A Sztár Sport legfrissebb száma beszélgetést közöl Madaras Norberttel, a Pro Recco és a magyar válogatott kétszeres olimpiai bajnok játékosával. Ch. Gáll András interjúja itt is olvasható.

- Bitskey Aladár Uszoda, Komjádi vagy Margitsziget?

- Amikor én elkerültem Egerből, még nem volt meg a fedett uszoda, ezért a régi nyitottban, a Bárány István Uszodában szocializálódtam, amelynek a vaskorlátját – a legenda szerint – Pócsik Dénes egyik bombája törte ketté. Amúgy a válogatottal többnyire a Szigeten vagy a Csaszi nyitott medencéjében edzünk, de ha nyitottat is választhatnék, akkor maradna a Bárány.

- Hol pólóznál legszívesebben, ha mindenütt egyenlőek lennének a feltételek?

- Magyarországon. Hogy konkrétan hol, azt nem tudom.

- Leszel te még egri játékos?

- Azt nem tudom, de hogy idehaza fogok még vízilabdázni, az szinte száz százalék.

- Reccói szerződésed meddig szól?

- Most semeddig sem, mert e pillanatban nincs is szerződésem. De csütörtökön utazom vissza Ligúriába, és megkötjük az újabb, egyéves kontraktust, amelyről egyébként már szóban megegyeztünk.

- A zágrábi Európa-bajnokságon mutatott játékod nyilván javította a pozícióidat.

- Annak túl sok befolyása nincs az új szerződésemre. Reccóban úgyis tudják, milyen vízilabdázó vagyok, a válogatottbeli szereplés kevésbé mérvadó.

- Melyik volt a legjobb csapat, amelyikben valaha játszottál?

- A 2004-es és a 2008-as magyar válogatott.

- Hát persze, az olimpiák… A köztes időszakban egy kicsit le szoktatok ereszteni?

- Kívülről talán így tűnhet, mert rendszerint az olimpiákra állt össze igazán a válogatott. Ettől függetlenül engem zavart, hogy az olimpiák között nem nyertünk.

- Két év múlva már azt írhatjuk a névjegyedre, hogy háromszoros olimpiai bajnok?

- Megvan rá az esély, de nagyon nehéz lesz. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a 2011-es sanghaji vb-n már mindenképpen a dobogóra kell kerülnünk. A zágrábi Eb volt az utolsó viadal, amelyiken még – úgymond – büntetlenül megtehettük, hogy nem szereztünk érmet.

- Miért?

- Két okból is. Egyrészt mi magunk sem szeretnénk hozzászokni ahhoz, hogy lemaradunk a pódiumról, ez valahogy lelkiekben megviseli, egy kicsit megtöri az embert. Másrészt a bírók és az ellenfelek is megszokják, hogy nem igazán kell velünk számolni, és az megnöveli a riválisok önbizalmát.

- Ki a három legjobb vízilabdázó, akivel valaha együtt játszottál?

- Ábécé-sorrendben: Benedek Tibor, Kásás Tamás, Vladimir Vujaszinovics.

- Kásásnál maradva: mégiscsak 36 éves lesz London idején. Nem sok ez?

- Nem. Az, hogy ennyi idős, kizárólag egyetlen tényezőben mutatkozik: valamivel sérülékenyebb, mint korábban. Nem véletlen, hogy egyetlen olyan – nem magyar – játékossal sem találkoztam, aki sajnálta volna, hogy Tamás nem játszik a válogatottban. Minden ellenfél örült a távollétének. Ez azért valamit jelent. Másrészt Tamásnál mindez fejben dől el. Ha talál magának motivációt – szerintem a negyedik olimpiai aranyérem az –, akkor bizonyosan jól fog játszani. Úgy, mintha huszonöt vagy huszonnyolc éves lenne.

- Mi az a plusz, amit ő hozzátesz a válogatott játékához?

- Számtalan példát tudnék mondani arra, hányszor halászott le emberhátrányos védekezésben olyan passzokat, amelyeket senki sem tud leszedni rajta kívül a világon. Védekezésben szenzációs, támadásban úgy szintén. Gyakorlatilag pótolhatatlan.

- Te ott voltál Zágrábban, nem is akárhogyan játszottál. Mennyiben éreztétek meg Kásás, Kiss Gergely, esetleg Steinmetz Ádám hiányát?

„Kásával” – pláne, hogy a klubtársam is Reccóban – már egy-egy szemvillanásból is tökéletesen értjük egymást. A fiatalokról nem tudtam, hogy mire számíthatok. Nem működtek az automatizmusok. Ez egy picit bennünket, idősebbeket is elbizonytalanított.

- Mit jelent neked Recco, Olaszország?

- Rengeteget. Gyakorlatilag a hat reccói évem alatt együtt játszhattam a világ valamennyi számottevő pólósával: kezdetben Szaviccsal, Ikodinoviccsal, Vujaszinoviccsal, később Udovicsiccsal, Filipoviccsal, Molinával, s persze Kásással, Benedekkel. Felsorolni is lehetetlen. Persze megtanultam olaszul, és – ne legyünk álszentek – anyagilag is megalapoztam magam.

- Sok magyar pólóst ismerek, akik beleszerettek Itáliába? Te is?

- Én nem. Mondom, szívesebben játszanék idehaza, ha ugyanúgy megfizetnének, mint Reccóban. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog hiányozni Recco, Ligúria, a foccaccia col formaggio, ha majd egyszer hazaköltözöm.

- A micsoda?

- A foccaccia col formaggio. Reccói specialitás, rétestésztából készült, sajttal töltött különlegesség. Utánozhatatlan. És a tenger is hiányozni fog, de most még nem hiányzik, mert csütörtökön utazom vissza.

- Tényleg akkora válságban van a vízilabda, ahogy azt Faragó Tamás állítja?

- Tényleg. A mi sportágunk leragadt valahol a kilencvenes évek közepén, miközben a többi labdajáték elszáguldott mellette.

- Hogyan jellemeznéd az érzéseidet, amelyek Kemény Déneshez fűznek?

- Ő a főnököm, tehát egyfajta főnök-beosztott viszony van közöttünk. Természetesen roppantul tisztelem, meg aztán a korától az apám is lehetne. Sorozatban három olimpiát nyerni ugyanazzal a válogatottal – példátlan teljesítmény.

- Idén mire számíthatunk a Pro Reccótól?

- Szeretnénk ismét elnyerni az Euroliga-trófeát. A klubnak hét olyan légiósa van, akik csak az Euroligában játszanak: Kásás, jómagam, Molina, Nikics, Filipovics, Perrone, Burics. Plusz két további külföldi – Ivovics, Zlokovics, mindketten montenegróiak – a bajnokságban, miként a már olasz útlevéllel rendelkező Benedek Tibor is. És csak utánunk következnek az olasz válogatottak… Eszméletlenül erős a keret.

- Bízol benne, hogy Kásás és Kiss Gergely visszatér a válogatottba?

- Nagyon bízom benne. „Kásában” fel fog ébredni az alvó oroszlán, meglesz a motiváció, Gergő pedig – nézd, ott integet a Csaszi emeletéről! – biztos, hogy jön. Velük nagyon megerősödne a válogatott – de ők sem messiások. Ha továbbra is úgy védekezünk, és tíz gólokat kapunk, mint Zágrábban, akkor nem lesz esélyünk az aranyéremre. Sem Sanghajban, sem Londonban.