Nem satnya a magyar pólós, de a nagy terhelés növeli a sérülés veszélyét

Kicsit mintha túl gyakori lenne mostanában a sérülés a legmagasabb szinten játszó vízilabdázóknál. Ez adta a hosszabb beszélgetés apropóját dr. Gábor Antallal, a magyar válogatott orvosával, az Uzsoki utcai kórház orthopéd-traumatológiai főorvosával, akitől általában csak egy-két mondatos tájékoztatást kérünk éppen sérüléssel bajlódó játékosaink aktuális állapotáról.
- Nagyon sok mostanában a sérülés, mintha gyakoribb lenne, mint régen. Te is így látod? És ha igen, mi az oka ennek?
- Nagyon fárasztó bajnokságon vannak túl a játékosok, és a sérüléssorozat talán már a bajnokság utolsó szakaszában kezdődött. Mindenkinek a maximumot kell nyújtania, s regenerációra gyakorlatilag nincs idő. Egy csapatban 13 játékos van, kevés a cserelehetőség, tehát nincs idő a legjobbak pihentetésére, nem úgy, mint a Pro Reccónál, ahol 22-es a keret, és ha valakinek valami baja van, akár két-három hetet is pihenhet. Ez az egyik dolog.
A másik, hogy a kondicionális, meg az erőnléti edzések nem mindig céltudatosak olyan értelemben, hogy azokat az izmokat, izomcsoportokat erősítenék, amelyek feltétlenül szükségesek a vízilabdázás során.
A harmadik: sajnos a mai vízilabdára jellemző felfokozott küzdelemben, amikor gladiátorok harcolnak egymás ellen, sokszor elég egy rossz blokkolás, és a váll megsérül. Példa erre Varga Dani, de ott van Steinmetz Ádám és tulajdonképpen Szivós Marci is küszködik a vállával, pontosabban a blokkoló kezével. Próbáljuk őket konzervatív úton kezelgetni, volt, akit meg kellett operálni, s megint csak hangsúlyozom annak jelentőségét, hogy nincs idő a fáradalmak kipihenésére és a tisztességes utókezelésre.
- Én azt hiszem, hogy nincs, és ez egy hiányosság, amit mindenképpen pótolni kellene valahogy. Ugyanakkor a komoly sérüléseket nehéz kivédeni, még akkor is, ha felkészültek a játékosok vagy jók az izomcsoportjaik.
- Mennyire játszik szerepet itt az életkor?

- Régóta vagy a vízilabdázók mellett, változott valamennyire az idők során a sérülések jellege?
- Nem, úgy gondolom, hogy nem. Változatlanok az alapvető sérüléstípusok: a váll sérülése, a különböző izmok húzódása. Ez volt a jellemző régen is, de itt megint vissza kell térni arra, hogy a nagyobb igénybevétel, a nagyobb erőkifejtés fokozza a sérülés veszélyét.
- Szoktál tanácsokat adni játékosoknak hétköznapi életvitelre vonatkozóan?
- Amikor együtt van a társaság, akkor igen, vagy a Honvédnál is, amikor gyakrabban találkozunk.
- Ezek milyen jellegűek instrukciók?
- Mindenképpen az életmóddal kapcsolatosak. A másik pedig, hogy fontosnak tartom a gimnasztikát, azt, hogy az erőnléti edzés, és a nyújtás párhuzamosan történjen. Nem elég erősíteni, ugyanilyen fontos a nyújtás, hiszen gyakran a sprőd kontrahátizomzat hirtelen összehúzódása okozza a sérülést.
- De hiszen mindenhol van erőnléti edző, itt a válogatottnál is, ő nem így csinálja?
- De, de, biztos, hogy így csinálja, Gyuri kiváló szakember, de én úgy gondolom, hogy a nyújtás szerepét még egy kicsit fokozni kell.
- Kicsit kitekintve a nemzetközi vízilabda-életre, látsz-e olyat, hogy egy-egy országban az adott nemzet vízilabda-kultúrával kapcsolatos tradíciói alapján más a helyzet a sérülések terén? Maga a játékstílus mennyire befolyásolja ezt?
- Ezt konkrétan nem tudom megmondani, de azért annyit lehet látni, hogy azok az országok, ahol serdülőkorban, vagy még alacsonyabb életkorban megkapják a gyerekek a megfelelő atletikus képzést, kevesebb az ilyen sérülés. Gondolok itt elsősorban a szerbekre, akik 16-18 évesen már szinte felnőttként ugranak a medencébe, és fantasztikusan jó izomzattal rendelkeznek. Ebbe biztos belejátszik a déli országokra jellemző korábbi felnőtté válás, de mindenképpen mások izomzatilag is.
- Magyarországon a legfiatalabbaknál ez egyáltalán szempont, hogy a képzésnél a test fizikai jellemzőit alakítsák?

- Fizikai állapot, egészségi helyzet szempontjából a magyar csapat tagjai a többihez képest hátrányban vannak-e? Lehet-e azt mondani, hogy nehezebb dolgunk van, mert a testfelépítésünk ilyen, vagy olyan, vagy gyengébbek bizonyos izomcsoportok?
- Nem hinném, hiszen a játékosaink jó felépítésű, „nagy darab gyerekek”, de megint vissza kell utaljak itt a szerb, horvát társaságra, ők fizikailag talán jobbak az izomfelépítésben, mi viszont technikailag.
- Ezeket az eredményeket, mutatókat lehet mérni valahogy, van egy mérőrendszer, aminek rendszeresen alávetitek a játékosokat?
- Nem hinném, hogy ezt számszerűen ki lehetne mutatni, itt inkább szubjektív megérzések dominálnak.
- Meg gondolom, a végeredményben is megnyilvánul a dolog valamilyen szinten.
- Természetesen. És ez azt mutatja, hogy azért az alapképzés mégiscsak működik nálunk, hiszen három olimpiát nyertünk…
- Akkor annyira nem lehetünk satnyák.
- Persze, nem vagyunk satnyák, de megint csak arra kell visszatérjek, hogy a kluboknál is és a válogatottnál szűk az a keret, amiből gazdálkodni tud a klubedző és a kapitány.
- Úgy gondolom, hogy hiányzik Magyarországon az egész sportról gondoskodó, megfelelő sportegészségügyi ellátás. A válogatott szintű sportolók kardiológiai szűrése, vizsgálata folyamatos, ebben nagy segítséget kaptunk Merkely Béla professzor úrtól, a SOTE Kardiológiai Centrum igazgatójától.
A Sportkórház félárbocon működik, s az élettani kutatások területe, ennek megfelelően a sportolók útnak indítása, valamint a rehabilitáció nagyon gyenge lábakon áll. Sajnos az az igazság, hogy ezeket a feladatokat közkórházakban nem nagyon lehet megoldani, mert azokban amúgy is elég nagy a terhelés. Mi az Uzsoki utcai Kórházban amennyire lehet, igyekszünk, a sportolókkal kiemelten foglalkozni, de ez kevés. Jó lenne egy központi sportrehabilitációs intézet, ahol a sportolók felkészítése és rehabilitációja komplexen történne.
- Köszönöm az interjút!