Tíz év után hazatér a Pro Reccótól Madaras Norbert kétszeres olimpiai bajnok és kétszeres világbajnok. A 34 éves játékos a Szolnokhoz igazol. A hivatalos bejelentés és a hátteret megvilágító vlv-interjú:

MADARAS NORBERT (Pro Recco) a vlv-nek:

- A bejelentés annyi: a 2014-15-ös szezonban megint itthon fogok játszani, Szolnokon. Hazatérek.

- Mi indokolja ezt a "váratlan döntést"?

- Valamennyire tényleg váratlan, még nekem is. Kicsit messzebbről indulok a döntés indoklása során. Az elmúlt időben, mondjuk másfél évben úgy készültem, és pár hónapja is még úgy terveztem, hogy még egy évet szeretnék Reccóban játszani. Viszont azután mindenképpen a hazatérés volt a terv, aminek több oka van. A legfőbb ok családi, Zéténynek kint kellene elkezdenie az iskolát, nyáron ötéves lesz, Olaszországban 5-6 éves korban kell elkezdeni a tanulást, tehát legfeljebb még egy évig tudtuk volna húzni. Nem szerettem volna annak kitenni őt, hogy kint kezdi el, aztán egy vagy két év után hazajövünk. Fontos, hogy legyen meg neki a folytonosság, ezért itthon kezdje el az iskolát. Természetesen az is szempont volt, hogy az olimpia előtt egy évvel jó lenne itthon játszani, készülni. Igazából tehát nem volt nehéz meghozni a döntést, mert csak a tervezett időpontot hoztam előre egy évvel.

- Hogy értékeled ezt a tíz évet?

Tíz évvel ezelőtti portré

- Először is: én csak jót mondhatok erről az elmúlt egy évtizedről és a Pro Reccóról. Olyan helyen voltam, a vízilabdás pályafutásom jelentős részét olyan klubnál töltöttem, hogy..., egyszerűen nem is lehetett volna jobbat még elképzelni sem. Egy szép országban, jó emberek között, a lehető legjobb csapatban, a lehető legjobb anyagi feltételek között. Mindig mindent megkaptam, amit ígértek, sőt, még annál is többet - sajnos a vízilabdában ez nagy dolog. Mi a sportágon belül egy külön kis sziget voltunk, s ez leginkább egy embernek volt köszönhető, Gabriele Volpi elnöknek, aki egyébként az én első kinti évem után lett a klub első embere. Ő a fejébe vette, hogy egy hatalmas csapatot csinál. Fel sem tudom sorolni, mennyi kiemelkedő játékossal játszottam együtt ennek köszönhetően. Ez máshol nem történhetett volna meg velem. Bajnokságokat, Euroliga-döntőket nyertem.

Nemrég juttatott eszembe Dabrowski Norbi egy régi emléket. A 2000-es BL final fourról került a kezébe egy videó. Ez ugye 14 éve volt, akkor a BVSC-ben játszottam. El is gondolkodtam ezen, nem felejtettem még el, hogy mennyire nagy dolog volt oda eljutni és én aztán ezt minden évben megtettem a Reccóval! Egyszer nem indultunk el, de azon kívül mindig ott voltunk a döntőben. Bízunk abban, hogy idén is így lesz. Tehát a legeslegmagasabb szinten voltam ez alatt a tíz év alatt. Az összes döntőt megnyertem, amit Olaszországban játszottam, Olasz Kupában, bajnokságban. Ez összesen több mint tíz aranyérem, ami nagyon nagy dolog. Köszönettel tartozom ezért a tíz évért, nagyon szép korszak zárul most le. De mégsem bánom, tovább kellett lépnem, most megvolt erre a lehetőségem...

- Közben olasz állampolgár lettél. Annak idején elmondtad, hogy ennek nincs jelentősége a pályafutásod szempontjából, de azért felvetődik a kérdés, hogy ilyen körülmények között nem próbáltak-e csábítani az olasz válogatottba?

- Igazából nem. A csapattársaim viccelődtek ezzel néha, főleg amikor jól játszottam egy meccsen. Ismernek már, tudták, hogy nekem még azt is alaposan meg kellett fontolnom, hogy London után a magyar válogatottban játsszak-e. Hála Istennek, jól döntöttem, de hát eszembe sem jutott soha az olasz válogatottban szerepelni. Közben valóban olasz állampolgár lettem, amit azóta se bánok, mert ez szép emléket állít ennek a tíz évnek. A fiaim is olasz állampolgárok, illetve olaszok is, ez nekik egyszer még jól jöhet, de tudtam, hogy nem fogok ott élni, legalábbis belátható időn belül nem tervezem ezt. Azért persze van egy ilyen dolog is benne: kicsit tényleg olaszok lettünk, de csak egy picit :-).

Nyilvánvalóan a Recco, Olaszország már mindenképpen az életünk része marad, tíz ott lejátszott szezon után ez normális, tíz év mély nyomokat, emlékeket hagy, barátokat "hagy". Ágoston, ugye, Genovában is született például.

- Nem volt kint honvágyad? Azért tíz év nagyon hosszú idő. Viszonylag gyakran jártál haza, de a kint lét okozott-e neked ilyenfajta gondot?

- Nem, teljesen ideális volt, hogy szeptembertől májusig kint vagyunk, közben az ünnepeket mi is itthon töltjük, a válogatott edzéseire, meccseire többnyire hazajöttem, tehát nekem nem okozott gondot. Az első időben volt a legnehezebb, de aztán már nem volt ilyen problémám.

Nyilván sokat segített az is, hogy a második évtől évekig mindig volt magyar csapattársam, Marci, Kása, Tibi, Märcz Tomi, de ugye az elmúlt két esztendőben már "egyedül voltam". Azt gondolom, hogy teljesen jól be tudtunk illeszkedni, igaz ez Andira, a feleségemre is, a fiúk is olasz óvodába járnak, úgy élünk kint, mintha olaszok lennénk. Volt, hogy hiányzott néhány dolog itthonról, de összességében nagyon jól éreztük, érezzük magunkat.

- Ha nem a Pro Reccót választod annak idején, ha nem oda igazolsz a Vasasból, hanem mondjuk a Jugba vagy maradsz Magyarországon, akkor a szakmai utad mennyire lett volna más? Mennyire lettél volna a mostani Madaras Norbert, mennyire segítette azt a Pro Recco, hogy ezt a fejlődési utat járd be?

- Először is: egy 2004 júniusában meghozott döntésről beszélünk. A mai napig emlékszem, az athéni olimpiára készültünk. Egyik reggel, az edzés kezdete előtt a tornateremben én már a szőnyegen üldögéltem, amikor megérkezett Tibi és odajött hozzám. Mondta, hogy hívta őt Ferretti, aki akkor lett játékosból a Recco szakmai igazgatója, hogy balkezest keresnek és hogy szeretnének engem leigazolni! Most visszagondolva, sosem gondoltam volna, hogy tíz évre eldől a sorsom! :-) Örülök, hogy voltam annyira okos, bölcs, hogy akkor így döntöttem, miközben otthon is maradhattam volna. Ez egyébként az élet minden területére igaz, aki tud, menjen külföldre, próbálja ki magát ott is, tanuljon nyelvet, ismerjen meg egy másik világot. Rengeteg pozitív hozadéka van egy ilyen "kalandnak".

Visszatérve a kérdésedre, azt gondolom, hogy a fejlődésemet mindenképpen segítette. Elsősorban azért, mert jó edzőim voltak, kiváló játékosokkal játszottam, minden sorozatban, ahol elindultunk, a győzelem volt a cél. Nyertünk négy Euroligát, elbuktunk három döntőt, de ott voltunk mindig a végső csatákban. Szakmailag nem lehettem volna jobb helyen. Lehet, hogy más típusú játékos lennék, ha itthon maradok és szinte biztos, hogy sokkal zaklatottabb életem lett volna. Így volt egyfajta folytonosság, ha annak idején mást választok, akkor lehet, hogy kétévente más csapatnál kötök ki, két év külföld, aztán megint itthon, aztán megint más ország. Hálás lehetek a Reccónak, hogy folyamatos, megbízható hátteret adott nekem és a családomnak. Nyilván tettem is azért, hogy ez a folytonosság így megvalósulhatott. Az elmúlt négy-öt évben, azóta, hogy megszületett Zétény, különösen nehéz lett volna a gyakori költözködés. Ez volt a lehető legjobb, ami történhetett velem, anélkül, hogy tudnám, mi más lehetett volna.

- Végül is mi okozta azt, hogy egy évvel előrehoztad a hazatérésről szóló döntést?

- Több dolog. A Szolnok már hosszabb ideje hív, vagy négy-öt éve, azóta, hogy ott elkezdett valami épülni. Leginkább az számít nekem, hogy nagyon jó csapat lesz. Szerintem már eddig is erősek voltak és most még további jó játékosok jöhetnek.  Bízom abban, hogy megvalósulhat újra valami olyasmi, amit már sokszor átéltem, csak most egy magyar csapattal fogom! A nemzetközi sikerekre gondolok. Tehát ez a lehetőség minden szempontból megfelel nekem. Az anyagi része megfelelt volna tavaly is és tavalyelőtt is, a szakmai része volt az, ami most nagyon vonzott. Nekem nem sok van már a vízilabdázásból, nem gondolom azt, hogy negyvenévesen még játszani fogok. Néhány év, tényleg, nem is tudom, kettő, három... Úgy gondoltam, hogy itt az idő. Nem volt akkora hatalmas döntés, persze gondolkoztam sokat, tényleg mindent mérlegeltem, de valójában nálam sokszor van olyan, hogy megérzem, mi a jó döntés. A Vasas-korszakom végén éreztem, hogy meg kell próbálni külföldön, megtudni, hogy milyen az, most pedig érzem, itt az ideje hazajönni.

A Pro Recco összeállítása az eredményjelzőn Madaras első olaszországi bajnoki mérkőzésén

Szakmailag rendben lesz, nagyon jó csapatban fogok játszani. Olasz bajnok lettem hatszor, de sose felejtettem el a kinti évek alatt, hogy nem sikerült magyar bajnokságot nyernem - viszont öt hazai döntőt elbuktam. Amikor kimentem, 24 és fél éves voltam, és zsinórban játszottam előtte ötször magyar bajnoki döntőt és mindegyiket elvesztettük. Bízom abban, hogy ez a sorozat megszakad és még itthon is tudok nyerni, bajnokságot, kupát. Ez erősen motivál, sokkal jobban, mint egy újabb olasz bajnoki cím vagy ottani kupagyőzelem. Talán a Reccónak ez volt az egyetlen hátránya, hogy bizonyos dolgok már annyira evidensek voltak, szinte már természetesek, holott azért az első helyre odaérni mindig nehéz. Ettől függetlenül nálunk ez már mindig elvárás volt és persze a vezetőség jogosan állította ilyen magasra a mércét. Ez engem már nem motivál annyira, viszont a hazai eredményes szereplés nagyon.

Hozzáteszem: a magyar vízilabdának jót tesz, ha van egy nagyon erős, nemzetközi szinten is a legmagasabb elithez tartozó csapat vagy több ilyen csapat, amilyen nálunk a Honvéd óta igazán nem volt. Olyan, mint a horvátoknak volt sokáig a Jug, jelenleg a Rijeka, az olaszoknál a Recco, előtte a Posillipo. Nálunk ez az elmúlt években nem jött össze, jó lenne újra megcsinálni, ez is egy fontos motiváló tényező számomra.

Még egy dolog szólt a hazaigazolás mellett. A Reccóban ugye januárig játszottam az olasz bajnokságban, azóta nem, viszont úgy gondoltam, épp azért, mert kevés van hátra az aktív pályafutásomból, hogy azért én még szívesen játszanék. Szombatonként, amikor a többiek bajnokin meccset vívnak, én edzek. Minden évben felvetik, hogy mi lenne, ha nem szerepelnék a magyar válogatottban és akkor olaszként lehetnék tagja a bajnokságban szereplő csapatnak, nem lennék idegenlégiós. Ennek ők nagyon örülnének, engem viszont ez az "ajánlat" nem érdekelt sosem. Viszont az annál inkább, hogy a magyar bajnokságban még játsszak és majd úgy fejezzem be, hogy itthon megint szerepeltem, lehetőleg aranyérmesként.

- Mit szólt a döntésedhez Benedek Tibor?

- Nyilván nem bánja... Minél többen játszanak itthon, annál jobb. Erős magyar csapatba hazajönni külföldről, ez biztos, hogy a válogatottnak is jó. De én is jónak tartom. Szerintem Tibi inkább örült, mint nem, bár ha valaki, ő aztán tudja, hogy Reccóban mennyire jó helyen vagyok. Szakmailag is és egyébként is.

- Kaptál-e ajánlatot más magyar vagy külföldi csapattól?

- Az utóbbi időben nem sokat. Mikor kimentem, utána az Eger és a Vasas hívott vissza, és más külföldi csapatok is rendszeresen, aztán csak az Eger, majd mellettük jött a Szolnok. Most szóba került megint az Eger is, de addigra már lényegében megegyeztem a Szolnokkal. Egerben születtem, ott él a családom egy része, nagyon szép lett volna ott befejezni vagy ott is játszani még, de ez most így alakult. Szerintem jól döntöttem.

Szóval mások az utóbbi években ritkábban kerestek, annyira odakötődtem a nagyon erős Reccóhoz, hogy ezt mindenki elfogadta. Ezt egyébként a Reccónál is így érzik, most, amikor bejelentettem, hogy hazajövök, meglepődtek. Profi játékos vagyok, tudta mindenki, hogy ez "benne van", de mégis, valahogy én már egy "öreg bútordarab" vagyok ott, a legrégebbi játékosok egyike. Mindenki úgy veszi, hogy oda tartozom, mint a kapu vagy a labda... De hát ez van, eljött az idő. Nem szoktam az ilyesmiken nagyon lelkizni, ettől függetlenül már most eszembe jut edzéseken, meg utazás közben, hogy ez az utolsó itteni alkalmak között van... Mert hát tíz évig nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ott vagyok, ott élek, az a közegem.  Ráadásul szívesen is láttak, kedveltek, szeretnek engem ott, túlzás nélkül mondhatom.

- Hát, Norbi, mit is mondhatnék... Sok sikert kívánok itthon, várunk haza nagy szeretettel!

Válogatás a Pro Recco honlapján megjelent Madaras-fotókból:

Az elmúlt tíz év néhány emlékezetes pillanata (vlv-képek):