A világ egyik legjobb centere, a 32 éves román Cosmin Radu nem él a horvát állampolgárság adta lehetőséggel és a londoni olimpia óta tartó "bojkottját" befejezve, hazája színeiben kíván jó eredményeket elérni. Élvezi a játékot, s a pénznél többre tartja a játékosok jó hangulatát, közösségét. vlv-interjú:

- Kezdjük az elején. Mikor és hol kezdtél vízilabdázni?
 
- 1992-ben, a Rapid Bukarest csapatában kezdtem a játékot, és mivel a későbbi jövőm szempontjából fontosnak éreztem, hogy elvégezzem az egyetemet, egészen 2004-ig a klub játékosa maradtam.
 
- És miért éppen a vízilabda?
 
- Gyerekkoromban több sportot is kipróbáltam, de a nyári uszodai hangulat magával ragadott. Ráadásul volt egy családi barát, akiről tudtam, hogy hivatásos játékos, és már az nagyon tetszett, ahogy a labdával játszani lehet a vízben. Azt is fontos tényezőként éltem meg, hogy ez egy olyan sportág, ahol nem tudsz elesni, mert a többi sportággal voltak ilyen jellegű problémáim. (-:
 
- Mindig is center poszton játszottál?
 
- Nem, 16 éves koromig jobbszélsőt játszottam, mint a balkezesek többsége, aztán '97-ben a maribori ifi eb-n az edzőm „beküldött centerezni”. Nem igazán volt jó centerünk abban a csapatban, na meg talán én sem voltam elég gyors szélsőként. Ez pedig tetszett, mert nem okozott problémát a durva, és kemény játék. Szóval, örültem a váltásnak, és azóta szeretem ezt a helyzetet.

- 2004-ben elvégezted az egyetemet, így az már nem kötött Bukaresthez. Akkoriban már biztosan több komoly klub ajánlatát begyűjtötted. Miért Firenzét választottad végül?
 
- Igen, voltak klubok, ahonnan éveken át kaptam ajánlatokat, de az egyetem miatt nem akartam elmenni Bukarestből, ahol Közgazdasági Egyetemen, Nemzetközi Kapcsolatok szakon végeztem. Aztán 2004-ben több lehetőségem is volt a klubváltásra, de igazán komoly ajánlatnak a Chiavariét, és a firenzeit éreztem.
 
- Mi döntött Firenze mellett?
 
- Az edző személye, Riccardo Tempestini nagyon sokat számított. Erős vágy volt bennem, hogy tanuljak, és ehhez az edző mellett a jó játékosok is megvoltak Firenzében. Az első évemben ott játszott Kádár Kálmán, Hosnyánszky Norbi, és Sottani is. Aztán volt szerencsém együtt játszani Vasoviccsal, akit nagyon nagyra tartok. Úgy gondolom, hogy ő tudta adni a legjobb passzokat centerbe. Képes volt félpályáról tökéletesen a kezemhez dobni a labdát. Nagyszerű keze van, és el tudta hitetni mindenkivel, hogy lőni fog, mielőtt bepasszolta a labdát nekem. Szerettem vele játszani.



- A fejlődésed szempontjából kik voltak a legfontosabb játékosok, szakemberek a pályafutásod alatt?
 
- Nem emelnék ki senkit. Arra emlékszem, hogy nagyon sokat figyeltem, mások miként centereznek, tanulni akartam mindenkitől. Erre először akkor volt jó alkalmam, amikor 1997-ben Magyarországon voltunk és éppen egy fontos felkészülési tornát rendeztek. Láttam játszani Humbertet az amerikai csapatban, ő nagy hatással volt rám. Néztem, hogy játszanak a nagyok, aztán megpróbáltam lemásolni őket, és később kialakítani a saját stílusomat. Látni, ahogy ők csinálják, és felhasználni a saját alkatomhoz illően.
 
- Esetleg edző, akitől sokat tanultál?
 
- Jó edzőim voltak pályafutásom során Romániában és külföldön is. Tempestini például lenyűgözött, ahogy a taktikáról gondolkodott. Nagyon alapos, és részletekbe menő edző. Nála már a taktikai elemek gyakorlásának módja is egyedülálló. Ha valami nem működött, „lepróbáltuk” lassan, és ezek után csak akkor mentünk tovább, ha már jól ment az rész. Ez nekem mindenképpen újdonság volt akkoriban, eleinte az edzések után többször is fejfájásom volt a sok új információ miatt. (-:
 
Később a firenzei edzőm Dusan Popovics volt, aki megtanított tudatosan használni az adottságaimat. A pályafutásom szempontjából meghatározó személy volt, ő sulykolta, hogy nem kell új dolgokat kitalálni. Előbb tanuljam meg a centerezés alapjait, mert ami azon túl kelleni fog, az bennem van. Egyébként pedig tényleg mindenkitől lehet tanulni, és érdemes figyelni.
 
- Azokban az években, amikor Hosival együtt játszottál, már akkor is próbálkozott "csavargóllal"?
 
- Hajjaj, nagyon is…  A viccet félretéve, Norbi nagyon szép gólokat lőtt csavarból, de amikor például egy bizonyos megbeszélt kombináció helyett választotta a góllövés ezen formáját, és nem ment be, akkor nem mindenki értékelte a szép kivitelezést.
 
- Úgy kezdtem az előző kérdést, hogy -"amikor Hosival együtt játszottál…?"-, és láttam rajtad, hogy elkezdesz mosolyogni. Más típusú kérdésre számítottál? (-:
 
- (-: Hát, lehetett volna másképp is folytatni… Nagyon jó volt Norbival együtt játszani, sokat hülyültünk medencén kívül is, jó emlékeim vannak azokról az időkről...
 
- Véleményem szerint évek óta a világ legjobb centerei közé tartozol. Mi az oka annak, hogy 29 éves korodban játszottál először egy, a világ élvonalához tartozó csapatban, a Mladost Zágrábban? Biztos vagyok benne, hogy korábban is voltak már jó lehetőségeid előrelépni…
 
- Igazából folyamatosan, minden évben volt lehetőségem erősebb csapatba igazolni. Reccóba is hívtak játszani, többször is. De bevallom, hogy sosem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy csupán az Euroligában játsszam. Én imádok játszani, és nagyon hiányoztak volna a bajnokság meccsei. Sosem érdekelt annyira a pénz, hogy ilyen áldozatot hozzak. Így mindig megköszöntem a lehetőséget, de végül maradtam Firenzében.
 
Egy másik olasz csapat, a Possillipo Napoli részéről éreztem még, hogy nagyon fontos lennék nekik. Azt hiszem, hogy a végletekig megpróbálkoztak mindennel, hogy náluk játsszak. Ez 2011-ben volt, és végül azért döntöttem a Mladost mellett, mert nagyobb esélyt láttam arra, hogy komoly nemzetközi eredményt tudunk elérni. Jó döntés volt, mert két nagyszerű évet játszottam Zágrábban. Főleg, ha nem nézzük azokat a problémákat, amiket a pénz hiánya okozott.
 
Amikor Firenzében játszottam, igazából sosem volt bennem vágy, hogy eligazoljak onnan. Mindig is nagyon jól éreztem ott magam, a város miatt, a csapat miatt, és mindenki nagyon barátságos volt, egyfajta családias hangulat alakult ki a csapaton belül. Tetszett a modell, miszerint évek alatt felépítenek egy nagy csapatot. Sosem volt sok pénzük, de voltak tehetséges fiatalok, és jó szellemiségű játékosok. Csakhogy év végére mindig kiderült, hogy mégsincs annyi pénz, hogy ezt végigvigyék, és egy-két jó játékos mindig elhagyta a csapatot, így az új szezonban kezdődött minden elölről. Aztán, az utolsó szezonban addig nem tapasztalt anyagi problémák jelentkeztek, és végül, hét év firenzei játék után úgy döntöttem, váltanom kell.
 
- Ha nincsenek ilyen jellegű problémák, talán még mindig ott játszanál?
 
- Valószínűleg igen! Néha mondják, hogy nem lett volna szabad 29 éves koromig "közepes csapatban" játszanom, mert így elszalasztottam nagy lehetőségeket. Én ezt nem így látom. Nagyon jól éreztem magam Olaszországban, élveztem a vízilabdát, és mindent, ami azzal jár. Elégedett vagyok. Ok, nem nyertem semmi komoly tornát, ez baj, de még lesz rá lehetőségem.
 
- Remélhetőleg már idén!?
 
- Én is remélem! De azért a Mladosttal megnyert Horvát Kupa, és az Euroliga 3. hely már mindenképpen szép eredmény. Remélhetőleg idén még ennél is több minden összejön a Primorjéval. Leginkább azért választottam a Rijekát, mert itt látom a legtöbb esélyt arra, hogy nyerjünk - bárhol, ahol elindulunk.



- Beszéljünk a válogatottról!  Tavaly októberben egy Mladost-Primorje bajnoki meccs után megkérdeztelek, hogy találkozunk-e a pár nap múlva esedékes Románia-Magyarország Világliga-meccsen? A válasz az volt, hogy szinte biztosan nem. Kérdeztem, hogy pihenőt kértél-e, vagy valami más oka van? Az volt a válaszod, hogy nem erről van szó, hiszen a vízilabda az életed, a szenvedélyed, és imádsz játszani, de sajnos vannak problémák a román vízilabdában, amikkel nem tudsz együtt élni, és amíg nem lesznek változások, addig nem is fogsz játszani a válogatottban. Azóta eltelt több mint egy év, összefoglalnád, hogy mi volt az eredeti problémád, és hogy áll a helyzet most?
 
- Az alapvető problémám az volt, ahogy a román szövetség eldöntötte, hogy ki legyen a szövetségi kapitány. Szerintem egyértelműen rossz döntést hoztak akkor. Úgy éreztem, hogy a válogatott csapatkapitányaként kötelességem ezt a véleményt jelezni. Annyit kértem, hogy azt a nem túl sok jelöltet, aki szóba jöhet, gondolják át, mérlegeljék, hogy ki a legmegfelelőbb, és lehetőleg ne román, hanem külföldi szakemberben gondolkodjanak. Ennek szigorúan szakmai okai voltak, hiszen úgy gondolom, ahhoz hogy a nemzeti csapatunk előrébb lépjen, egy elismert külföldi edzőre van szükségünk.

- Akkor nem Vlad Hagiu személyével kapcsolatban volt kifogásod, hanem inkább azzal, ahogy "megválasztották", és azzal, hogy nem mérlegelték kellően külföldi szakember szerződtetésének lehetőségét?
 
- Jó a kapcsolatom Vlad Hagiuval, de biztos voltam/vagyok benne, hogy több, nála jobb edző közül kellett volna valakit választani. Azt kértem a szövetségtől, hogy ha én, mint játékos mindent megteszek a csapatért, elsősorban a játékommal, akkor az nem lehet, hogy ilyen lazán, felelőtlenül, mondhatni érdekből hozzanak meg olyan döntéseket, amelyek alapvetően befolyásolják a román vízilabdázás jövőjét. Az ilyen módon megválasztott szövetségi kapitány nem ösztönöz majd egyetlen játékost sem arra, hogy mindent megtegyen a csapatért, és ez semmiképpen sem a fejlődés útja. Nem írtak ki pályázatot a posztra, nem voltak meghirdetett szakmai kritériumok, nem történt semmi olyan, ami alapján valóban a legmegfelelőbb szakembert választhatták volna. Ezt elfogadhatatlannak tartom ezen a szinten, és nem vagyok egyedül a véleményemmel, csapatkapitányként minden játékost képviseltem.
 
- Nem volt konfliktusod más játékossal, mert éppen más véleményen volt ez ügyben?
 
- Nem volt ilyen, szerintem mindenki elfogadta véleményemet, sőt, legtöbben egyet is értettek velem. De az persze nem elvárható, hogy 13 játékos egyszerre lemondja a válogatottságot. Sosem kértem senkit, hogy csatlakozzon hozzám, ez az én döntésem volt, és már azt sem volt könnyű elviselni, hogy láttam őket játszani, és többnyire veszíteni a meccseken.
 
- Mi volt a szövetség reakciója a "viselkedésedre"? Van egyáltalán kommunikáció köztetek?
 
- Igen, beszélünk néha. Kértek, hogy jöjjek vissza játszani, de mivel jelentős változás sokáig nem történt, ezért én sem változtattam a szándékomon.
 
- Igen ám, de nemrég jelentős változás történt. Miután Hagiut elküldték a kispadról, néhány héttel később új szövetségi kapitánya lett a román válogatottnak Dejan Sztanojevics személyében. Mit jelent ez a döntés a román válogatott jövőjét illetően, és hogyan befolyásolja a te jövőbeni szereplésedet? Beszéltél már az új szövetségi kapitánnyal?
 
. Igen, beszéltünk, bár egyelőre csak telefonon. Abban maradtunk, hogy számít rám, én pedig menni fogok, amint hív. Egyébként a beszélgetésünk általánosságokra szorítkozott, miután a lényeget tisztáztuk.
 
- Véleményem szerint ennek a döntésnek a horvátok örülnek legkevésbé, hiszen szó volt róla, hogy amennyiben nem játszol a román válogatottban, akkor a horvátok tárt karokkal várnak.
 
- Hálás vagyok nekik az állampolgárság miatt, illetve mindenért, amiben segítettek. Tisztában vagyok vele, hogy egy olyan lehetőséget ajánlottak fel, ami által olyan ország csapatában játszhatnék, ahol minden esély megvan arra, hogy nagy világversenyt nyerjek. Ennek ellenére ez kényszermegoldás lett volna, és nagyon örülök, hogy saját hazámat képviselhetem a továbbiakban.
 
- Mire számítasz, mi fog változni az új edzővel, és miben tudtok majd előrelépni?
 
- Azt várom, hogy megszilárdítjuk a helyünket a középmezőnyben. Szakmailag pedig arra számítok, hogy olyan dolgokban is tudunk majd fejlődni, ami eddig hiányzott belőlünk.

- Te leszel ismét a csapatkapitány?
 
- Azt gondolom, hogy igen, de ezt a témát sem érintettük még.



- Amióta Rijekában játszom, azt tapasztalom, hogy minden országban egy kicsit mást jelent a csapatkapitányság, akár válogatott, akár klubszinten. Samirtól (Samir Baracstól - a szerk.) is megkérdeztem korábban, hogy mit jelentet neki a válogatott csapatkapitányának lenni, és tőled most ugyanezt kérdezem. Milyen plusz feladatot jelent(ett) ez számodra?

- Először is nagy büszkeséggel töltött el, amikor megtudtam, hogy megkapom ezt a tisztséget. Nem igazán számítottam rá, hiszen nem én voltam a legidősebb játékos. Nem tudom, hogy Kokó miért engem választott, de egyből "igent" mondtam, nagy örömmel. A feladatok közé tartozik felismerni és megpróbálni megoldani a csapaton belül felmerülő problémákat, konfliktusokat. Ha egy játékosnak valami technikai, vagy szakmai észrevétele van, akkor először hozzám fordul, én pedig továbbítom azt az edző, vagy a vezetőség felé. Ilyen értelemben összekötő szerepem is van. Ez egy vezető szerep, annak minden feladatával, amibe beletartoznak a játékosokat érintő gazdasági ügyek is. Egy csapatkapitánynak szerintem példamutatónak kell lennie a vízben, és a szárazföldön egyaránt. Azt is gondolom, hogy nagyon sokat fejlődtem a négy év alatt, hiszen ez a feladat más szemszögből láttatja a problémákat és az eseményeket.
 
- Mit szoktatok "kiabálni" a meccs közvetlen kezdése előtti megbeszélés végén?
 
- "Hay-Romania"! Előtte persze van egy normális megbeszélés, ami motivációs és egy kicsit szakmai jellegű. Ez szerintem a többi csapatnál is így van, talán az olaszok kivételek ebben, legalábbis náluk nem tapasztaltam ilyen megbeszéléseket.

- Hogyan jellemeznéd a román vízilabdázást? Hagyományosan milyen típusú játékot játszotok, és miben vagytok jobbak, vagy gyengébbek a többieknél?

- Mi mindig is valahol a középmezőnyben helyezkedtünk el. Sosem voltunk fizikailag elég erősek, mint a szerbek, vagy a horvátok. Sosem voltunk olyan gyorsak, trükkösek mint például a magyarok... De ha valamelyik latin csapattal játszunk, akkor többnyire az úszástudással vernek meg minket. Olyan értelemben is középen helyezkedünk el, hogy a játékstílusunk is kissé vegyes. Mi mindig próbál(t)unk kemények és agresszívak lenni. Szerintem kreatívak is vagyunk, ha megkapjuk az edzőnktől az ehhez szükséges szabadságot.
 
- A 2009-2012-es időszakban volt lehetőségetek a kreativitásra, ha nem tévedek.
 
- Igen Kovács Istvánnál ez jól működött, de azért ez a képesség, vagy hozzáállás mélyebben gyökerezik. A román vízilabda kialakulása idején az ország nyugati felében játszották magas szinten a játékot, Temesváron vagy Nagyváradon például. Szóval az elődeink a magyaroktól tanulták meg a vízilabdázást. Ehhez a tudáshoz az idők során hozzáadódott mindaz, amit a hozzánk közeli országok csapatától el lehetett tanulni, és itt elsősorban a szerbekre gondolok.

- Milyen érzéssekkel nézted a barcelonai világbajnokságot? Láttál meccseket?
 
- Nagyon vegyes érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban. Csalódott voltam, amiért ez a helyzet kialakult, hogy nem lehetek ott, de szurkoltam a srácoknak nagyon, hogy jó eredményt érjenek el. Sok meccset láttam, a magyarokét is természetesen, és szerintem ez egy nagyon jó vb volt, érdekes meccsekkel.
 
- Beszéljünk egy kicsit az "új szabályokról". Két-három hónap lement már az új szezonban, ennyi idő talán elég arra, hogy véleményt formáljunk a szabályváltoztatásokról. Te hogy látod, mennyiben segítenek, és egyáltalán mekkora változást jelentenek a sportágnak az új ötletek?
 
- Véleményem szerint hiba volt az új szabályok beiktatása anélkül, hogy előtte valahol kipróbálták volna őket. Senki sem tudta, hogy mely részek valóban hasznosak, így meg kell azokat tartani, és mik azok, amiket el kell felejteni. Elkezdődtek a bajnokságok és senki sem azt kapta, amire számított. Aztán a gyakorlat alapján egész gyorsan kialakult az új alkalmazás, ami igazából szinte ugyanolyan, mintha nem történt volna változás. Az jó, ha van akarat arra, hogy a vízilabda látványosabb, élvezhetőbb legyen, és erre talán a szabályok megváltoztatása is egy jó lehetőség.
 
- Szerinted milyen változásokkal lehetne elérni nagyobb nézettséget, vagy hogyan lehetne közérthetőbbé tenni a vízilabdát?
 
- Én nem feltétlenül az "érthetőség" felől közelíteném meg a kérdést. A kézilabda, a röplabda, vagy éppen az amerikai rögbi sem azért népszerű, mert mindenki tisztában van a szabályokkal. A sebesség, a gólszerzés, vagy a fizikai küzdelem nagyon látványos, és érdekes része a sportnak az emberek számára. Ezek az elemek pedig a vízilabdában mind megvannak, csak fontos lenne "láttatni" ezeket nézőkkel. Itt elsősorban a tévéközvetítésben rejlő lehetőségekre gondolok. Tudom, hogy ez pénzkérdés is, és a sportágunk nem éppen áll jól ilyen tekintetben. Emlékszem, hogy a londoni olimpián milyen szép visszajátszások voltak a mérkőzések alatt a helyszínen és nyilván a tv-ben is, nem lehetett unatkozni egy pillanatra sem. Ott bebizonyosodott, hogy lehetséges, és talán az is, hogy érdemes a technikára áldozni. De vajon miért nem láttunk azóta olyan színvonalú közvetítéseket? Persze ettől még lesznek unalmas meccsek, ez bármely sportra igaz, de muszáj lenne "becsomagolni" és eladhatóvá tenni a a vízilabdát. Nem új dolgokról beszélek, hanem olyanokról, amik más sportágakban akár már évtizedek óta működnek. Hová tűnt például az a "fénycsík", ami a kétméteres, illetve az ötméteres vonalat jelölte, mindenki számára láthatóan?
 
Attól tartok, hogy LEN, vagy FINA részről ezeket a kérdéseket letudnák annyival, hogy nincs rá pénz…


 
- Közgazdasági diplomád van. Foglalkoztat, hogy mi lesz veled a vízilabda után?
 
- Régebben úgy gondoltam, hogy a végzettségem szerint keresek majd állást, ha befejeződik a vízilabdás karrierem. Most úgy látom, hogy nem ideális szituáció semelyik cégnél se bekopogtatni 35 évesen, tapasztalatlanul, hogy "helló, itt vagyok pályakezdőként, mit csináljak?". Ezért most leginkább azt látom reálisnak, hogy a vízilabdasporton belül fogok elhelyezkedni, de azt nem tudom még, melyik területén, és milyen pozícióban.
 
- Ezek szerint nem izgat ez a téma napi szinten?
 
- Egyelőre nem foglalkozom a civil pályafutásommal, mert úgy érzem, hogy legalább öt évig még tudok magas szinten játszani, erre fordítom minden energiámat, és élvezem a játékot. A mladostos két évem alatt többször előfordult, hogy rossz volt a hangulat a csapatban a hónapok óta késő fizetés miatt, ezért kérdezték, hogy miért mosolygok állandóan?! Hát azért, mert boldog vagyok, azt csinálom, amit szeretek, és néha még a fizetés egy része is megérkezik. (-:  Vízilabdázónak lenni számomra nagyon különleges élethelyzetet jelent. Néha elcsodálkozom azon, hogy sokan észre sem veszik, milyen szerencsések, hogy azt csinálhatják minden nap, amit szeretnek. A legjobb barátom például minden nap reggel 8-tól késő délutánig bent van a munkahelyén… Mi pedig "játszadozunk a vízben". (-: Nagyon szerencsések vagyunk!
 
- Köszönöm a beszélgetést!
 
VARGA DÁNIEL