Gergely István számára igazi hullámvasút volt ez az év: bekerült, kikerült, majd újra bekerült a válogatott keretbe. Aztán a pekingi tornán nyújtott teljesítménye korábbi kritikusait is elnémította, fontos szerepe volt az aranyérem kivívásában, a „turistázás” azóta meg is szűnt. Pedig egy „turistaúttal” még tartozik: fogadalma szerint legyalogol a Budaörsi hegytetőtől a Tescóig - strandpapucsban és fürdőköpenyben. Hja, kérem, ez is az olimpiai aranyérem ára…

- Játszottatok már egy csapatban?

- Igen, de már nagyon-nagyon régen. Nyolc-tíz éve, még a kezdetek kezdetén.

- Azt már tudjuk, hogy milyen volt a magyar csapat a medencén kívül. De milyen volt a nagy rivális szerb csapat?

- Nagyon furcsák… Csak és kizárólag egymással volt problémájuk, amit viszont nem tudtak rendezni. Gondolom, voltak nézeteltéréseik a játék menetét, taktikai részét illetően is. Aztán ez nagyon kiütközött, látványosan megnyilvánult. Egy csapatban, akármilyen jó játékosok játszanak benne, ha van egy kicsi széthúzás, biztos, hogy nem fognak nyerni.

- Térjünk át a vízben történt dolgokra. Belülről nézve mi volt a különbség az elődöntő és a döntő között, amikor Szécsi Zolival mind önmagatok, mind egymás ellentétei voltatok?

- Van egy fontos dolog, amit már sokan mondtak: egy betegség, ami folyamatosan ért el mindenkit, szerencsére nem ugyanazon a napon. Szecska nem érezte jól magát a montenegróiak elleni meccs napján. Én akkor még jól voltam, aztán a döntőre lettem egyre rosszabbul. Ez az egyik, ami számított. A másik nagyon fontos dolog, hogy nekem régóta nagyon fekszik a délszláv vízilabda. Szeretek ellenük játszani. Valahogy jobban érzem a lövéseiket.

- Miben változtál az elmúlt négy évben?

- Úgy érzem, megkomolyodtam. Persze a vicceket ugyanúgy értem, mint eddig, nem ilyen komolyodásról van szó. Inkább úgy mondanám, hogy sokkal céltudatosabb lettem. Tudom, hogy mit szeretnék, mit nem szeretnék. Különbséget tudok tenni jó és rossz dolgok között, legalábbis azt hiszem. Nagyjából ennyi. És persze a dologhoz hozzá tartozik, hogy nem csak ebben a négy évben, nem is a korábbi négy esztendőben, hanem már Szlovákiában megdolgoztam a most elért sikerekért. Kevesen tudják, hogy már 17 éves koromban elsőszámú kapus voltam Szlovákiában. Lehet, hogy kevesebb mérkőzést játszottam, mintha magyar válogatott lettem volna, de annyival nem kevesebbet, hogy azt mondhatnám, pihentem a nyarakon. Minden nyaram foglalt volt, csak az volt a bökkenő, hogy nem volt eredmény. Ugyanennyit dolgoztam a nulláért, a semmiért. Kimentem Sydney-be a szlovák válogatottal 2000-ben és majdnem elsírtam magam: nem hittem el, hogy erről szól egy olimpia! Nem azt a hozzáállást tapasztaltam a társaimtól, amire számítottam. És érdekes, most már tudom, hogy igazam volt, mert Athén és Peking bebizonyította, csak azzal a hozzáállással lehet eredményt elérni, amit én elvártam mindenkitől - saját magamtól is. Csak így lehet csinálni. És valahogy úgy alakult az életem, annyira akartam olyan csapatba kerülni, amely hasonló gondolkodású, filozófiájú, mint ahogy én gondolkodom a versenysportról, hogy végül sikerült. Nagyon kacskaringós úton, de bekerültem a magyar válogatottba.

Nem tartom nyilván naprakészen a magyar válogatottságaim számát, de szerintem még ötven alatt vagyok, amihez persze azt is figyelembe kell venni, hogy kapusposzton nagyon ritka a csere, általában egy ember védi végig a meccset. Hallottam már, hogy világrekorder vagyok az eredményességet tekintve – ilyen kevés mérkőzésszámmal ennyi fényes érem… Csakhogy én már előtte rengeteg mérkőzést játszottam – akkor a semmiért. Volt úgy, hogy nekünk kellett kifizetni az edzőtáborozás költségét és mondanom sem kell, nem kerestünk annyit, mint most. Én azt mondom, hogy véletlenek nincsenek. Ott kint, már akkor megkínlódtam a magyar válogatottban elért sikerekért is.

- Egyetlen szóval le lehet írni a pekingi olimpián szereplő magyar csapatot?

- Ez nehéz feladat. Egy szóval nem lehet. Illetve ha mégis, ez az egy szó szerintem mindenképpen a nagybetűs „CSAPAT” szó, de ez is nagy közhely már. És szintén elcsépelt, mégis igaz a mi esetünkben a „Mindenki egyért, egy mindenkiért” mondás.

- Egy kicsit durvább dolog: doppingolásról mennyire beszélhetünk a vízilabdában?

- Megmondom őszintén, amióta az eszemet tudom, és amióta a vízilabdáról egyáltalán hallottam, nem tudok ilyen esetről. Gyanúsítgatások természetesen voltak, de mint kiderült, olyan szerekről volt szó, amiket nem doppingként használtak, csak éppen minimális mennyiségben tiltott anyagokat tartalmaztak. Ezek nagy része ma már rajta sincs a tiltólistán. A vízilabda nem olyan sport, amiben akkora pénz forogna, hogy megérje többeknek doppingolni. Meg aztán egyetlen pozitív minta elég az egész csapat kizárásához és eredményének annullálásához. És mint tudjuk, egy ember különben sem elég egy mérkőzés megnyeréséhez.

vlv-videó

- Ha rajtad múlik, ott leszel négy év múlva Londonban?

- Ha rajtam múlik, igen. Most ezt mondom. Nagyon elszánt vagyok. Szeretnék még pár évig játszani. Ez a pár év Londonig pontosan belefér. De ez a dolog függ a majdani fizikai és mentális teljesítményemtől, és persze a konkurenciától is. Már most rengeteg jó kapus van Magyarországon. Nem lesz egyszerű bekerülni újra az olimpiai csapatba. De ez még nagyon messze van. Addig évről évre tervezek.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

Nonesz