Alex Giorgettivel nagyot fordult a világ. Tavaly még a válogatottból is kihagyták, most meg sorsdöntő gólokat lő, világbajnok, s a vb all star-csapatának tagja. Az anyai ágon magyar származású vízilabdázóval Budapesten beszélgettünk.

- Ott kezdjük, hogy amikor legutóbb szót váltottunk, még Sanghajban, ti készültetek a spanyolok, mi pedig az USA elleni negyeddöntőre. Akkor most meséld el, mi történt utána!

- Nekünk az a legfontosabb meccs volt akkor a VB-n, mert a győztes kikerült az olimpiára, tudod. És nekünk ez nagyon fontos volt, mivel nehéz kijutni Londonba. Bíztunk magunkban és végül szerintem sima meccs volt, három vagy négy góllal nyertünk a végén, nagyon jól ment a védekezés. Mindazt meg tudtuk valósítani, amit az edző mondott, emberhátrány, emberelőny, akciógól - minden bejött. Ekkor mindenki azt hitte, hogy nekünk a VB ezzel véget ért, hiszen megcsináltuk a dolgunkat. Magamban azt mondtam: most jönnek a legszebb meccsek, olyanok, amikre vár egy játékos. Az olaszok nagyon nehezen tudnak érmet szerezni, mert sajnos az utóbbi tíz évben a szerbek, a magyarok, a horvátok sokkal jobban szerepeltek. Akkor én bíztam magamban, a csapat is bízott magában, nagyon együtt voltunk és valami szenzációs módon az aranyérmet szereztünk meg…

- Hát várjál, még azért előbb volt egy elődöntő a horvátok ellen…

- Ja, igen. Bocsánat. A horvátokkal korábban játszottunk Világligában, és már akkor éreztük, hogy túlságosan magabiztosak velünk szemben. Sima meccsnek gondolták ezt is, nekünk pedig nagyon jól ment a játék. Az olasz csapatban nincsenek sztárjátékosok, mint a szerbeknél, vagy a magyaroknál, de egy igazi csapat, a játékosok egymást segítik. Mi még szórakozni is együtt jártunk Sanghajban, s ez szerintem meglátszott a medencében. Az elődöntő volt a legnehezebb meccsünk, tudtuk, az nagyon sokat számít Olaszországban, hogyha bejutunk a világbajnokság döntőjébe. Hihetetlen, hogy ez sikerült! A magam részéről azt mondhatom, hogy a horvátok ellen játszottam a legjobb meccsemet a vb-n. Külön motivációt jelentett, hogy pontosan azokkal kerültem szembe, Suknóval és Buriccsal, akik most ott vannak velünk Reccóban, és magamban azt gondoltam: hogyha a világ legjobb csapatban akarsz játszani klubszinten, akkor meg kell verni a legjobb játékosokat. Úgy indultam neki, hogy magamban azt mondogattam: én vagyok az utolsó, a legbénább, nem vagyok jó játékos, de az akarok lenni, és ha nyerni akarsz ellenem, akkor az nagyon nehéz lesz! És azt mondhatom, hogy összejött nekem a játék, lőttem három gólt, és nagyon örültem, mert csak akkor tud fejlődni egy játékos, amikor nehéz perceket áll ki, fontos meccsen. És nem csak a gólokról van szó, hanem arról, hogy megszerzel egy labdát vagy betörsz, esetleg lefordulsz valakiről. Nyugodtan játszottam és nagyon jól ment.


Sajnos a döntőben nem jött ez a jó játék, de ott meg folyamatosan azt mondtam magamban: nyerjük meg ezt a döntőt! Olaszország már 17 éve vár egy aranyéremre, és ha már itt vagyunk, ahova ki tudja, mikor kerülünk legközelebb..., nyerjük meg! Nem vagyunk magyarok, szerbek vagy horvátok, akiknél van jó iskola, jó utánpótlás, és minden évben esélyük van világversenyt nyerni. Viccesen azt mondhatom, hogy a Világliga döntőjében hagytuk a szerbeket nyerni, bíztunk abban, hogy most ők hagynak minket... Szerencsére jól ment és szerintem megérdemelten győztünk a döntőben. Mindenki azt mondta, hogy mi játszottuk a modern vízilabdát. Nehéz megmagyarázni, hogy mi az a modern vízilabda, de azt láttam, hogy védekezésben senki sem játszott úgy, mint mi, hogy zónázott, aztán szorosra ment, aztán megint középre állt. Ez volt a taktikánk, s a védelem előtt álló csatár nem tudta, hogy mit csinálunk, mire számíthat, elvesztette az önbizalmát, nem tudta, hogy lőjön-e vagy passzoljon. A trükk másik része persze a jó kapus volt. Elöl mindig csináltunk pár gólt, de a világbajnokságot hátul nyertük meg.

- Azért felvetődik még két eshetőség. Hogy a döntőben az általad már említett okok miatt teljesen felszabadultan, szinte felelősség nélkül játszhattatok, illetve az, hogy a magyarok elleni elődöntő alaposan kifárasztotta az ellenfeleteket.

- Tény, hogy amikor az ember felszabadultan játszik, akkor simán megy minden. Amikor a szerbekkel együtt vártunk a döntő előtti bemutatásra és láttuk, hogy ők ordibálnak, hergelik egymást, mi csak röhögtünk, teljesen nyugodtak voltunk. Örültünk, hogy egy ilyen meccset játszhatunk. Félt persze mindkét csapat, mert egy döntő előtt álltunk, ez aztán abban is látszott, hogy kevés gól esett a meccsen.

Egyre inkább éreztük, hogy nem annyira magabiztosak, s a végig szoros meccsen megint a jó védekezés döntött. Az, hogy mi hat gólt kapunk a szerbektől - nagyon jó teljesítményt mutat. Megjegyzem, a Világligában is így volt, s a magyarokkal vívott gólzáporos elődöntő után tudtuk, csak akkor van esélyünk, ha kevés gólon tudjuk tartani őket. Ehhez jó védekezés és jó kapusteljesítmény kellett, szerencsére mindkettő megvolt.

Ami a szerbek fáradtságát illeti: éreztem, hogy nem olyan frissek, mint az elődöntőben, ahol nehéz, hosszú, fárasztó meccset játszottak. Ugyanakkor egy döntőben az ilyesmi már keveset számít. Minden energiát mozgósít az ember, olyan dolgok is előkerülnek ilyenkor, amiről nem is tudott. Valamit talán segített nekünk, hogy nem voltak annyira frissek, de nem lehet azt mondani, hogy azért nyertünk, mert a magyarok kifárasztották a szerbeket. Megérdemeltük, jobban játszottunk.


- Mikor érezted, hogy megvan?

- Akkor, amikor Stefano kivédte az első ötméterest.

- Már az elsőnél?

- Esküszöm... Ennek az a háttere, hogy Stefanót mindig azzal zrikáljuk: itt van egy kapus, két méteres és képtelen kivédeni egy ötméterest... A bajnokságban ugyanis viszonylag keveset fog meg. És most kivédte az elsőt, aztán a másodikat is, hihetetlen volt! Szerencsénk is volt, minden bejött, és hát Stefano a csapatkapitányunk, valóságal sugározta felénk az önbizalmat és a nyugodtságot. Érzed, amikor a meccs már a tiéd, s most is így volt. 6:4-nél azt gondoltuk, hogy megvan, aztán kicsit megijedtünk, mert a szerbek ugyanúgy jöttek fel, mint a magyarok ellen, de szerencsére a hosszabbításban jól játszottunk, frissebbek is voltunk talán.

- Az eredményhirdetésnél aztán nem birtál magaddal...

- Nagyon örültem és úgy éreztem, valamit kell csinálnom, hogy még külön melékezetessé tegyem ezt az alkalmat.

- Ezárt ragasztottál Tempesti tar fejére egy reklámmatricát...?

- Általában incselkedem a csapattársaimmal, ilyen vagyok, ez megy, amint kijövök a vízből. Ki kellett még valamit találnom, ezért szóltam a többieknek, hogy mivel az olaszok már 20 éve nem nyernek semmit, jó lenne, ha beugranánk az aranyérmek átvétele után úgy ahogy vagyunk, ruhásan a vízbe. Legalább mindenki fog emlékezni arra, hogy mi nyertük ezt a vébét, hiszen ilyet még senki sem csinált... Így is történt.

- Hogy volt utána?

- Elmentünk a városba vacsorázni, és aztán... aludni. Nem lehet többet mondani, mert sajnos egy nagy buli volt :-)

- Mindenki széthagyott mindent.

- Hát igen. Csak annyit mondhatok, hogy másnap reggel hatkor vagy fél hétkor értünk vissza a szállodába. Délben nyilatkoztunk az újságíróknak - nagyon csúnya kondícióban voltunk, de legalább szimpatikus arcunk volt :-)

- Eddig mindenki örült, ha olaszokat kapta egy világverseny elődöntőjében. Ez a jövőben valószínűleg nem így lesz. Egy év alatt három döntőt játszottatok és az utolsót meg is nyertétek. Jövőre olimpia...

- Valóban, tavaly másodikok lettünk az EB-n, idén a Világligában és most világbajnokok lettünk. Majdnem két év alatt meglett az a tapasztalat, ami pontosan egy ilyen nagy bajnoksághoz kell, mint az olimpia. Mert az olimpia az a legfontosabb torna egy sportoló számára.

Szerintem az edző most megtalálta mindegyik játékos pozícióját, azt hiszem, nagyon kevés hiányzik, hogy tényleg egy új ciklus kezdődjön, érted. Mint egy új olasz nagy csapat, olyan, mint a húsz évvel ezelőtti, De Magistris-féle. Néhány dolgot még kell javítani védekezésben és elöl is, de szerintem most mi már úgy fogunk készülni, hogy tudjuk, milyen az erőnk, mire vagyunk képesek. Talán nem mi mutatjuk a legszebb vízilabdát, amit a közönség szeret, kevés nálunk az egyéni bravúr, de erősek vagyunk hátul, csapatként játszunk, aki bemegy a vízbe, akár csak két-három percre, száz százalékot nyújt. Az olimpia szerintem minden vízilabdázó számára egy álom és most már nyertünk egy vébét, megvan a játékunk, miért nem bízhatnánk abban, hogy talán összejön megint, legalább a döntő...?

- A mostani vb-siker mit jelent Olaszországban, mekkora figyelmet kaptatok? Azt tudom, hogy köszöntött titeket a köztársasági elnök is.

- Nagy súlya van, pláne, hogy már húsz éve nem nyert aranyérmet az olasz válogatott. Most a legismertebb újságok foglalkoztak három-négy oldalon a vízilabdával. Ez nagy dolog, mert ott általában csak kis hírek jelennek meg a pólóról.  Amikor nyertünk, másnap a leghíresebb újságban, a Gazetta dello Sport-ban az első oldal, és az utolsó három is a vízilabdáról szólt. Csak arról beszéltek, hogy milyenek voltak az olaszok, izgult mindenki, nézték a meccset a tévében.  Talán most több fiatal jár majd le uszodába, kezdi el a vízilabdát, s reméljük, hogy a szponzorok új forrásokat visznek a sportágba. Talán valami megváltozhat Olaszországban és a foci, a kosárlabda, a Forma1, a Moto GP mellé felzárkózik ez a sport is.

- Nem tapintatlanság megkérdezni, hogy az aranyérem milyen anyagi "dotációval" jár?

- Eredetileg úgy volt, hogy az olimpiai kvalifikációért 10 ezer euró a prémium. Az aranyérem 20 ezer eurót "ér", s a CONI (az olasz olimpiai bizottság - a szerk) ezeket az összegeket megtoldotta további 10 ezer euróval, vagyis Sanghaj után fejenként 40 ezer eurót kapunk a teljesítményünkért.

- Bekerültél a vb All Star-csapatába! Mekkora elismerés ez neked? És minek tulajdonítod?

- Nagyon nagy öröm. Már a Világliga alatt életem legjobb formájában voltam, nyugodtan játszottam, tele önbizalommal. Bíztam magamban és a csapat is nagyon sokat segített. Sanghajban már nagyon figyeltek rám, nehezebb volt gólt lőni vagy lefordulni egy játékosról. Talán jobb teljesítményt vártam magamtól és szerettem volna a döntőben gólt lőni, hiszen ez minden vízilabdázó álma. De amikor egy csapatban játszol, az a lényeg, hogy a csapat nyerjen és együtt örülhess a társaiddal. Talán szerencsém volt, mert ezt a "dream team-et" nyilván már az elődöntő után megválasztották és nekem ott nagyon jól ment.

És itt szeretném elmondani, hogy nagyon sokat köszönhetek Anyukámnak, aki mindig levitt edzésre Magyarországon. Ott táboroztam a Margitszigeten az újpestiekkel és Olaszban is vitt mindig az edzésre, mindig mindenben segített. Tartotta bennem a lelket, azt mondta: "Alex, bízz benne! Ez lesz az életed! Nagy vízilabdázó lesz belőled!". Nagyon köszönöm neki! Nélküle most nem beszélgethetnék itt veled 23 évesen, világbajnoki aranyéremmel a nyakamban. Szerencsém volt, hogy ilyen jó Anyukám van!

- Most Nyíregyházán voltál éppen, a rokonoknál. Milyen érzés volt így ott lenni? Itt az érem, mutogattad?

- Aha! Mikor hazaértem, ők sem hitték, el, hogy ilyen szép aranyérmet hoztam, mint látod, nehéz, komoly súlya van, azt mondták: "Lehet, hogy tényleg igazi és nem valamiféle kínai hamisítvány?" Én kint élek, ritkán jövök Magyarországra a rokonokhoz, sajnálom, hogy nem tudok többet velük lenni. Jó érzés volt, hogy meg tudtam mutatni az érmet, s hogy valamit már én is csináltam az életemben, valamit elértem, érted.

- Vissza tudsz emlékezni, mikor találkoztál életedben először a vízilabdával?

- Anyukám elvitt Pesten Faragó és Csapó iskolájába. Bedobtak a vízbe, hogy ússzak és játsszak a labdával. És emlékszem, hogy Faragó azt mondta Anyukámnak, hogy akkor is, ha nagyon sovány vagyok, látja bennem a tehetséget, azt, hogy "naturálisan jönnek a mozgások". És akkor Anyukám, mikor visszavitt Olaszba, odavitt Savonába, a vízilabda-csapathoz, és ott kezdtem el végül is játszani. Aztán a nyári szünidőben, meg télen mindig jöttem a Szigetre edzeni, táborba. Talán akkor, ott fejlődtem a legtöbbet, emlékszem, amikor egy hónap után visszamentem Olaszba, mindig kérdezték, hogy mit csináltál Magyarországon, hogy tudtál ennyit fejlődni. Nagyobb lettél fizikailag, és jobban edzel, meg ez, meg az. Hát Magyarországon más minden!

Olaszországban más sportok fontosabbak, a foci, a kosárlabda, Magyarországon ez szinte az egyetlen ilyen eredményes sport, ami sok fiatalnak a mindene. Olaszországban nincs olyan uszoda, ahol százával úsznak a gyerekek, csak tucatnyit látok. Magyarországon van sok iskolai uszoda, ami tele van gyerekekkel, reggeltől estig. Nem véletlen, hogy a legutóbbi három olimpiát a magyarok nyerték, ők a legjobbak. Aki tanulni, fejlődni akar, annak ide kell jönnie játszani, minden szempontból fejlődhet, technikailag, úszásban, fizikailag, mert Magyarország olyan, mint Brazília a fociban, érted!

- A csapatban mennyire tartanak téged magyarnak? Szokott ez téma lenni?

- Szoktak velem incselkedni, hogy "Te miben vagy magyar, hallod?! A magyarok két méter magasak, nagydarabok, sztárjátékosok, te meg 1.80 vagy". De ezt viccesen mondják és azt elismerik, hogy a technikát megtanultam. Egyébként ha Magyarországon is születtem, kint élek és olasznak érzem magam akkor is, ha félig magyar vagyok. Olaszország a hazám, amelynek sokat köszönhetek. Ott élek 23 éve, ott lettem válogatott...

- Alex! Szívből gratulálunk az aranyéremhez, a nemzetközi élmezőnybe történt idei berobbanásodhoz. Továbbra is szurkolunk neked és legyen igazad: ha ellenfélként is, de találkozzunk a londoni olimpia döntőjében!

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra, Ötvös Csilla, Varga Bogi)