vele szemben beadni fault nélkül a labdát – ezek bennem maradnak szerencsére.

- A személyes, meccs közbeni tapasztalataidat raktározod el? Vagy videóról, tévéből is szerzed az információkat...

- Elsősorban a meccs közbeni tapasztalatokról van szó. És persze nézem a vízilabdát, érdekel. Sok meccset nézek otthon, azt hiszem, a „krémről” nagyjából mindent tudok.

- Amikor kezdted, volt-e példaképed, kedvenc magyar és külföldi játékosod?

- Nekem Kása volt mindig a kedvencem, most is ő a kedvenc játékosom. Az ő mozgása nekem a tökéletes mozgás a vízben, számomra ő maga a vízilabda megtestesítője. Mindent tud erről a sportról.

- Lested, figyelted edzés közben, amikor már együtt voltatok?

- Már előtte is, elsősorban azt néztem, hogy hogy mozog a keze, a csuklója…

- Találtál olyat a mozdulataiban, amit meg tudtál tanulni?

- Van olyan lövése, amit én is használok, és általában be is jön. Talán olyan is van, amit megtanultam tőle, és esetleg már jobban is sikerül a kivitelezés, mint neki.

- De ezt ő még nem mondta…

- Még nem. :-)

- Ezt szerintem nem lehet gyakorolni.

- Abban a meccsszituációban, az adott pillanatban döntöd el, hogy ezt most ellövöd? Vagy a kezed „maga dönti el”?

- Ez egy gyors reflex szerintem, én nem is nagyon érzem, hogy olyan nagyon ütemtelen lenne – néha érzem, amikor lóbából lövöm el, de amikor hirtelen lövöm, nekem nem tűnik ütemtelennek, csak egy gyors lövésnek. Azok, akik kívülről nézik, mondják, hogy ütemtelen és gyors. Örülök neki.

- Mikor kezdted érezni, hogy a teljesítményed alapján egyenrangú partnerként fogadnak el? Emlékszel erre?

- Lehet érezni a játékostársakon, Dénesen, hogy kezdenek elfogadni, megdicsérnek, ilyesmi. Az elfogadás jele volt az is, hogy 2006-ban, a belgrádi EB-n és előtte is Kiss Gergő nagyon sokat segített nekem. Azon az oldalon játszottam, ahol ő, mindenben segített, edzésen, konditeremben is sokat noszogatott – engem ugyanis noszogatni kell...

- Lusta vagy?

- Nem vagyok lusta, csak hajlamos vagyok „elkolbászolni”. Ha mondják, megcsinálom, és ő a szárnyai alá vett, sokat köszönhetek neki. Akkor jön meg a kedvem, amikor érzem, hogy a játékostársak bíznak bennem, odaadják a labdát, mondják, hogy ez az, jó volt, segítenek… Innentől kezdve könnyebb játszani, hiszen nem kell még őket is meggyőzni, hogy én ide való vagyok.

- Térjünk vissza a pályafutásod alakulásához. Ott tartottunk, hogy hazajöttél, a Szegedhez igazoltál.

- Egy évet töltöttem ott és ez az év nem nagyon sikerült. Jól éreztem magam, csak valahogy a játék fejben „nem volt meg”, nem voltam felszabadult. Viszont abban az évben kerültem be nyáron a válogatottba, ott érdekes módon nagyon jól ment. Máig sem tudom ennek az ellentmondásnak az okát. Utána a Szegedből elmentem a Vasasba, s megnyertük a bajnokságot. Jól éreztem magam, nagyon szerettem ott a játékosokat, jó csapat volt, de különböző okok miatt nem voltam felszabadult ott sem, úgy éreztem, hogy több van bennem. Aztán úgy alakult, hogy visszamentem Firenzébe. Akkoriban úgy volt, hogy a volt barátnőmmel megpróbáljuk még egyszer.

- A Firenze női csapatának kapusáról van szó...

- Igen. Nem is bántam meg a döntést, mert eltöltöttem még egy évet abban a csodálatos városban, egy jó bajnokságban játszottam, jól is ment a játék… Kiderült, hogy nem működik az a kapcsolat, úgyhogy már ezért megérte kimenni. Az egy év után szabadon tudtam visszajönni a Vasasba, ahol szerintem tavaly nagyon jó szezonom volt, jól is éreztem magam.

- Hogy látod a válogatott jövőjét, mi lesz a szereped az új csapatban?

- Valószínűleg a balkezesek oldalán fogok játszani, szeretem is azt a helyet. Többet kell majd figyelni mezőnyben, sok jó passzt, gólpasszokat adni, sok mindenre oda kell figyelni – és ha úgy hozza a helyzet, nyilván be is kell lőni a labdát. Ez egy ilyen poszt, ott hátul.

- Mit szeretsz a legjobban a játékban?

- Nyerni. Az a legjobb dolog a világon. Amikor nyerek ötezer magyar ember előtt, annál szerintem nem is kell több, ezzel el is mondtam mindent.

- Hogy vezeted le a feszültséget? Van, aki nem tud aludni a meccs utáni éjszaka, még akkor sem, ha csak egy sima bajnokit játszott.

- Általában elmegyek, és megiszom egy pár italt.

- Ezek az italok alkoholtartalmúak?

- Természetesen. :-) Általában így szoktam levezetni, győztes vagy vesztes meccs után is, teljesen mindegy. Otthon biztos, hogy nem maradok, mert akkor begolyózok, valahova biztos, hogy elmegyek. Ha nyerünk, akkor lehet, hogy még szórakozni is, ha nem, akkor csak beszélgetni és iszogatni.

- Így van.

- Kik vannak még, akik esetleg nem vízilabdázók, van állandó baráti társaságod?

- Van, természetesen. Káposztásmegyeren nőttem fel, onnan van egy-két barátom, akikkel el szoktunk menni; vannak többen a régi vízilabdás időszakból, olyanok, akik már nem játszanak, de nagyon jó barátaim, van egy kör, négy-öt, maximum hat ember, akikkel el szoktunk menni.

- Mit csinálnál, hogy ha nem vízilabdázhatnál? Ha holnap azt mondanák, hogy be kell fejezned, vége. Mihez kezdenél?

- Valamit biztos csinálnék. Mondjuk egy hét kellene, hogy kigondoljam, így hirtelen nem tudom, hogy mit csinálnék. Éhen biztos nem halnék, nem gondolom, hogy nem tudnám magam fenntartani, hogy ne lenne keresetem ezután, de hiányozna ez a légkör, a sport. Nem biztos, hogy fel tudnám dolgozni, hogy nem járhatok le edzésre, nem vízilabdázhatok. Nem a pénzről van szó, hanem hirtelen nem lehet megszokni, hogy egyik pillanatról a másikra nem mehetsz vízbe. Azt nem bírnám, szerintem.

- Hogy tervezed a jövődet a vízilabda, az aktív sportolói lét után? Gondolkodsz-e egyáltalán ilyesmin vagy ez még nagyon korai?

- Gondolkodom, de elég korai, mert jó pár évem van még a sportban. De azért gondolkodom már vállalkozáson, vannak ötleteim, de erről nem szeretnék még beszélni, tényleg nagyon messze van.

- Abban hiszek, hogy ezeket a dolgokat nem több emberrel, hanem legfeljebb egy emberrel lehet csinálni, és az olyan ember legyen, akiben maximálisan megbízom – de általában jobb egyedül. De még nem is akarok ilyesmiről komolyan gondolkodni.

- Sokakat foglalkoztat a sportág jövője, neked mi a véleményed az egyre többször szóba kerülő szabálymódosítási javaslatokról?

- Lennének ötleteim, de ha most ezzel foglalkozom, az már rég rossz. Inkább alkalmazkodom, és csinálom a dolgomat. Egyébként az lenne szerintem ideális, ami a Vodafone Aranygálán zajlott: látványelemek, fény, zene akár játék közben is. Ez a közönségcsalogató, ezt élveznék sokan, és persze a rengeteg gólt. De nem hiszem, hogy a közeljövőben ez általánossá válik, ez nagyon messze van.

- Körülbelül ilyesmire számítottam, se többre, se kevesebbre. Mondom, helyezés szempontjából azért ennél többet vártam, de aki látta a VB-t, az tudja, hogy nagyon kevésen múlt.

- Bizony…

- Hogy jobban összeszokjunk, csak ennyi. Öt hetünk volt a VB előtt, ez azért nagyon kevés.