London utózöngéiről, személyes terveiről és a napokban nagy port felvert tévériportjáról kérdeztük a magyar válogatott háromszoros olimpiai bajnok (és egyszeres ötödik helyezett) kapusát, Szécsi Zoltánt.

- Aktualitást ad beszélgetésünknek az RTL Klub Fókusz című műsorában közölt, veled készített riport. Egyik, hagyományosan "jóindulatú" kommentelőnk egyenesen úgy minősítette ezt a beszélgetést, hogy megvan az első ember, aki "megszegte a hallgatás törvényét". Visszanéztem, mit nyilatkoztál a vlv-nek az utolsó londoni meccs után. Idézem, ami elhangzott a "szóban forgó témában": "Dénesnek is köszönöm szépen ezt a tizenöt évet. Nyilván ugye voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Biztos vagyok benne, hogy az idő a hullámvölgyeket eltünteti, és a hullámhegyeket még jobban kiemeli." Ezek szerint leülepedett és inkább a hullámvölgyek maradtak meg benned?

- Nézd, én az RTL Klubnak is ugyanezt mondtam el, hogy voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ők azzal kerestek meg, hogy a  pályafutásomról beszéljünk, mert hogy annak a válogatottság szempontjából vége van. Ehhez képest szinte az egész egyenesen idézett bevágás Dénesről szólt. Főleg a beharangozó. Hozzáteszem: szakmai tévedések is voltak a riportban, jófej módon azt mondják, hogy én egy évet még levezetek Egerben, holott ezt egy szóval sem említettem. Nem levezetek, hanem teljes erőből csinálok még egy évet, ez száz százalékig biztos. Felháborított ez a riport és ahogy készítették, például hogy a vágókép miatt bekapcsolt kamera képe alá a mikrofon nélküli szöveg kerül, fél mondat, kivágva.... Azt egyébként arra a kérdésre válaszoltam, hogy miben változott Dénes.

Megmondom őszintén, borzasztó inkorrektnek tartom és sajnálom, hogy az egész úgy lett beharangozva, hogy én Dénesre fognám a sikertelenséget, vagy a kudarcot. Úgy gondolom, hogy a lényeg az, amit azért a riportban is benne hagytak, csak talán nem domborodott ki, mert nem ezt szánták a legfontosabbnak: mi elsősorban magunkban keressük a hibát. Én is, saját magamban, abban, hogy mit hibáztam, mit kellett volna másképp csinálnom. Ezt is elmondtam, a sok apró nüanszot is, amin múlott, de ezeket kivagdosták. Nem hiszem, hogy Dénesre kellene mutogatnunk, de egy összevágott riportból ki lehet hozni, mintha szerintem ez lenne a lényeg.

- Térjünk át akkor a saját beszélgetésünkre. Leülepedtek-e benned a londoni dolgok?

- Akkor ülepszenek le, amikor már végre új feladatom lesz.

- Azért a csalódottság tompult?

- Hát nézd, amíg nincsenek új sikerek, addig a csalódottság az utolsó élmény. Ha most az egész pályafutásomról kérdezel, akkor azt mondom: nyertünk három aranyat, egyet meg nem nyertünk meg, ami szerintem szintén meglehetett volna, vagy legalább valamilyen szép érmet nyerhettünk volna. Nem sikerült, így alakult.


- A Fókusz-riportban azt mondtad, hogy így utólag nézve ez az olimpia nem végződhetett volna másképp. Ezt hogy értetted?

- Nem nyertük meg, ötödikek lettünk és ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat, sőt, talán sok mindent biztosan másként kellett volna csinálnunk, akkor tudtunk volna nyerni.

- Ezt közben vagy az olimpia előtt, az elmúlt években érezted?

- Nem.

- Vagy bíztál abban, hogy rutinból menni fog?

- Nem, nem. Nem rutinból. Én valóban úgy gondoltam, hogy erősek vagyunk és nyerni megyünk ki.

- Jó néhány meccsen igazoltátok is, hogy erősek vagytok, tehát ennek volt alapja, azt mindenki láthatta, csak akkor miért nem jött ki ez a legélesebb helyzetben, szerinted?

- Egész egyszerűen túlizgultuk azokban a legélesebb helyzetekben. Tudod, az a negyeddöntő, az menny és pokol volt. Mert hogyha reálisan nézd, ha azt a meccset megnyerjük, akkor 75 százalékban érmesek vagyunk, igaz? És akkor, bármi van, emelt fővel jövünk haza. De ha azt a meccset elveszítjük, már csak kudarc lehet a végeredmény. Ebből a szempontból, azt mondom, hogy egy elődöntő, sőt, talán még egy döntő is könnyebb lett volna lelkileg. Egész egyszerűen túlságosan rágörcsöltünk arra a helyzetre.

- A teljesítményedet szakmai szempontból hogy értékeled?

- Felemásnak.

- Végül is te voltál az elsőszámú kapus, ezt ki lehet mondani.

- Szerintem nem. Nem.

- De hát te kezdtél a meccsek többségén.

- Igen, de azért ez abszolút nem volt kimondva, most az lett kimondva, hogy ezt nem kell kimondani. Az elsőszámú kapus szerintem januárban tudja, hogy ő fog védeni az x-y meccsen. Én úgy gondolom, hogy abszolút egyenrangú kapusokként mentünk ki és Dénes minden egyes meccsre külön hozta meg a döntést, hogy ki védjen.


- Ez szerinted pszichésen befolyásolt téged?

- Nyilván talán nyugodtabban készül a kapus, ha pontosan tudja, hogy mikor véd, de nem akarom a hibáimat erre fogni. Ez butaság lenne a részemről.

- Milyen volt a közösségetek? Csak három olimpiai újonc játszott a csapatban, tehát a régiek kellett, hogy meghatározzák a mentalitást.

- Én úgy gondolom, hogy borzasztó szeretetteljes volt a légkör, nagyon jó volt a közösség. Odafigyeltünk, vigyáztunk egymásra, most így utólag azt mondom, talán túlságosan is. Tehát lehet, hogy néha kellett volna, hogy nekem is azt mondják: na most már aztán szedd összeg magad! Nagy szeretet és tisztelet jellemezte az egymáshoz való viszonyt, ami jó dolog, de emellett lehet, hogy néha kicsit keményebbnek kellett volna lenni egymással.

- Viktorral milyen volt a viszonyod?

- Szerintem jó, de őt is meg kell kérdezni erről. Egy kapcsolatban lehet, az egyik ember mondja csak azt hogy jó, a másik meg nem érzi így.


- Ahogy jöttek sorra a meccsek, mit éreztetek? Fölfele vagy lefele ment a hangulati görbe, fellendülést éltetek meg vagy inkább elbizonytalanodtatok?

- Borzasztó hullámzó volt a teljesítmény. Elindult ugye azzal a szerb meccsel, utána összeszedtük magunkat, de nem sikerült megverni Montenegrót. Akkor nagyon összekaptuk magunkat, de jött az a tragikus román meccs.

- Miért tragikus? A sok kapott gól miatt? De végül is azt meg kellett nyerni és megnyertétek. Ilyen szempontból...

- Geyza..., egy román meccsről beszélünk... Az angolok ellen tök jó volt, majd jött az amerikai meccs, az szintén, és akkor következett az olaszok elleni negyeddöntő, amiről már volt szó.

- Ott ért titeket valami meglepetés, vagy csak görcsöltetek és hiába akartatok, nem ment?

- Nem ért minket meglepetés, egyszerűen csak görcsöltünk, mentünk, mentünk, nem ment. Gyakran rossz megoldásokat választottunk. Tehát ezért mondom, - visszakanyarodva a legelejére -, ezért zavart borzasztóan ez a gyakorlatilag álinterjúnak nevezhető riport, mert az egész Dénesre volt kihegyezve, holott mi voltunk a vízben.

- Mi történt az ötödik hely után? Milyen visszhangokkal találkoztál? Lelkileg milyen állapotban voltál?

- Nézd, nagyon aranyosak voltak az emberek, nyilván megértették a helyzetünket. Talán tudták, hogy bizonyos szempontból nem volt "normális" egymásután három aranyat nyerni, s azt éreztették, hogy most, amikor nem sikerült megnyerni a negyediket, ugyanúgy hősöknek tartanak minket. Ez borzasztóan jólesik. Nyilván, aki már esetleg arra a háromra is irigykedett, az az egy százalék persze most boldogan kárörvend, de hát nem hiszem, hogy nekünk azokat a hangokat kellene meghallani.

- Hogyan tovább? Mi a mostani helyzet? Gondolom, az nem változott, amit még Londonban mondtál, tehát hogy úgy érzed, valószínűleg nem leszel már válogatott, de "soha se mondd, hogy soha"...

- Ez abszolút így van. Nyilván adódhat olyan szituáció, hogy menni kell, de alapvetően szerintem már nem nekem kell menni.

- Mit tervezel? Ugye egyéves szerződésed van.

- Az Egerrel bajnokságot nyerni.

- Ebben az utolsó évben, vagy ez még nem az utolsó év?

- Simán lehet az utolsó.

- Mik a későbbi tervek? Gondolsz-e már erre? Foglalkoztat-e? Teszel-e lépéseket? Vállalkozás? Tanulás?

- Ezeken már mind túlvagyok. Tehát most csak vízilabdázom. Befejezésként még annyit: köszönöm mindenkinek, akivel a válogatottban együtt játszottam, hogy együtt játszhattam velük. Minden játékosnak és edzőnek!

- Én pedig köszönöm ezt a beszélgetést! Sikeres szezont kívánok!

(Lejegyezte: Danna)