Évek óta a sportág egyik legnagyobb hazai ígérete kapásoldalon. Megharcolt a csapatba kerülésért, s Barcelonában mindössze 21 évesen világbajnok lett. Ő vajon hogy látta a dobogó legfelső fokáig vezető utat?

- Mennyire gyűlölöd azt a kérdést, hogy hogy sikerült ennyire lefogyni?

- Ez már egy lerágott csont, zavar is, ha ezzel foglalkoznak és nem azzal, hogy mit teljesítek a vízben.

- Gondoltam. De ez valahogy "rajtad ragadt", nyilván ezt találják veled kapcsolatban nagyon érdekesnek, különlegesnek az újságírók.

- Nem nagyon tudok ez ellen mit tenni, remélem, egy idő után abbamarad az ilyesfajta "érdeklődés". Lefogytam, most már egy éve tartom a súlyom, jól nézek ki (viccesen mondom, úgyhogy ez után smile-t kell tenned! :-) ). Az idén bajnokokságot nyertünk az Egerrel, világbajnok lettem Barcelonában, úgyhogy remélem, egyre inkább ez jut majd az emberek eszébe, ha a nevemet hallják, és nem a nagy fogyás.  

- Huszonegy évesen lettél világbajnok. Én is érzem, mennyire furcsa a kérdés: hogy értékeled az eddigi pályafutásodat? Amikor elkezdted, felépítettél magadban egy képzeletbeli karrierívet?

- Először úsztam, 12 éves koromig, de azt nagyon monotonnak találtam, és átmentem vízilabdázni. Ez talán éppen a 2003-as barcelonai világbajnokság idején volt, tehát nagyjából tíz éve. Mint ahogy minden akkori fiatal vízilabdásnak, nekem is a barcelonai világbajnokok voltak a példaképeim. A KSI-ben kezdtem, ott voltam egy évet, aztán az Újpestben négyet, ami meghatározó volt számomra. Ezután már a Honvéd következett, ahol az első két évben sikerült jó teljesítményt nyújtani, de ezt követően kicsit megtorpantam. És jött a váltás, ami tényleg nagy változást jelentett az életemben, hiszen elköltöztem otthonról, "önálló életet kezdtem", Egerben Gerendás Gyuri bácsi lett az edzőm. Nincs 11 éve, hogy elkezdtem vízilabdázni és nagyon boldog vagyok, hogy világbajnokok lettünk. Természetesen azon vagyok, hogy ugyanúgy dolgozzam, mint az ezt megelőző évben, mert tudom, hogy ez az út vezet valahová, így leszek még jobb és még jobb, ha ugyanilyen alázatosan dolgozom tovább.

- Na, akkor kezdjük ott, hogy mit szeretsz a vízilabdában? Mik azok a dolgok, amikre gondolva várod az edzéseket, a meccseket? Tehát mi az, ami ebben a játékban a legjobban vonz?

- Maga csapatjáték, a szép megoldások, az sem baj, ha nem lesz belőlük gól, de ha nagyon tetszik mindenkinek, akkor nekem is örömöt tud okozni. Természetesen főleg a támadásban kedvelem a szép megoldásokat.



- Szívesen játszol a közönségnek?

- Hát, persze. Elsősorban a csapatomnak játszom, de ha ez tetszik a közönségnek is, akkor annál jobb nincsen.

- Motivál az téged, hogy a többieknek bizonyíts, a csapattársaidnak?

- Igen, persze, bár én elsősorban magamnak szeretnék bizonyítani. Jó az önértékelésem, tudom, hogy mire vagyok képes és ha úgy ítélem meg, hogy egy meccsen jól játszottam, akkor elégedett vagyok. Ha más dicsér, de én nem érzem, hogy jól játszottam, az nem tesz boldoggá.



- És biztos, hogy van már annyi tapasztalatod, hogy biztonságosan meg tudd ítélni a teljesítményedet?

- Mindenesetre olyan még sosem volt, hogy azt gondoltam magamról, hogy jól játszottam, és Gerendás Gyuri bá' azt mondta volna, hogy ez borzalmas volt. Azért nyilván ugyanazt a meccset nézzük. Egyébbként inkább arra céloztam az előbb, hogy mondjuk egy elrontott megoldás nagyon-nagyon tud idegesíteni meccs után is, és lehet, hogy azt mondják, jól játszottam, megveregetik a vállam, de azon az egy dolgon sokáig rágódom, hogy "basszus, ezt másképp kellett volna". Ez annak is köszönhető, hogy az elmúlt egy-két évben sokkal tudatosabb lett a játékom, úgy érzem, ez is visz előre. Egyre tudatosabban is élek - 21 éves vagyok, úgyhogy szépen lassan fel kell nőnöm. Ez a tudatosság jellemzi ma már a táplálkozásomat, az edzésmunkámat. Láttam a válogatottban, hogy ki hogy edz, ki mit csinál a felkészülés során és még mindig van hova fejlődnöm. Rengeteget lehet tanulni a válogatottban.

- Úgy vettem észre, hogy szereted a játék kreatív részét, a váratlan dolgokat, egy kicsit Dumiéhoz tudom hasonlítani a stílusodat. Váratlant húzni, meglepni az ellenfelet, néha még a saját játékostársaidat is talán... :-) Ezeket te megpróbálod kitalálni fejben, gyakorolod a medencében. Előfordul, hogy valamire konkrétan készülsz, hogy az a meccsen jól menjen?

- Nagyon ritkán. A bajnoki döntő előtt volt egy trükk, fórban, amit Kovács Gáborral, Cirmivel gyakoroltunk, de végül egyszer sem dobtuk be, a zsákban maradt, pedig ha előhúztuk volna, és bejön, az biztos, hogy egy nagyon szép dolog lett volna. Nem is mondom el, hogy mi volt ez, hátha egyszer előhúzzuk. Egyébként nem jellemző dolog az ilyesmi, általában a meccseken az adott szituációk hozzák magukkal a megoldást.



- Tudsz-e mondani egy-két konkrét megoldást, akár egészen triviális dolgot, amit a válogatottnál tanultál más játékosoktól, amit azóta másképp csinálsz azóta, hogy ott láttad?

- Persze, biztos, hogy tudok, de hát annyi minden van, olyan hosszú volt a felkészülés, meg a vb időszaka, rengeteg dolog ragadt rám, most nem tudok egyet kiemelni.

- Honnan ragad még rád?

- Mindenhonnan. Bármelyik kétkapunál, ha látok egy jó megoldást, akár támadásban, akár védekezésben valakitől, akkor azt, ami nagyon tetszik, persze, hogy utána megpróbálom én magam is megcsinálni.

- Nem emlékszem, szó szerint hogy jellemzett téged Nagy Viktor - nem tudom, olvastad-e a HVG-ben azokat a rövid jellemzéseket - , "szószátyár", vagy mit is mondott?

- Valami ilyesmi.

- Ez a habitusod, tehát hogy csendben ülsz, vagy esetleg a válogatott légköre hatott így rád?

- Én alapból ilyen vagyok, nem hangoskodom. Persze abban Viktor túlzott, hogy soha meg nem szólalok, de hát nyilván poén volt a cikkben. Teljesen nyugodt vagyok, ilyen is voltam mindig és az ember sose tudja meghazudtolni önmagát.

- Mivel lehet téged kihozni a sodrodból?

- Hát, nagyon sok mindennel azért...

- Mondj egyet-kettőt!

- Mondjuk, nem szeretek korán kelni, azt utálom legjobban, ha csörög az óra, kelni kell. A medencében sem mindig vagyok az a tök nyugodt típus, fel tudom kapni a vizet, főleg, ha fáradok. Akkor előfordul, hogy lejön a lila köd. Ilyen nincs sűrűn, de azért néha mindenkivel megtörténik.

- Voltál már durva?

- Te már jártál elég sok meccsen, úgyhogy tudod, hogy igen. Igen. De nem jellemző, viszont helyenként elkerülhetetlen.



- Válogatott. Ezért a helyért te rendesen megharcoltál, és talán lehet azt mondani, hogy tulajdonképpen a ti harcotok, akik erre a posztra aspiráltak, az volt a legkeményebb harc a csapatba kerülésért.

- Azt nem tudom, hogy itt volt-e a legnagyobb harc, ezt te mondod, én úgy álltam neki, úgy edzettem és úgy játszottam a meccseket, hogy ott akarok lenni a vb-n. Igazából nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha nem kerülök be a csapatba. Ezt a nyarat, de mondhatom, hogy előtte az egész évet is úgy játszottam végig, hogy utazni akarok. És nagyon magabiztosnak is gondoltam magamat, mármint hogy nagyon magabiztos próbáltam lenni. Persze, hogy volt harc, Bélával meg a Ferivel, (Török Bélával és Salamon Ferenccel - a szerk.) ugye mind a ketten nagyon jó játékosok...

- Szerinted mi az, amiért neked sikerült?

- Tibi tudja, ő jelölte ki az utazókat. De a kapcsolatom Bélával és Ferivel előtte is nagyon jó volt és azóta sem éreztem változást.

- Na jó. Akkor legalább annyit mondj, te magadban tudod-e, van-e egy elképzelésed arról, hogy miért te lettél a három közül csapattag?

- Persze, természetesen. Amikor tudatosságról beszélünk, akkor erről is beszélünk. De az biztos, hogy mindhárman megdolgoztunk érte. Nekem sikerült.



- Amikor a csapatba kerülésért folyt a harc, és voltak ezek a tornák, felkészülési meccsek, kétkapuk, edzőmeccsek, Világliga, amikor vízben voltál, foglalkoztatott-e az játék közben, hogy kevés lehetőséged van, azt nagyon meg kell ragadni? Befolyásolta-e a játékodat ez a versenyhelyzet?

- Nem, és szerintem nem is szabad, hogy befolyásoljon ilyesmi, hogy az járjon a fejemben: hú, itt van egy helyzet, és mi lesz, hogyha ezt kihagyom? Rég rossz lenne, ha erre gondolnék. Próbáltam a játékra figyelni, meg hát, nem is gondolom, hogy ez egy-egy helyzeten vagy gólon múlt volna, ennél nyilván összetettebb a dolog, Tibi folyamatosan lát minket minden edzésen, minden kétkapun, nemcsak a meccseken. Úgy játszottam, ahogy tudtam, ahogy játszanék egyébként is. Lehet, hogy nem mindig sikerült, de erre törekedtem.

- Foglalkoztál, foglalkozol a vízilabda elméletével?

- Mire gondolsz?

- Azokra a törvényszerűségekre, amik jellemzik a játékot. Amikről könyveket írnak szakemberek.

- Ilyen könyv sosem volt a kezemben. Vízilabdameccsekre járok és videókat nézek. Elkérek valamit Gyuri bától vagy Norbitól, Norbinál rengeteg videó van, inkább ezekből tanulok, mint könyvből.



- És vannak kedvenc meccsek, amiket többször is megnézel?

- Főleg a magyar válogatott meccseit szeretem, meg hát nyilván attól is függ a választás, hogy milyen ellenféllel játszunk a közeljövőben. Nagyon szerettem nézni annak a Vasasnak a meccseit, amikor ott volt Dumi, Dani, Hosi, Kicsi, Viktor. De mondom, többségben a válogatott meccseit nézem régről és nem annyira régről, mondjuk tíz évre visszamenőleg.

- Ezekből konkrétan tanultál is, tehát volt olyan ellem, amit onnan vettél, láttál, mondjuk a Dumitól vagy bárkitől?

- Hát persze, egy-egy lövés, vagy az, hogy miként lehet egy helyzetet meglátni, persze. Sok mindent lehet ezekből tanulni.

- Akkor ráfordulunk a vb-re. Te mire számítottál azok után, hogy egyfelől bekerültél a csapatba, kiderült, hogy biztos helyed van, ott leszel, másfelől meg az utolsó szakaszban egy picit szétestetek?

- Szétesésnek azért nem nevezném, mert teljesen új dolgokat gyakoroltunk. Ezek sosem mennek jól egyik pillanatról a másikra. Nagyon sok az összetevő és a Vodafone Kupára még nem jött össze. Meg akkor azért még edzettségben sem voltunk olyan állapotban, mint a vb-n. Úgyhogy én nem gondolnám azt, hogy szétestünk. Egyébként nekem nem csak az volt a fontos, hogy bekerültem a csapatba, nem elégedtem meg ezzel, ahogy kihirdette Tibi, egyből új cél volt a szemem előtt: a vb, és az, hogy a vb-n minél jobb eredményt érjünk el. Mint tudjuk, ez sikerült.



- A te számodra ez egy új közösség volt, legalábbis részben, hiszen azért sok emberrel játszottál már együtt. Más volt itt a légkör, mint bármely klubcsapatnál?

- Valamilyen szinten szinte minden vízilabdacsapatnál ugyanolyan a légkör, fontos a humor szerepe. Persze azért ez a válogatott, itt sokkal profibb mindenki, szerintem egész nyáron nem volt egyszer sem késés az edzésről, meg ahogy közeledett a vb, egyre jobban lehetett érezni, hogy mindenki szeretne valami nagyon nagy dolgot véghez vinni. Ez természetesen a légkörre is hatással volt, de hát úgy gondolom, hogy ez így normális. Az igaz, hogy nekem ez új volt, de nem teljesen, mert már azért készültem a kerettel a 2010-es zágrábi EB előtt.

- És akkor mi történt?

- Kiestem az utolsó rostán.

- Ki volt ott?

- Béla, Erik... (Török Béla és Bundschuh Erik - a szerk.)

- Nagyon csalódott voltál?

- Akkor nagyon. Persze. De hát talán az is kellett ahhoz, hogy most bekerüljek a csapatba, és világbajnok legyek.

- Miért kellett?

- Tanultam belőle, erősebbé tett a csalódás leküzdése. Úgy gondolom, hogy semmi nem történik ok nélkül, úgyhogy ez is okkal történt. Azért is lehetett, hogy most még jobb legyek, hogy így játsszak az egész szezonban, s a nyáron bekerüljek a csapatba, és vb-t nyerjek a többiekkel.



- A Barcelonában töltött napok során hogy változott a hangulatod? Az érzéseid hogy alakultak, ahogy mentetek előre az időben, mennyire tisztultak le a dolgok, és mikor kezdtél el bízni abban, hogy fényes lesz a vége?

- Értem, hogy mire gondolsz. Alapból azért a Vodafone Kupától függetlenül nagy önbizalommal ment ki a csapat. Sok edzőmeccset vívtunk, és láttuk magunkat jól játszani, ez nagyon fontos volt. Aztán ott kint azt is láttuk, hogy bár a szerbektől a végén kikaptunk hárommal, de a befejezés előtt két és fél perccel még 11:10 volt. És azért voltak nagyon-nagyon jó periódusaink, illetve inkább úgy mondom, hogy a rossz periódusból volt sokkal kevesebb. Aztán jött, ugye, a kazah meccs, ott volt az az ominózus első negyed. Úgy érzem, hogy az volt az egyik fordulópont, ott Tibi nagyon hangos volt az első negyed szünetében. Utána átléptünk a kazahokon, nem is tudom, mennyi lett a vége. Akkor azért már úgy volt vele mindenki, hogy lehet, hogy kétszer kikaptunk a görögöktől, de az kizárt, hogy ez harmadszor is megtörténjen. Úgy is álltunk neki, és ezt szerintem ők is érezték.

- Miből következtetsz erre?

- Abból, hogy a végén nagyon elvesztették a fejüket. Lövöldöztek össze-vissza, verekedtek, agresszívoskodtak, ebből lehetett érezni. Mert azért valamilyen szinten megsemmisítő vereséget mértünk rájuk, azokra a görögökre, akik előtte nagyon-nagyon megverték Montenegrót. Meg hát a spanyolokat is, ugye, ha jól tudom. Szóval az volt a következő pont, amikor kaptunk egy ilyen löketet, a görög meccsen. És akkor már úgy voltunk vele, hogy ez a csapatnak, mindenkinek egy fontos visszaigazolás, meglett a sok munka eredménye, szinte hiba nélkül védekeztünk, támadásban is nagyon fegyelmezettek voltunk, hoztuk a jó megoldásokat. Ekkor tehát kaptunk még egy nagyon nagy lendületet.

- Utána jött a horvát elődöntő, arra hogy emlékszel vissza?

- Ahogy később, a döntő előtt többen Radicsot látták flegmán kapura rúgni a labdát a partról, az elődöntőt megelőzően én Suknót figyeltem, ugyanezt csinálta :-). És én is ugyanazt gondoltam, ez jel, nyerni fogunk ellenük... De azon a meccsen mi tényleg úgy álltunk hozzá, hogy nem nyerhet más. Pedig szerintem akkor volt a legnagyobb a minket sújtó bírói nyomás, és mégis, egyetlen pillanatig sem forgott veszélyben a győzelmünk. A horvátok nem vezettek egyszer sem, és ha föl is zárkóztak, újra és újra el tudtunk menni, ha mással nem, akkor egy olyan magyaros góllal, amit ugye kengurunak becézünk, Marci lőtte a harmadik negyed végén, Szivós Marci. Utána még maradt 19 másodperc, jól emlékszem, ahogy néztek egymásra a horvátok, hogy hát ez meg mi volt? Ők ilyet még nem láttak. Ez is olyan jelenet volt, ami már mutatta, hogy ott csak mi nyerhetünk.

- Beszéljünk akkor erről a kengururól... Hogy történt az alkalmazása?

- Kifejezetten készültünk ilyen szituációra nyáron, hogy már csak fél perc van a meccsből, mondjuk itt a harmadik negyedből volt annyi, és nagyon kell a gól. Pont a vb-elődöntőn jött össze :-).

- Ott, abban a pillanatban ki döntött arról, hogy megcsináljátok? A csapatkapitány, vagy jött magától?

- Ez jött magától. Kevés idő volt hátra, a kapott gól utáni középkezdésnél Dumi és Marci nyilván összekacsintott és megjátszották. De mondom, erre készültünk, az ilyen megoldásokra. Arra, hogy ha még 20, vagy 15 másodperc van hátra és sürgősen csinálni kell valamit.

- Akkor tehát begyűrtétek a horvátokat is. Megvan a döntő. Te is úgy érezted, hogy most már az arany is meglesz?

- Igen. Folyamatosan erősödött a csapategység, valóban azt éreztük, hogy nagyon erősek vagyunk. Átléptünk az olimpiai bajnokokon, előtte a görögöket nagyon megvertük, szinte megsemmisítettük. Tudtuk, hogy Montenegró is nagyon jött fel, egyre jobb lett a tornán, de valamiért mindenki úgy érezte, hogy itt nem nyerhet más, csak mi. Úgy is készültünk, mindent együtt csináltunk, tényleg. Igazából szerintem senkinek a fejében nem fordult meg az, hogy nem mi hagyjuk el győztesen a medencét a döntő után. Még ha nem is beszéltünk feltétlenül erről, mindenki tudta ezt.



- Hogy zajlott a döntő?

- Hát láttad! :-) Nyáron, a felkészülési meccseken előfordult többször is, hogy nem kezdtünk jól. Ez rossz, mert nagyon sok energiát felemészt az, hogy utána fel tudjunk zárkózni. Ezért a megbeszéléseken ez többször téma volt, a döntő előtt is külön szó volt erről. Eszméletlenül jól kezdtünk, ugye Viktor hihetetlen teljesítményt nyújtott - képtelenek voltak neki gólt lőni, nem is tudom, talán másfél negyedig. Ezt követően, még ha szerencsésebb gólokkal, nem kidolgozott helyzetekkel is, sikerült felzárkózniuk, de ez nagyon sok energiájukba került. Onnantól pedig mi mindig tudtunk újat hozni. Szóvel lehet, hogy négyszer is egyenlítettek, de ebben nagyon elfáradtak. Én úgy éreztem, döntetlennél is látszik a játék képén, hogy mi irányítunk, a mi akaratunk érvényesül.

- Jó, de azért ez nem elhatározás kérdése. Min múlott, hogy ezt el tudtátok érni, hogy látod?

- Mindenféleképpen a csapategységen. A csapategység eszméletlenül jó volt. Tudtuk, hogy mit akatunk, egy emberként védekeztünk, támadtunk és mindig volt valami kis plusz is, amivel megleptük őket. Ezeken múlik.

- Megnyertétek, és utána jöhetett a felszabadult öröm...

- Talán csak a lefújásnál és az eredményhirdetésnél. Volt ugye még doppingvizsgálat pár embernek, éjjel kettő körül értünk a szállodába és reggel 8-kor már indultunk a repülőtérre, úgyhogy Barcelonában nem volt igazán nagy ünneplés. Aztán amikor hazaértünk, annyian vártak minket, hogy nem tudtunk kimenni a fotocellás ajtón a váróba. Eszméletlenül jó volt. Közvetlenül a meccs után én még nem is tudtam teljesen felfogni, jó pár nap, talán egy hét is eltelt, mire tudatosodott bennem, hogy megnyertük a világbajnokságot.

- Visszanézted már a meccseket, a döntőt legalább?

- A döntőt, de úgy, hogy valahol nézték és én is belenéztem egy részébe.

- Hogy tetszett?

- Csak ültem és mosolyogtam..., tudtam, hogy a végén mi nyerünk :-). Nyilván az volt a legjobb része, amikor vége lett és mindenki a vízben ünnepelt. Meg persze az, amikor felléptünk a dobogóra. Az egy óriási pillanat volt.

- Hogy látod a jövődet a válogatottban?

- Az, hogy vb-t nyertünk, lendületet ad, hogy még nagyobb elszántsággal küzdjek a vízben, a konditeremben, a szárazföldi edzésen, mindenhol.

- Köszönöm a beszélgetést, kívánom, hogy még többször kérdezhesselek győztesen megvívott döntő után!