Kiss Gergely álomszerű befejezést szeretne - Londonban

hozzászólás, 2009.06.18.

Régóta bírjuk Kiss Gergely ígéretét: hazatérte után részletesen elmondja, milyen szempontokat mérlegelt a pekingi olimpia után, amikor a jövőjéről kellett döntenie. A VLV olvasóival most megosztja a végül mindannyiunk számára pozitív döntéshez vezető folyamat állomásait. Megtudhatjuk, mi minden történt a Primoracnál év közben, s szavaiból kiderül: bizony a magyar mentalitás nélkülözhetetlen volt az Euroliga-győzelemhez.

- Gondolom, nem bántad meg, hogy a Primorachoz igazoltál tavaly ősszel?

- Nem. Nagy kalandba fogtunk, hiszen, bár játszottam már három idényt külföldön, de családdal először voltam idegenlégiós. Nem tudtam azt sem, hogy pontosan milyen lesz a csapat ereje, azt láttam, hogy a Kotor nem rossz, hiszen a Vasast nagyon megszorították az előző idényben az Euroligában, amikor egyetlen gól híján nem jutottak be a négyes döntőbe. Ezért magas is volt a mérce, legalább ezt az eredményt hozni kellett, hogy az ember úgy érezze, idegenlégiósként nem felesleges a jelenléte. Az elnökkel kötött szerződésemben külön prémium volt kikötve a Final Fourba jutásért, de másban nem gondolkodtunk, már ez is nagy eredménynek számított előzetesen, szó sem volt arról, hogy mi van, ha már ott vagyunk…

- Azóta gondolom, ezt már bánod…

- Hát…, ő is mondta, hogy lesz valami „kompenzáció”, hiszen két győzelemmel abszolváltuk a két mérkőzést, ami fantasztikus happy end volt. Nem akarok nagyon belemenni, de a kotoriak szerint kicsit le volt osztva ez az idei szezon: a Budva története első aranyérmét nyerte a montenegrói kupagyőzelemmel decemberben, (amikor ugye ráadásul szándékosan eltörték az ujjamat), a montenegrói bajnokságban pedig két év Primorac-siker után most a Herceg Novinak állt a zászló.

Aztán a bajnokságban lett volna esélyünk ezt megcáfolni: ha idegenben nyerünk a Herceg Novi ellen, akkor lehettünk volna bajnokok. Sajnos nem sikerült, kikaptunk a rájátszás első meccsén, így hiába vertük meg őket otthon és aztán már nem is kaptunk ki senkitől, az Adria Ligából hozott kétpontos előnyüket meg tudták őrizni. Mindegy, a lényeg az, hogy a Final Fourba jutás már nagy siker lett volna az idényben, de így, hogy meg is nyertük, ez így tényleg nagy happy end volt.

Kotor, Steinmetz Ádám, Kiss Gergely és Mladan Janovics bemutatása szezonkezdet előtt

- Milyen a szereped a csapatban. Itthonról, a montenegrói tévé meccsközvetítéseit látva úgy tűnt, hogy ketten vagytok fő szervezők, aztán Mladan Janovics egyik pillanatról a másikra eltűnt (nem is nagyon lehetett érteni, hogy mi lett vele), onnantól kezdve viszont Te voltál egyértelműen a vezéregyéniség. Ez egy kiosztott szerep volt? Megmondták, hogy neked kell összefogni a csapatot, magadra húzni a védőket vagy ez spontán alakult így Janovics távozása után?

- Év elején, amikor megérkeztem, rögtön az első napokban beszélgettünk az edzővel arról, hogy ő nem vár el tőlem klasszikus idegenlégiós szerepet. Ő is játszott korábban idegenlégiósként Olaszországban, tudja, hogy ott például azt várják el a középcsapatok légiósaitól, hogy egyedül döntsék el a meccset, lesz ami lesz alapon játszva lőjenek hat-hét gólt mérkőzésenként. Tehát ő ezt nem várta tőlem, mint mondta, ennél komolyabb tervei vannak a Primoracnak, hogy egy emberen múljon az egész. Tudták, hogy nem is vagyok olyan típus, aki ellövöldözi a labdát okkal ok nélkül. Azért is igazoltak le, mert látták, hogy balkezesként is bennem van az a képesség, hogy fontos pillanatokban olyan passzokat adjak, amelyekre más esetleg nem vállalkozik. Ez volt a fő feladatom amellett, hogy nyilván kellenek a gólok is. Ha egy-két-három gólt tudok lőni fontos meccseken, akkor az nagyon nagy hasznára van a csapatnak, de hogyha fontos passzokat adó kiszolgáló szerepet tudok betölteni, az nekik nagyon sokat számít.

Meg hát fontos volt nekik az a szellemiség, ami miatt oda eljuthattam, ahova eljutottam, szerették volna, ha ezt átadjuk a kicsit talán kényelmesebb déli „népségnek” Ádámmal együtt, aki ebben az évben is igazolta, hogy fantasztikus sportember, le a kalappal előtte. Ezt kellett „elővezetnünk” és azt hiszem,. hogy jól sikerült, ami a Final Fourban is kidomborodott. Két gólt lőttem mindkét meccsen, ami alapvetően nem számítana, de azért kellettek valamennyire, és hát a passzok, meg az, hogy ha rám figyeltek, rám estek az ellenfél játékosai, akkor a másik oldalon tisztább helyzetben tudtak lőni a többiek. Ezt okosan megoldottuk, mert hiába van egy veszélyes játékos, akire ráesnek, ha a túloldalon képtelenek belőni a helyzetet. Tizenöt éve szerepelek a nemzetközi mezőnyben válogatott játékosként, ezért általában jobban figyelnek rám és ezt nekünk figyelembe kellett vennünk a taktikánkhoz. Megpróbáltunk előrelépni, s új variációkat beépíteni a játékunkba.

- Tulajdonképpen mi történt Janoviccsal és az ő távozása után „hivatalosan” változott-e a te szereped?

- Az az érdekes - nem jó ilyet kimondani, de több játékosnak is ez volt a véleménye, - hogy az ő távozása még jót is tett a csapat teljesítményének. Ő ugyanis olyan játékos, aki szereti, ha róla szól a mérkőzés. Tudta, hogy neki, mint visszaigazolt kotorinak, bizonyítania kell. Az első meccsen, amikor együtt játszottunk, aztán amikor visszatért egy kihagyás után hat-hat gólt lőtt (az egyik Bresciában volt, Euroliga-meccsen), feltűnően ő volt az, akin múlt a meccs, vagy legalábbis nagyrészt. Néhány más mérkőzésen pedig nem találta ezt a formát és hiába mentek a lövések, nem lettek belőle gólok, úgyhogy sokak szerint a mi kis áldozatos, lelkes csapatjátékunkba ez a fajta stílus nem nagyon illett bele. Mindemellett nagyon jó játékos. A vele kapcsolatos probléma abból adódott, hogy nagyon jóban volt az elnökünk fiatal testvérével és ez a jó viszony átfordult, amikor a válság miatt az első fizetési problémák megjelentek. Mivel ők azért balkániak, mediterrán habitusúak, elég hamar összevesztek, s akkor ő egyszerűen eltűnt. Összejött a híres teniszező lánnyal, hírbe hozták, hogy nem is orvosnál van Belgrádban, hanem ketten együtt elutaztak valahova üdülni és mindez egy olyan ellentétet generált, amelynek hatására egyik fél sem akarta már a folytatást. Ez akkor nagyon rossz hatással volt a csapatra, voltak nehéz pillanatok a Primorac életében, de aztán viszonylag gyorsan túltettük magunkat rajta.

- Azt mondtad, hogy voltak fizetési problémák. Ezek egész Európában voltak, vannak, lesznek. Mennyire voltak súlyosak az elmaradások?

- Ezek még mindig „rendezés alatt állnak”, tehát nem helyénvaló a múlt idő használata - sajnos. Nagy elmaradásokról beszélhetünk. Gyakorlatilag a csapat költségvetésének fele elúszott a válság miatt, s az elnökünk fél éve, mióta a problémák vannak, ezen dolgozik. Egy elég potens vállalkozóról van szó, akit nagyon érzékenyen érintett a válság. Hetente jelentkezett, hogy tájékoztatást adjon, mi a helyzet, s ha minden igaz, most sikerült nyélbe ütnie egy-két üzletet, amiből a vállalkozásai helyreállnak és a csapatot is tovább tudja támogatni. (Beleértve az eddigi hiányok rendezését is.) Hozzá kell tenni, hogy az előző két évben mindig minden rendben volt, korrektül érkezett a fizetés, a csapat költségvetése utazásilag és mindenféle szempontból biztosítva volt, sőt, még olyan tervek is voltak, hogy esetleg átveszik a régi, levitézlett uszodát üzemeltetésre, felújításra. De e helyett érkezett a válság és jöttek a problémák. Ez nyilván idegesítő, hiszen az ember nem azért megy ki, mert szép a város, meg nagyon jó fejek a fiúk, de mondom, az, hogy ilyen sikeres évet zártunk, mindenkinek jó irányba befolyásolta a hangulatát, végig tudtuk csinálni becsülettel a szezont. Aztán majd meglátjuk, mondom, nem egy eltűnős elnökről van szó, aki ígérget, aztán nem lehet többet látni, remélem, hogy nagyon hamar megoldódnak a problémák, már a nyár elején.

Mladost Zágráb-Kotor (fotó: Giorgio Scala, deepbluemedia)

- Milyen üzletágban tevékenykedik?

- Az egyik kávéfajtát ő importálja az országba, Horvátországban, Szerbiában és Montenegróban vannak szállodái vagy résztulajdonos szállodákban, Olaszországban volt egy fél kikötője, két tengeri kereskedelmi hajója, ezen kívül Montenegró legnagyobb részét ő látta el cementtel. Ezekből a cégekből próbál most eladni és üzletileg talpra állni. Sokoldalú vállalkozó. Ő is kotori, vízilabdázott régen, hosszú ideje szívén viseli a csapat sorsát.

- Az olimpia után meséltél egy megható történetet arról, hogy becsöngetett hozzátok egy szomszéd kisgyerek, külön neked festett pohárral a kezében. Aztán viszont kiéreztem a nyilatkozataidból valami olyasmit – különösen a kotori ünnepélyes fogadtatás után – hogy mintha kicsit leértékelődött volna az, ahogyan Magyarországon a harmadik aranyat fogadták.

- Érzem a provokációt a kérdésedben. Nem tudok mást mondani, hatalmas a felénk irányuló szeretet Magyarországon, ezt mindig is hangsúlyoztuk és ez nem panelszöveg. Bárhova mentünk vidéken, ezt éreztük. És nagyon sok helyen jártunk, Dénes is úgy érezte, hogy ez egyfajta misszió, hogy a sikeres csapat minél több helyen mutassa meg magát és minél több helyen próbáljuk felpezsdíteni a sportéletet, ezen belül a vízilabda-életet. Tény, hogy milliókban mérhető azoknak a száma, akik tudják, hogy mit értünk el és szeretnek minket. A cukrász néni elmeséli, hogy a lánya szobájában az egész fal ki van poszterezve a vízilabdázókkal, tudjuk, hogy milyen sokan sírtak a tévé előtt, tényleg ezerszám lehet hallani ezeket a történeteket, amerre csak járunk. Ettől függetlenül az is tény, hogy Magyarországon más a stílus, más a habitus. Montenegróban iszonyú erősen tudnak érzelmeket kifejezni, mediterrán népről van szó, azon belül is a Balkánról. Tehát ott, ha valaki mérges, egy mondat után már nem „egészséges vitáról” beszélhetünk, hanem megindul a káromkodás, a kiabálás és aztán fél perc múlva megint nyugodt beszélgetőket látsz. Ők ilyenek. Örülni is nagyon örülnek, nem egyszer hallottunk Kotorban pisztolylövéseket és ijedtek kérdeztük, hogy mi történt. Az volt a válasz, hogy semmi, csak valakinek gyereke született vagy esküvő volt, ne aggódjunk, ez előfordul. Általában csak gázpisztoly, az a jobbik eset, esetleg a pincében maradt a háborúból egy-két fegyver, de ne aggódjunk, ebből nem lesz semmi baj... Ilyen ország, ilyen nép. Nagyon nyugodtak, nagyon kedvesek, mosolygósak, de hogyha örülnek, vagy ha szomorúak, akkor azt nagyon lehet látni rajtuk. Ilyen volt az ünneplés is, ilyen szempontból volt más, mint Magyarországon.

EDDIG MÉG NEM LÁTOTT JELENETEK A KOTORI FOGADTATÁSRÓL:

- Amikor Pekingből hazajött a csapat és elcsendesedtek a dolgok, téged valahogy azok közé soroltak, aki nem biztos, hogy folytatja. És ezt egy kicsit Te is tápláltad, mert nem nagyon nyilatkoztál, hogy mi lesz, toltad a döntést, a családra hivatkoztál. Akkor komolyan megfordult a fejedben a válogatottól való visszavonulás, vagy csak vártad a folytatás mellett szóló érveket?

- Az az igazság, azt szerettem volna, hogyha természetes folyamatként csapódik le bennem a döntés. Már az athéni olimpia után számot vetettem a helyzettel, hát akkor Peking után még inkább adekvát volt a kérdés: 31 évesen, háromszoros olimpiai bajnokként, a két kislányom, a pihenés, a családom, a barátaim élvezzék az elsőbbséget, vagy még mindig a vízilabda, minden nyáron. Eléggé mérlegelős típus vagyok, szeretem jól átrágni a dolgokat, megvizsgálni a mérleg két serpenyőjét, a pozitív és a negatív dolgokat a fontos döntéseknél. Ez is ilyen volt, hiszen az ember nem mondhatja hetenként, hogy vállalom-nem vállalom, ha valamit kimond, akkor az legyen hosszú távú, megbízható döntés. És az volt bennem, hogy gyakorlatilag, papíron itt a vége. 31 évesen, háromszoros olimpiai bajnokként, sikeres mérkőzés után - tök jó, minden rendben, aranyéremmel a nyakamban lemondhatom a válogatottságot és jöhetnek az egyéb, civil dolgok az életben. De közben, ahogy elkezdődött a montenegrói szezon, nagy nyugalomban, teljes harmóniában éltünk kint a családdal. Az edzéseken jól éreztem magam, a meccseken ment, láttam, hogy ugyanolyan veszélyes játékosnak tartanak az ellenfelek, mint korábban, kitüntetett figyelmet kaptam mindig. Sérülésem nem volt az ujjtörésig, ami ugye szintén nem a koromnak volt betudható. Nem éreztem azt, hogy elfogyott az energia, vagy hogy az olimpia után néhány hónappal leeresztenék, hogy majd elvegetálok egy évet, s utána újra összeszedem magam. Teljesen felpörögve, Euroliga-győzelemmel a végén, pozitív volt az idényem, fizikailag, szellemileg, lelkileg egyaránt.

Kezdetben, szeptember környékén inkább azt mondtam volna, hogy nem, aztán egyre inkább az került előtérbe, hogy igen. Sokat beszélgettem Dénessel, mindenki tudja, hogy ő is hezitált, hogy folytassa-e vagy ne. Végül ő is a folytatás mellett döntött, amiben az is benne volt, hogy fontos volt neki, hogy lássa a kontinuitást, azt, hogy ne hirtelen kelljen 18 teljesen új játékost beépíteni, hanem igenis maradjanak a rutinosok között is olyanok, akikre számíthat, akikről ő úgy érzi, hogy a csapatban lehetnek négy évig. A beszélgetések végén mindketten arra jutottunk, hogy csináljuk tovább.

Pro Recco-Kotor (fotó: Giorgio Scala, deepbluemedia)

- Mennyire vagy éhes a sikerre, mennyire vagy motivált? Te tényleg mindent megnyertél, amit csak lehet, nem is egyszer, többször is. Akár a felkészülésen, akár egy fontos tornán, EB-n, VB-n, Világligán, olimpián tudsz-e annyira harcolni, motiváltan küzdeni, ahogy az első aranynál?

- Erre azt tudom mondani, hogy amikor késtek a fizetések Montenegróban, nyugodtan sztrájkolhattunk volna, hazajöhettem volna következmények nélkül, és mégis végigcsináltuk úgy a szezont, hogy a nagy rivális Herceg Novit kétszer is megvertük. Vagy például elmentünk Sibenikbe egy ki-ki Euroliga-meccsre úgy, hogy már hónapok óta problémák voltak a csapat körül. Ha nem nyertünk volna, akkor nem jutunk be a legjobb nyolcba se és 10 góllal nyertünk, tehát megvolt a mócsing a két csapat között idegenben. Azért ez például azt bizonyítja, hogy a motivációval nem volt baj. De én ilyen típus vagyok. Ha csinálom, akkor biztos, hogy 100 százalékosan. Az edzésen is maximális erőbedobással végzem a munkát és ehhez továbbra is érzem magamban az erőt és az elszántságot. Ezért mondom, hogy a motivációval nincsen baj. Viccesen mondtam tegnap, amikor beszélgettünk a fiúkkal a múltról, hogy világbajnokságról még csak egy aranyérmem van, olimpiákról már három. És Londonig még éppen két világbajnokság van, tehát minden rózsaszín lenne, ha behozhatnám az olimpiát – időlegesen, persze…

- Jóváhagyták?

Persze… Tény, hogy mindenen túl vagyok már a vízilabdában. Ezért is volt a tavaly szeptemberi-októberi, talán novemberbe nyúló dilemma, hogy ha minden megvan, akkor tényleg tudok-e még ugyanúgy hajtani. de hát, mint az előbb kifejtettem, ilyen típus vagyok.

- Az milyen érzés, hogy nagyon hosszú időt eltöltesz a világ egyik, de valószínűleg „a” legjobb csapatában és most elkezdenek feltűnni melletted fiatalok, akikre nem is emlékszel, hogy 10 évvel ezelőtt éltek, mert valószínűleg még általános iskolába jártak. Tehát mennyire érzed a váltást, a korosztályos váltást, a játék stílusának megváltozását, ahogy halad az idő. Szoktál-e ilyesmin morfondírozni?

- Ami biztosan nem változott, az az, hogy a srácokban látszik ugyanaz az alázat a vízilabda iránt, ami szükséges a sikerhez, és ami minden generáció legjobbjaiban benne volt – előttem is, az én időmben is és remélem, hogy majd az utánunk következőknél is így lesz. Az sem változott, hogy ezek a jól nevelt, csendes, szerényebb srácok érnek ide, ők azok, akik inkább ki tudnak bontakozni fiatal korban is…

- Mínusz Dumi..:? :-)

- Dumi is nagyon sokat változott a kezdeti kamaszkori balhéihoz képest, teljesen nyugodt életet él, csinálja a dolgát keményen, példásan edz. De visszatérve az eredeti kérdéshez, az biztos, hogy ha beszélgetünk és egy-egy fiatal játékos vezetékneve neve szóba kerül, nekem első blikkre nem ő ugrik be, hanem az apja… Mondjuk egy Kuncz meg egy Keszthelyi nekem első hallásra a faterjuk, akikkel 16 évesen játszottam és rettegtem tőlük, mint nagy, erős válogatott játékosoktól. Aztán az lett, hogy most én vagyok az a játékos, aki az idősebbek közé tartozik. Azóta, hogy először játszottam az OB-1-ben, eltelt 17 év, ami nagyon sok idő. A legfiatalabbak a csapatban két-három évesek voltak, amikor én az apukájukkal vagy ellenük játszottam.

- Az olimpia a végcél? Ott befejezed?

- Álomszerű lezárása lenne a pályafutásomnak, ha a londoni olimpia döntője lenne az utolsó meccsem és boldogan jönnék ki a vízből. De ez egy nagy kockázat is – háromból három arany és az ember ezután tudna-e örülni mondjuk egy bronzéremnek? Ne legyen bronzérem, de ugye felmerült akkor is, amikor kettőből kettőnél tartottunk, hogy nekimenjek-e Pekingnek… Mi lett volna, ha bronzérem sikerül… Tudunk-e örülni annak, hogy négy olimpián négy érem, de pont a negyediken nem lesz az arany, előtte meg háromszor igen?

Ha így alakul, nehéz lesz, biztos lesz bennem hiányérzet, de azért élek, azért járok le minden nap edzésre, hogy ne így legyen. Mindig is azt nyilatkoztam, hogy a magyar vízilabdás mindenki ellen úgy megy be a vízbe, hogy nyerni akar, az aranyérmet akarja megszerezni. Ez lehet klub, lehet válogatott. És én annak a generációnak vagyok a tagja, amely ezt a legjobban meg tudta mutatni a vízilabdázás története során, onnantól kezdve, hogy már ifi-válogatottként úgy játszottunk, hogy felnőtt válogatottakat meg tudtunk szorítani, sőt, le is tudtunk győzni edzőmeccseken. Tehát azt mondom, hogy ez bennünk van genetikailag is, bennünk van korosztályilag is, sőt, ettől az érzéstől áthatva fejlődtünk folyamatosan az évek alatt.

- Köszönöm a beszélgetést!

Címkék: