- Igen. Folytatta az edzéseket, szépen fejlődött, egyre feljebb játszott, legtöbbször már nem is a saját korosztályában, hanem idősebbeknél. Élvezte az edzéseket, jól érezte magát. A tanulással voltak gondjai, mert nem volt rá ideje. Megszerezte nappalin a pincér szakképesítést, utána estin érettségizett le.

- Akkor tehát innentől egyenes út a világbajnoki címig?

- Dehogy. Volt egy újabb időszak, amikor erősen hatni kellett rá. Már hívták korosztályos válogatottakhoz, de ez további elfoglaltsággal járt. Egyszer szóltak az edzők, hogy Balázs miért nem jár le a válogatott edzéseire. Mi meg nem is tudtuk, hogy mennie kellett volna. Akkor kifakadt, hogy nem fog szombatonként is edzésekre járni. Szerintem akkoriban még nem is értette, mit jelent az, hogy válogatottnak lenni... Végül aztán persze csak eljárt szombatonként is, meg amikor hívták és elkezdte még jobban élvezni. Minél inkább jöttek a sikerek, annál jobban megszerette ő is.

- Mikor kezdték el centerként játszatni?

- Emlékeztetem szerint nagyon hamar. Nagyobb darab fiú volt, mint az átlag, nagyon magas is, erősebb testalkatú, mint a többiek. Nem is nagyon próbálkoztak mással, rögtön center lett.

- A családnak korábban semmilyen kötődése nem volt a vízilabdához, élsporthoz?

- Az apósom bokszoló volt annak idején, de más sportoló nincs a családban.

- Tulajdonképpen akkor teljesen hobbiból és a mozgásigényből indult.

- Így van.

- Honnan volt a tehetség? Kiderült azóta, szokott ezen gondolkozni?

- Nem tudom. Talán nem is annyira a tehetség számított, hanem a kitartás. Van egy nagyobb fiunk Dani, őt is elvittük úszni, amikor pici gyerekek voltak, de benne nem volt kitartás. Balázs ott is eredményeket ért el, majdnem mindig ő volt az első. Pici gyerekként is "lelkis" volt, mindig mindent megcsinált, amit mondtak neki.

- Mi történt a kamaszkor után?

- A BVSC-től 16 vagy 17 éves korában ment át a Honvédhoz. Ott akart érettségire tovább menni nappalin, de mondta Feri bácsi, hogy az nem lesz jó, mert neki már reggel is mennie kell edzésre. Most tud vízilabdázni, tanulni később is ráér, ekkor ment esti iskolába. Napi két edzés volt, itt kezdődött igazából az én feladatom, mert reggel vittem a Honvédhoz, 12-re többnyire érte mentem, este vittem ugyanúgy vissza és haza.

- Ez így mennyi ideig tartott? Gondolom, közben Pufi bekerült az első osztályú csapatba.

- Rögtön úgy érkezett a Honvédhoz, hogy már a felnőtt csapatban is játszik, de még az ifi és junior csapatban is.

- Emlékszem arra az időre, amikor Kemény Dénes "kiszúrta" Pufit. Mindig meghívott egy-két embert a keret mellé, "pluszba", akivel egyelőre nem számolt, de azt akarta, hogy ott legyen, mert nagy tehetség. Emlékszem Pufi is ilyen volt annak idején. Ez mekkora dolog volt az ő számára akkor? Hogy emlékszik erre vissza?

- Nagy megtiszteltetésnek érezte, először nem is akarta elhinni. Ha jól emlékszem az első meghívásra, akkor volt, amikor a juniorokkal volt Mátrafüreden edzőtáborban, mi mentünk érte és vittük Kassára, oda hívta meg Dénes. Ez a meghívás nagy lökést adott neki.



- Tehát Honvéd, hogyan megyünk tovább?

- A Honvédnál volt, amikor először meghívta Dénes a válogatottba. Négy évig játszott a Kőér utcában, és utána ment Egerbe, ahova Gerendás György hívta. Ez újabb jelentős változás volt az életében, akkor kezdett tulajdonképpen önálló lenni. Külön lakás, külön háztartás, nincs ott a család a közelben. Persze, amikor lehetett, mindig mentünk, de mégiscsak más volt hazamenni neki egy üres lakásba.

- Komolyabbá tette ez az önállóság, mit lehetett rajta észrevenni?

- Nem mondanám, hogy benőtt a feje lágya, de azért sokkal komolyabb és megfontoltabb lett. Addig, amíg érezte, hogy ott vagyunk mögötte, olyan kis ,,kajlás” volt.

- A szakmai fejlődését hogy értékelték a családon belül? Jó helyen volt Egerben?

- Úgy gondoltuk, hogy jó helyen van. Vigyáztak rá, szerették, befogadták és ez azért fontos volt. Már a Honvédnál nagy szó volt, hogy annyi olimpiai bajnokkal dolgozhatott együtt. Benedek Tibi akkor még a Honvédnál volt, egy csapatban játszottak. Emlékszem, egyszer este kilenc-fél tíz felé sokáig vártam Balázst kint az edzés után, nem jött. Láttam hogy már mindenki elment és akkor megjelent végre, olyan fél 11 körül. Azt mondta, hogy Tibi ott-tartotta, mert valamilyen lövést kellett gyakorolnia.

Az Eger után újra jött a Honvéd, két évig, s nagyon jól érezte magát. Az első évben majdnem, hogy egyedüli center volt, szinte végigjátszott minden meccset. Nagyon kijött akkor a tehetsége, a tudása. Majd a Vasas következett és aztán visszatért Egerbe, ahol most megkezdi az új szezont.



- Önök érezték folyamatosan, ahogy nő a fiú ázsiója a meccseken, a lelátón?

- Persze-persze. Büszkék voltunk rá. Mindig ott voltunk, nyomon követtük, dicsértük.

- Hogy viselkedett? Nyilván számára a vízilabda egy látványos önkifejezési eszköz, hogy jött haza a gyerek, amikor híres lett, szinte már sztár, gólokat lő, szeretik, ismerik? Megváltozott a magatartása?

- Szerintem nem. Semmit. Van egy öccse, amikor vele ment el focizni, akkor megrohanták a gyerekek és ez biztos jó érzés volt neki, de itthon semmi jele nem volt annak, hogy megváltozott volna. Nem lett nagyképű, ugyanolyan volt, mint régen. Kis Balázs hazajött és ugyanúgy a kisfiunk volt.

- Dénes időszakában, a végén már komolyan számításba kellett venni Pufit is. Ő mennyire számolt az olimpiai részvétel lehetőségével?

- Peking vagy London?

- Akár mind a kettő, mi volt a különbség?

- Pekingben még ott volt Papesz. Londonnál pedig valahol ő úgy gondolta, hogy most neki oda mennie kell. Szerintem érezte belül. Nagyon akarta.

- Nagy csalódás volt az ötödik hely? Aki bekerült az elmúlt 12 évben az olimpiai csapatba, az érmet biztosra vehette...

- Csalódás volt, persze. Kicsit szomorú volt London után.

- Otthon mennyit oszt meg az élményeiből?

- A legszűkebben, ami ránk vonatkozik - ennyi. Húz egy vonalat és harapófogóval sem lehet kihúzni belőle semmit. Kérdeztük, mi volt a véleménye, hogy kit kellett volna kivinni? Erre csak annyi volt a válasz, hogy ez így volt jó. Tőle nem tudunk meg semmit soha senkiről.

- Gondolom, sokat vannak együtt.

- Igen, például együtt megyünk néha horgászni is. Egy héten kétszer-háromszor biztos, hogy hazajön. Itt van egy-két órát, játszik az öcsivel.

- Semmi változást nem vettek észre rajta?

- Komolyodott, de igazából ez a korral is jár. Nem azt látom rajta, hogy híres sportoló, hanem ugyanúgy a kisfiam.

- Mennyire érzi a saját sikerének, ezt a mostani aranyérmet?

- Nem tudom. Ezen sokat gondolkodtam. Szerintem nagyon sok olyan tehetséges gyerek van, akiket a szüleik nem tudnak vinni edzésre. A gyerek meg épp abban az adott pillanatában azt mondja, hogy neki nincs kedve és így valószínűleg nagyon sokan elkallódnak. Úgy gondolom, van részem abban, hogy idáig eljutott és, hogy nem engedtük, hogy abbahagyja.



- Van Pufi hátán egy elég nagy tetoválás. Annak idején, amikor elkezdte csináltatni, beszéltem vele, mesélte, hogy a család nagyon fontos az életében. Önök mit szóltak ehhez a tetováláshoz?

- Meglepődtünk. Előállt azzal, hogy valami tetoválást szeretne, és én nagyon ellene vagyok az ilyesminek. Mondtam neki, hogy csináltasd meg, de valami kicsit. Erre mondta, hogy jó, kicsi lesz. Hazajött és megláttuk, elérzékenyültünk. Nem a barátnője nevét tetováltatta oda, hanem a családtagokét és ez nagyon megható volt számunkra. Azt mondta, ezek a nevek állandók, biztosan nem fognak változni.

- Emlékszem, elég komoly fájdalommal járt neki maga a művelet.

- Igen. Szivós Marcival volt, és ha Marci nem mondta volna neki, hogy kitartás, akkor lehet, hogy a felénél otthagyja, annyira fáj neki, állítólag.

- Pufinak biztos helye lett a Benedek Tibor-féle válogatottban. Hogy látták az új érát? Mit gondoltak, mire viheti ez a csapat, benne Pufival?

- Halkan jegyzem meg, mi azt gondoltuk, hogy Barcelonában esetleg a négybe beverekedhetik magukat, de mivel fiatal, új csapatról van szó, nem is bíztunk abban, hogy arany lehet. Hatalmas nagy meglepetés volt.

- Hogy követték a meccseket?

- Tévében. Mikor nap közben volt a meccs, akkor a boltban. Jöttek a vevők mérkőzés közben, mindenki kérdezte, mennyi az állás, hogy állnak. Volt olyan vevő, aki saját magát szolgálta ki :-). Éppen Pufi volt helyzetben, és mondtam, hogy most nem érek rá másra figyelni.

- A döntő már nagyon nagy dolog volt. Hol nézték, együtt? Hogy drukkoltak?

- Itthon néztük, volt egy kisebb családi összejövetel, barátok, rokonok. Kiabálva, éljenezve, extázisban néztük a meccset és izgultunk ezerrel.

- Mikor látta meg Pufin a trikó? Nyilván a családi összejövetel a szülinapra volt.

- Igen. Megnéztem a meccset, utána tettem-vettem, szolgáltam ki a vendégeket. Egyszer csak odapillantok és mondom, úristen, mi az a szívecske a pólóján. Közelebb mentem a tévéhez, megláttam és elkezdtem zokogni.

- Láttam, hogy kint voltak Ferihegyen. Kintről hogy tartották a kapcsolatot és a döntő után Pufi hogy jelentkezett először?

- Két hétig csak sms-eztünk, de a döntő után telefonált. Ő kérte, hogy menjünk ki a reptérre.

- Hogy összegezné ezt a világbajnokságot? Mennyire érintette meg Önöket, különösen így, a végén ezzel a születésnapi köszöntéssel?

- Meghatódtam, boldog voltam. Nem tudom elmondani, milyen érzés. Már maga az, hogy aranyérmet nyertek, és az a születésnapi póló... Ebben a pillanatban is, ha rá gondolok, potyognak a könnyeim. Annyira megható volt…

- Gondolom a pólót megkapta Pufitól.

- Megkaptam igen.



- Mit vár a következő évektől?

- Egy Európa-bajnoki érmet, utána egy olimpiai aranyérmet és így lesz teljes a paletta. De ha nem lesz érem, csak szépen és jól játszik, akkor is boldog leszek, hogy ott van és azt csinálja, amit szeret.

- Gratulálok önnek is és nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!

(Lejegyezte: Tina)