Horvátország olimpiai sikerének ugyanúgy sok apró összetevője lehetett, mint a magyar csapat kudarcának. Samir Baracs, az aranyérmes válogatott (és a Primorje Rijeka) csapatkapitánya most őszintén megosztja velünk ezeket az „apróságokat”. Nem is tehet mást, hiszen az őt kérdező riporter ugyancsak olimpiai bajnok, s naponta találkozik vele munkahelyén, a rijekai uszodában. Varga Dániel exkluzív interjúja a vlv-nek.

Varga Dániel: - Én csak a tévén keresztül láttam Horvátország mérkőzéseit Londonban, majdnem az összeset, de számomra végig egyértelmű volt, hogy ezen az olimpián nagyon egyben van a csapatotok, és hogy komoly esélyetek van a végső győzelemre. Az előzetes várakozásoknak megfelelően öt-hat csapat kiemelkedett a mezőnyből. Ők többnyire ugyanazt a szintet képviselik, ezért közülük kellett kikerülnie a végső győztesnek. Mégis, ahogy a horvát csapat játszott, és itt főleg az utolsó három meccsre gondolok, valamivel a mezőny fölé nőttetek. Ezen a szinten csak „apróságokban” lehet jobbnak lenni a riválisokhoz képest, ezért engem az érdekel, hogy mi volt a „titok”, amivel a legjobbá váltatok Londonban?

Samir Baracs: - Első lépésként fel kellett dolgoznunk mindazt, ami Eindhovenben történt velünk (a horvát csapat a januári Európa-bajnokságon a 9. helyen végzett – V.D.). Az egy borzalmas élmény volt  és tudtuk, hogy azzal a lelki teherrel nem tudjuk végigcsinálni a nyarat.

Sok minden nem működött az Eb-n, talán csak Sukno játszott jól, s mindenki érezte, ahhoz, hogy legyen esélyünk az olimpián, változtatnunk kell.

A  három másik legrutinosabb játékossal találkozót kértünk Ratko Rudicstól, hogy elmondhassuk neki az összes problémát, ami szerintünk hátráltatja a jó játékot. Egy kicsit izgultunk, hogy mennyire lesz nyitott a játékosok véleményére. Ratko nagyon okos edző, a háta mögött rengeteg nagy eredménnyel, és óriási tapasztalattal. Minden kérésünket meghallgatta, és meghozta a szükséges változtatásokat. Nagyon elégedettek voltunk ezzel a „meetinggel”. Nem csak azért, mert a szerintünk szükséges szakmai változások bekövetkeztek, hanem mert kialakult a párbeszéd az edző és a (legalábbis az idősebb) játékosok között.

V.D.: - Lehet tudni, hogy mik voltak ezek a változások, hogy mit kértetek Rudicstól?

S.B.: - Szakmailag fontos volt, hogy Igor Hinics visszatérjen. Nem azért, hogy „megváltsa a világot”, hanem, hogy segítsen Dobudnak, aki addig három-három és fél negyedeket játszott. Ugyanilyen fontos volt Vicsan visszahívása is. Továbbra is Pavics maradt az első számú kapusunk, de már azzal a tudattal védett, hogy nem tragédia, ha rossz napot fog ki, mert van, aki tudja őt váltani. Ezzel került tulajdonképpen egyensúlyba a csapat, ami fontos volt a magabiztos játékhoz.

V.D.: - Ennyi lenne a nagy titok?

S.B.: - Kis dolgok ezek, de te is tudod, hogy ezen a szinten már csak nüanszok döntenek. Eindhoven tanulsága volt továbbá, hogy meg kell újulnunk bizonyos edzésmódszereket illetően is. Éreztük, hogy a konditermi edzéseink nagyon unalmasak és nem is feltétlenül a vízilabdás teljesítményt szolgálják.

Jött egy új erőnléti edző, aki rengeteg pozitív energiát hozott, és nagyon szerettük a gyakorlatait. Itt megint az volt a lényeg, hogy valami olyan történt velünk, amiben hittünk, és ez magabiztosságot adott.

Ez a helyzet megteremtette a jó kommunikációt a játékosok és a stáb között. Fontos volt, hogy napi szinten tudtunk beszélni arról, hogy hol tartunk és merre kell haladnunk. Az előző évekhez képest ez mindenképpen nagy változás volt. Sokkal jobban szerettünk edzésre járni, könnyebben viseltük a monotonitást, és mint csapat is kezdtünk összeérni. Tudtuk, hogy jó játékosokból áll a horvát válogatott, de azt is, hogy magyarok is nagyon erősek, vagy akár a szerbek, vagy éppen Montenegró. Játéktudásban nagyon közel álltunk egymáshoz. Azt hiszem, ráéreztünk arra, hogy úgy lehetünk a legjobbak, ha hiszünk egymásban, biztatjuk egymást és élvezzük, amit csinálunk nap mint nap. Ettől nagyon magabiztossá váltunk. Ez volt a különbség szerintem: a magabiztosság és az egymásért küzdés.

Elmondok valamit, amit még senkinek sem mondtam! Ahogy véget ért az elődöntőnk Montenegró ellen, mentünk a horvát kézisek meccsére. A mi elődöntőnk befejezése óta eltelt már vagy négy-öt óra , tehát már a másik elődöntő is véget kellett, hogy érjen  addigra. A kézimeccs második félidejének vége felé, talán Vicsan kérdezte, hogy nem tudja-e valaki, kivel játsszuk két nap múlva a döntőt? Senki nem tudta, mert nem éreztük fontosnak, ki az ellenfél, olyan magabiztosak voltunk. Azt tudtuk, hogy mi ott vagyunk, a többi nem is számított.

Három olimpiai aranyérem Rijekában...

V.D.: - Nem nehéz megértenem, amiről beszélsz, én ugyanezt éreztem Pekingben az egész olimpia alatt. Hiába vezetett mondjuk Montenegró 6:3-ra az elődöntőben, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy nem mi jutunk a döntőbe.  Magabiztosak voltunk, és tudtuk, hogy számíthatunk egymásra.

S.B.: - Eszembe jutott még egy jó példa! Az olimpiai felkészülés első napján volt egy megbeszélés, amelyen Rudics elmondta, hogy megyünk edzőtáborozni az USA-ba, ahol készülünk a Világliga négyes döntőjére, de fontos, hogy mindenki el tudjon menni shoppingolni is. Nagyon értékeltük ezt a gesztust, és bár kemény és fárasztó edzéseink voltak, mindenki nagyon jól dolgozott.

V.D.: - Mire értetted azt, hogy helyreállt az egyensúly a játékosok között? Korábban mivel volt a gond, ami később változott?

S.B.: - Mint említettem, visszatért két „nagy öreg”, akikkel tökéletes egyetértésben megállapítottuk, hogy öt-hat évvel ezelőtt fantasztikus játékosok voltunk, de most már nem azt, és nem úgy kell játszanunk, amit és ahogy akkor. Nekünk az volt a felelősségünk, hogy segítsük a többieket. Ennek példája a már korábban említett Hinics-Dobud reláció, vagy az enyém Sandro Suknóval.

V.D.: - Mi volt ennek a felismerésnek az evolúciója? Mondhatjuk, hogy ha Eindhovenben döntőt játszotok, akkor nem is jut eszetekbe, hogy mennyi mindenen kell változtatni?

S.B.: - Igen! Eindhoven akkora sokk volt nekünk, hogy úgy éreztük, mindenképpen lépni kell. Tulajdonképpen, így utólag, még jó is volt, hogy úgy sikerült az az Eb.

V.D.: - Mit jelentett neked csapatkapitánynak lenni, és mi a feladata egyáltalán a horvát csapat kapitányának?

S.B.: - Először is, ez egy nagyon nagy megtiszteltetés volt nekem. Kapitánynak lenni nagyon könnyű, amikor jönnek az eredmények, és nyerünk! (-: Amikor viszont baj van, nagyon résen kell lenni, hogy ki hogyan reagál a kudarcra, mennyire viseli meg a helyzet. A kommunikáció olyankor a legfontosabb. Éreznem kell kapitányként, hogy kivel, és milyen módon kell beszélnem. És ez igaz az edzővel való kapcsolatra is. A csapatkapitány ugyanis a „híd” az edző(k), és a csapattagok között. Fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is szabad arra törekedni, mert az felemészt. Én a válogatottban, és itt a Primorjéban is meghallgatok mindenkit, mert mindenki számít, de a legfontosabb dolgokat három-négy játékostársammal beszélem meg. Egy csapatkapitány nem lehet egyedül a véleményével, szerintem, nem hősnek kell lennem, aki egyedül „harcol”. Nem szabad túl sok terhet a hátamon cipelnem, mert az a játékom rovására is mehet. Ha pedig rosszul játszom, az rossz egyfelől a csapat eredményessége miatt, másfelől valamennyire befolyásolja a hitelességemet is. Az egyensúly megtalálását látom a legfontosabbnak.  Egyensúly a csapattársaim és az edző(k) között, a vezetőség és a csapatérdekek között, de a saját, vízben nyújtott teljesítményemnek is kiegyensúlyozottnak kell lennie.


V.D.: - Ezt mindig könnyen kezelted, vagy azért akadtak nehéz időszakok is?

S.B.: - Persze, hogy voltak nehéz időszakok. Néha én is elbizonytalanodtam, de olyan típusú ember vagyok, aki szereti megoldani az ilyen problémákat, méghozzá minél gyorsabban.

2003-ban én voltam a csapat kapitánya a kranji Európa-bajnokságon, és nagy nehézséget okozott, hogy nem én voltam a legidősebb a csapatban. Ott volt például Skolnekovics és Simenc is, akiknél fiatalabb vagyok. Azokban az időkben komoly pénzügyi gondok voltak a Horvát Vízilabda Szövetségben, amit az idősebb játékosok nem viseltek túl jól. Ez egy olyan konfliktus volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, sajnos. De azok az idők megtanítottak sok mindenre, ami a későbbi kapitányságom alatt viszont segített.


V.D.: - Mesélj most arról, kérlek, hogy milyen hatása volt/van az olimpiai aranynak „idehaza”, Horvátországban? Népszerűbbek vagytok? Minden gyerek vízilabdás akar lenni? Esetleg több pénz van a sportágban?

S.B.: - Ahogy megérkeztünk Londonból, óriási tömeg fogadott minket, nagyon megünnepeltük aznap ezt a fantasztikus sikert. Másnap is ünnepeltünk, de már érezhetően kisebb „őrület” volt. A harmadik napon pedig - semmi!

Persze sokkal többen felismertek, ha a feleségemmel sétáltunk az utcán,  odajöttek gratulálni, fényképezkedni velünk. Ez jó érzés volt mindenképpen. Mindenki tudta és a találkozások alkalmával hangsúlyozta is, hogy milyen fontos siker volt ez az egész országnak, de mégis úgy érzem, hogy állami, és sportvezetési szinten nem kaptuk meg azt a támogatást, elismerést, amit megérdemelnénk.

V.D.: - Az elmúlt időszakban sokat kérdeztél engem a magyar sport támogatási rendszeréről, hogyan épül fel állami, illetve klubszinten. Azért is érdekel ennyire ez a téma, mert szeretnél tenni valamit, hogy Horvátországban jobbak legyenek a feltételek?

S.B.: - Általánosságban és konkrétan is elkezdett foglalkoztatni a téma. Tudni kell, hogy a hazai sport pénzügyi helyzete nagyon rossz. Nálunk a sport, az oktatás, és a kultúra központi irányítás alatt áll és nagy a harc a pénzek elosztása terén.

Ami most igazán foglalkoztat és tettem is már lépéseket a változásért, az az „olimpiai életjáradék” ügye, ez a rendszer például Magyarországon és Szerbiában nagyon jól működik. Nálunk semmi ilyen nincsen, sajnos. Elég részletesen tanulmányoztam a két ország ilyen támogatási rendszerét, sokat foglalkozom a témával napi szinten is, és a magam módján, amennyi tőlem telik, mindent meg fogok tenni, azért, hogy valami hasonló támogatás létrejöhessen Horvátországban is.

V.D.: - És milyen a vízilabda helyzete?

S.B.: - Röviden: nem jó. Klubszinten kell vizsgálódni elsősorban, a válogatott a jól működő utánpótlás, és egy szervezett, színvonalas hazai bajnokság nélkül nem lenne erős.

Az utánpótlásba nem látok bele, de sajnos a bajnokságban az első helyért való küzdelem csupán két csapat versengésére korlátozódott mára. Miért gyengült meg a többi nagy csapat? A kérdés igaz sajnos, sok nagy, komoly hagyományokkal rendelkező európai csapatra is.

Ennek sok összetevője van. A világ is sokat változott, de a fő probléma szerintem az, hogy még mindig nem ismerték fel a vezetők, hogy marketing, és profi menedzsment nélkül nem lehet érvényesülni ma már.  Itt van példának a zágrábi jégkorongcsapat. Horvátország hokija valahol a 3. és a 4. osztály között van. Megcsinálták ezt a Medvescsak csapatot abszolút mesterséges eszközökkel, viszont elképesztően erős marketinggel, és majdnem minden hazai meccsükön telt ház van a zágrábi arénában. 

V.D.: - Mondanál egy példát, hogyan működik ez a „marketing gépezet”?

S.B.: - Most hirtelen az jut eszembe, hogy ha előveszek bármilyen napilapot, tuti, hogy találok benne legalább egy hírt arról, hogy valamelyik játékos éppen csinált aznap, vagy éppen valahol látható lesz nemsokára. Ezek jelentéktelen hírek, de, ha „mindenhol” ott van, akkor az emberek elkezdenek érdeklődni utána, és előbb-utóbb nézővé válnak. A szponzor szemében pedig a nézettség a legfontosabb. Ez csak egy dolog, és a téma elég nagy ahhoz, hogy megérne egy külön beszélgetést.

Mindenesetre nagyon sokat lehetne, és kellene tenni a sportágunkért.

V.D.: - Még annyit azért beszéljünk a vízilabda jövőjéről, hogy te mennyire vagy a szabályváltoztatások mellett? Mit tartasz fontosnak megváltoztatni?

S.B.: - Én úgy látom, hogy kell a kisebb pálya, akár kisebb labdával is. Rá kell menni, hogy több gól legyen, hogy egy-egy játékos akár 8-10 gólt tudjon lőni egy meccsen. Egy kicsit visszautalva a marketingre, ennek a sportnak is szüksége van sztárokra.  Akik miatt kimennek a meccsekre, vagy példakép lehet a gyerekek között. Legyen Varga Dumi a vízilabda Messije például.

Sokat beszélgetek ezekről a dolgokról játékostársakkal, és vízilabda-szerető emberekkel. Sokan egyetértenek velem, de a változáshoz nagy befolyású, pénzes emberek kellenek. Tudom, hogy nem mindenkinek volt szimpatikus, amit Volpi csinált, de őmiatta elindult valami a profizmus terén. A Szuperliga ötletét is nagyon jónak tartom. Egy bajnokok ligája nem engedheti meg magának, hogy 15-20 gól különbségű meccsek legyenek. Annak egy elit ligának kell lennie.

V.D.: - Samo, ez lesz az utolsó szezonod játékosként?

- Dani, 35 éves korom óta egyre több ember kérdezi tőlem, hogy mikor hagyom abba? Úgy vagyok vele, hogy amíg fizikailag és mentálisan is ilyen jól érzem magam és tudok segíteni a csapatnak, addig szívesen csinálom, ha igényt tartanak rám. Fontos az is, hogy itt tudok játszani Rijekában, ahol felnőttem, ahol ez a gyönyörű uszoda van, az emberek szeretik a vízilabdát, és nagyszerű a hangulat a csapaton belül. Nagyon örülök, hogy két hónappal ezelőtt befejeztem a főiskolát. Immár közgazdász menedzser vagyok. Többek között az egyik jelölt a rijekai sportbizottság elnöki pozíciójára. Januárban fog ez eldőlni. Azért is mondom ezt, mert nyilván befolyásolja sportpályafutásomat, hogy milyen civil lehetőségeim adódnak. Mindenesetre rendkívül motivált vagyok a sportmenedzsment területén is.

V.D.: - Hát sok sikert kívánok hozzá! (-:

Két vízilabdás kérdésem van még. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyennek látod a magyar vízilabdát a horváthoz képest. Nem a jelenlegi helyzetre gondolok, inkább általánosságban, milyen stílusbeli vagy felfogásbeli különbségek vannak a két nemzet játéka között?

S.B.: - Ez egy érdekes téma. Majd’ minden horvát nevében mondhatom, akinek bármennyi köze volt, vagy van a sportágunkhoz, hogy a magyar vízilabda a legjobb a világon.

V.D.: - Miattam ne túlozz, kérlek!

S.B.: - Nem túlzok, hidd el nekem! Ha az eleganciát nézzük, vagy a tehetséget, vagy akár az utánpótlást, mert évente feltűnik egy-két újabb zseniális pólós a magyaroknál, akkor nem kérdés, hogy ti vagytok a legjobbak. Azt hiszem, az is nagy előny, hogy nálatok nemzeti sport a vízilabda, és folyamatos ettől az utánpótlás. Ez egy szoros kapcsolat a hagyomány, a tehetség, és az eredményesség összefüggésében.

Alapvető felfogásbeli különbség pedig, hogy míg a magyarok fantasztikus támadók, és a támadásban tudnak a legjobban kibontakozni, addig mi sokkal többet foglalkozunk a védekezéssel, talán túl sokat is néha. Talán jobban szervezettek vagyunk, talán nem. A szerbek is fantasztikus pólósok, óriási tehetségekkel, de náluk például nagyon erős a hierarchia, ami sokszor nagyon jól működik, de néha konfliktushoz vezet. Itt nem arról van szó, hogy ki, vagy melyik felfogás a jobb. Arról van szó, hogy a játékról alkotott vélemény országonként más és más, de ezek igazából kulturális különbségek. És az a szép ebben, hogy az idők során folyamatosan változik, hogy melyik a sikeresebb. Ettől a sokszínűségtől is szép ez a sportág.


V.D.: - És végül arra kérlek, állíts össze egy olyan „álomcsapatot” amelyben azok a legjobb játékosok vannak, akikkel, vagy akik ellen valaha játszottál.

S.B.: - Ez szép kérdés, amire nagyon nehéz lesz egyből válaszolnom. (Tíz perc gondolkodás után Samir azt kérte, hogy lehessen két csapatra való játékost is mondani, mert túl sok a jó vízilabdázó…)

Kapusok: Vicsan, Tempesti
Centerek: Hinics, Humbert
Bekkek: Vujaszinovics, Burics
Baloldal: Kásás, Dumi, Sukno, Estiarte
Jobboldal: Uskokovics, Benedek, Erishov, Boskovics

V.D.: - Köszönöm az interjút!

VARGA DÁNIEL