Kicsit mintha túl gyakori lenne mostanában a sérülés a legmagasabb szinten játszó vízilabdázóknál. Ez adta a hosszabb beszélgetés apropóját dr. Gábor Antallal, a magyar válogatott orvosával, az Uzsoki utcai kórház orthopéd-traumatológiai főorvosával, akitől általában csak egy-két mondatos tájékoztatást kérünk éppen sérüléssel bajlódó játékosaink aktuális állapotáról.

- Nagyon sok mostanában a sérülés, mintha gyakoribb lenne, mint régen. Te is így látod? És ha igen, mi az oka ennek?

- Nagyon fárasztó bajnokságon vannak túl a játékosok, és a sérüléssorozat talán már a bajnokság utolsó szakaszában kezdődött. Mindenkinek a maximumot kell nyújtania, s regenerációra gyakorlatilag nincs idő. Egy csapatban 13 játékos van, kevés a cserelehetőség, tehát nincs idő a legjobbak pihentetésére, nem úgy, mint a Pro Reccónál, ahol 22-es a keret, és ha valakinek valami baja van, akár két-három hetet is pihenhet. Ez az egyik dolog.

A másik, hogy a kondicionális, meg az erőnléti edzések nem mindig céltudatosak olyan értelemben, hogy azokat az izmokat, izomcsoportokat erősítenék, amelyek feltétlenül szükségesek a vízilabdázás során.

A harmadik: sajnos a mai vízilabdára jellemző felfokozott küzdelemben, amikor gladiátorok harcolnak egymás ellen, sokszor elég egy rossz blokkolás, és a váll megsérül. Példa erre Varga Dani, de ott van Steinmetz Ádám és tulajdonképpen Szivós Marci is küszködik a vállával, pontosabban a blokkoló kezével. Próbáljuk őket konzervatív úton kezelgetni, volt, akit meg kellett operálni, s megint csak hangsúlyozom annak jelentőségét, hogy nincs idő a fáradalmak kipihenésére és a tisztességes utókezelésre.

- Olyan módon nem lehetne ezeket a sérüléseket elkerülni, megelőzni, hogy már korábban, célzottan ezeket az izomcsoportokat erősítenék? Illetve: lehet-e egyáltalán pontosan tudni, hogy milyen izmokat kellene erősíteni? Fel van térképezve rendesen a vízilabdázók teste?

- Én azt hiszem, hogy nincs, és ez egy hiányosság, amit mindenképpen pótolni kellene valahogy. Ugyanakkor a komoly sérüléseket nehéz kivédeni, még akkor is, ha felkészültek a játékosok vagy jók az izomcsoportjaik.

- Mennyire játszik szerepet itt az életkor?

- Biztos, hogy az életkorral növekszik a sérülés lehetősége is, hiszen az izmok fáradtabbak, kicsit rugalmasságukat vesztik, és ilyenkor a húzódások, és a későbbi szakadások egyértelműen nagyobb eséllyel következnek be.

- Régóta vagy a vízilabdázók mellett, változott valamennyire az idők során a sérülések jellege?

- Nem, úgy gondolom, hogy nem. Változatlanok az alapvető sérüléstípusok: a váll sérülése, a különböző izmok húzódása. Ez volt a jellemző régen is, de itt megint vissza kell térni arra, hogy a nagyobb igénybevétel, a nagyobb erőkifejtés fokozza a sérülés veszélyét.

- Szoktál tanácsokat adni játékosoknak hétköznapi életvitelre vonatkozóan?

- Amikor együtt van a társaság, akkor igen, vagy a Honvédnál is, amikor gyakrabban találkozunk.

- Ezek milyen jellegűek instrukciók?

- Mindenképpen az életmóddal kapcsolatosak. A másik pedig, hogy fontosnak tartom a gimnasztikát, azt, hogy az erőnléti edzés, és a nyújtás párhuzamosan történjen. Nem elég erősíteni, ugyanilyen fontos a nyújtás, hiszen gyakran a sprőd kontrahátizomzat hirtelen összehúzódása okozza a sérülést.

- De hiszen mindenhol van erőnléti edző, itt a válogatottnál is, ő nem így csinálja?

- De, de, biztos, hogy így csinálja, Gyuri kiváló szakember, de én úgy gondolom, hogy a nyújtás szerepét még egy kicsit fokozni kell.

- Kicsit kitekintve a nemzetközi vízilabda-életre, látsz-e olyat, hogy egy-egy országban az adott nemzet vízilabda-kultúrával kapcsolatos tradíciói alapján más a helyzet a sérülések terén? Maga a játékstílus mennyire befolyásolja ezt?

- Ezt konkrétan nem tudom megmondani, de azért annyit lehet látni, hogy azok az országok, ahol serdülőkorban, vagy még alacsonyabb életkorban megkapják a gyerekek a megfelelő atletikus képzést, kevesebb az ilyen sérülés. Gondolok itt elsősorban a szerbekre, akik 16-18 évesen már szinte felnőttként ugranak a medencébe, és fantasztikusan jó izomzattal rendelkeznek. Ebbe biztos belejátszik a déli országokra jellemző korábbi felnőtté válás, de mindenképpen mások izomzatilag is.

- Magyarországon a legfiatalabbaknál ez egyáltalán szempont, hogy a képzésnél a test fizikai jellemzőit alakítsák?

- Igen, mint minden sportban. Nekem vesszőparipám, hogy atlétika nélkül nincsen sport. Az az alapja az egésznek, és ha valaki fiatal korban nem részesül megfelelő edzésben, illetőleg ha nem szoktatják rá, hogy hogyan kell edzeni, akkor a későbbiekben már nagyon nehéz lesz, a munka teherré válik. Abban is biztos vagyok, hogy nincs mindenhol olyan erőnléti edző, aki ezt a tevékenységet az általam vallott elvek szerint csinálja.

- Fizikai állapot, egészségi helyzet szempontjából a magyar csapat tagjai a többihez képest hátrányban vannak-e? Lehet-e azt mondani, hogy nehezebb dolgunk van, mert a testfelépítésünk ilyen, vagy olyan, vagy gyengébbek bizonyos izomcsoportok?

- Nem hinném, hiszen a játékosaink jó felépítésű, „nagy darab gyerekek”, de megint vissza kell utaljak itt a szerb, horvát társaságra, ők fizikailag talán jobbak az izomfelépítésben, mi viszont technikailag.

- Ezeket az eredményeket, mutatókat lehet mérni valahogy, van egy mérőrendszer, aminek rendszeresen alávetitek a játékosokat?

- Nem hinném, hogy ezt számszerűen ki lehetne mutatni, itt inkább szubjektív megérzések dominálnak.

- Meg gondolom, a végeredményben is megnyilvánul a dolog valamilyen szinten.

- Természetesen. És ez azt mutatja, hogy azért az alapképzés mégiscsak működik nálunk, hiszen három olimpiát nyertünk…

- Akkor annyira nem lehetünk satnyák.

- Persze, nem vagyunk satnyák, de megint csak arra kell visszatérjek, hogy a kluboknál is és a válogatottnál szűk az a keret,  amiből gazdálkodni tud a klubedző és a kapitány.

- Van-e valami, ami miatt hátrányban vagyunk a rivális országokhoz képest?

- Úgy gondolom, hogy hiányzik Magyarországon az egész sportról gondoskodó, megfelelő sportegészségügyi ellátás. A válogatott szintű sportolók kardiológiai szűrése, vizsgálata folyamatos, ebben nagy segítséget kaptunk Merkely Béla professzor úrtól, a SOTE Kardiológiai Centrum igazgatójától.

A Sportkórház félárbocon működik, s az élettani kutatások területe, ennek megfelelően a sportolók útnak indítása, valamint a rehabilitáció nagyon gyenge lábakon áll. Sajnos az az igazság, hogy ezeket a feladatokat közkórházakban nem nagyon lehet megoldani, mert azokban amúgy is elég nagy a terhelés. Mi az Uzsoki utcai Kórházban amennyire lehet, igyekszünk, a sportolókkal kiemelten foglalkozni, de ez kevés. Jó lenne egy központi sportrehabilitációs intézet, ahol a sportolók felkészítése és rehabilitációja komplexen történne.

- Köszönöm az interjút!