Újabb kulcsjátékosunk vallja be: komoly veszély fenyegette részvételét az olimpián. Szécsi Zoltán a vlv-nek elmondja, ha nem veszi használatba a magyar stáb is a kinezotape-et, ami a tavalyi Világliga-döntő idején még nem volt nálunk "rendszeresítve", akkor rossz térdszalagjai miatt ugrott volna számára az olimpia. Szecska beszél arról, hogy mi volt az igazi patkányság a bulvársajtó olimpia alatti „érdeklődésében”. Magánélete kezd rendeződni, a játékot pedig természetesen folytatja - nem csak klubjában, hanem a legmagasabb szinten is.

- Hogy vagy? Azt hallani, hogy az olimpia után te is hosszabb pihenőre szorulsz.

- Úgy tervezem, hogy a 17-18-19-ei októberi hétvégén szállok vízbe az Euroliga-meccseken.

- Ilyenkor szalagot cserélnek?

- Nem tudom, ilyenkor mi van, mert nekem nem tűnt el a szalagom, van, csak használhatatlan, de ezt az orvosok nyilván jobban tudják.

- Rémlik, mintha Berlinben, a tavalyi Világliga-döntőn már folyamatosan fásliztad volna…

- Ott kezdődött, de akkor még nem használtuk a kinezioligie tape-et (röviden kinezotape), mert ha már akkor elkezdem „tapezni”, akkor ez sokat segített volna. (Ez egy öntapadó rugalmas fásli, az a fekete szalag, ami a lábamon volt az olimpia alatt.)

- Menjünk kicsit vissza időben. A hazatérésed Olaszországból, jó döntésnek bizonyult?

- Zseniális döntés volt mind szakmailag, mind emberileg. Jól érezzük magunkat Egerben. Jó csapatban játszhattam tavaly, eredményt is értünk el. Bár jobb lett volna, ha arany, de abban az évben pont ennyi volt benne. Azért nyertünk egy Magyar Kupát is. Magasabb színvonalú edzéseim voltak, itthon vagyok, szem előtt. Úgy gondolom, ez is kellett, ahhoz hogy olimpiát tudjak nyerni.

- Mikor visszajöttél, a válogatottban te voltál az elsőszámú kapus, és ez a mai napig így van. Nem érezted közben egyszer sem, hogy bizonytalanná válik a helyed?

- Őszintén szólva: nem. Úgy gondoltam, úgy védek, ahogy tudok, és ez elég kell, hogy legyen. Az egészségem jobban aggasztott. A térdemet az EB előtt kétszer „megtéptem” (pontosabban csak egyszer, másodszor meg rásérültem), és akkor jött elő a kinezo-tape-es dolog, ami a menekülést jelentette nekem, különben ugrott volna az olimpia. Egyébként meg nem. Úgy éreztem, ha végig tudom védeni azt a meccset, akkor az EB-n megverjük a szerbeket. Hatalmas erőt éreztem magamban, és azt, hogy nagyon a szerbek fölött vagyunk.

- Azzal a sérüléssel egyébként mi lett?

- Egy hét alatt meggyógyult, volt egy hosszanti 3x1 centis szakadás rajta. Mindenféle csodaterápiának köszönhetően nagyon hamar meggyógyult.

- Nem akarok illúzióromboló lenni, de nem lehet, hogy ez egy placebo, vagyis rád ragasztanak valamit és teljesen mindegy, hogy mi van benne, meggyőződésed, hogy segít?

- Nem, nem, nagyon keményen dolgozott ez a tape, egy kicsit el is sorvadt az az izom, aminek a tapadását kiváltottuk, folyamatosan feszesen tartva a térdet.

- Akkor nem örülsz, hogy visszavonul a válogatottságtól…

- Még ezt sem mondanám. Egyrészt az ő döntése, nyilván nagyon sok év van mögötte válogatottként, ami darálta. Annak örülök, hogy így tud visszavonulni, és hogy ez a csapat - vele az élen - az ő kvázi búcsúmeccsét ilyen csodálatossá tudta tenni.

- Te hogy élted meg a végét, már szinte mindenki elmondta a személyes élményeit a lefújás pillanatától az eredményhirdetésig.

- Hihetetlenül jó érzés volt látni mindannyiunk arcát. Nem csak az első aranyat nyerőkét, hanem MINDANNYIUNKÉT. Jó volt látni Petit, ahogy bebiceg a beugráshoz. Iszonyatosan jó volt, nem lehet ezt szavakba önteni. Athénban pontosan tudtuk, hogy meg fogjuk nyerni, azt csak elb..ni lehetett volna, aztán az utolsó másodpercig necces volt a dolog, kicsit sokkhatásként ért minket, hogy nyertünk: Fel kellett néznünk az eredményjelzőre, Tibivel felnéztünk, mondom „Nyertünk b..meg!” Erre ő: „B..meg, igen!” Aztán a jól végzett munka jól eső fáradtsága, elégedettsége. Pontosan tudtuk, hogy mi van mögöttünk, s hogy meglesz, ha nem rontjuk el. Mint amikor bemész az irodába, tudod, hogy 10 óra alatt kell megcsinálnod egy összesítést és pont 10 óra múltán kinyomtatod, ott van a kezedben, na igen, ez megvan.

Pekingben viszont az oda vezető út, az a négy év volt borzasztó nehéz. Sokszor kellett felállni a padlóról, a kudarcokat és az apróbb sikereket is a helyükön kellett értékelni. Maga a győzelem nem volt sokkszerű, én már két perccel a vége előtt őrjöngtem, mert tudtam, hogy ezt megnyertük, és úgy voltam vele, hogy fújjátok már le, hadd ünnepeljünk!

- Miért?

- Talán attól, hogy iszonyatosan nagy feszültség alól szabadultam fel.

- Ómolnár Miklós…

- Hál’ Istennek nem Zoltán. Tehát: a „tragédia Pekingben” megközelítéssel az egésznek olyan felhangot adott, hogy emiatt a helyzet miatt fogok én szarul védeni, és emiatt nem nyer majd a magyar csapat. Úgy gondolom, hogy ilyen terhet rám rakni és esetleg az egész csapatra, ez iszonyatos patkányság, nincs az az eladott példányszám, ami ezt indokolhatja!

A magánéletem szempontjából akkor kifejezetten az volt a jó, hogy nem kellett kint foglalkozni az itthoni libikókával, az „egyik fél”, meg a „másik fél” álláspontjával. Nem volt kérdés az sem, hogy miként láthatom a gyerekeimet - 8 ezer kilométerre voltunk, tehát egyértelmű, hogy sehogy. Nem kellett semmit eldöntenem, nem kellett semmivel foglalkoznom, hogy az Anyukámhoz menjek-e aludni, vagy hova. Egyrészt kiszakadtam ebből az egészből, másrészt pedig benne voltam egy olyan brigádban, ahol én szeretek mindenkit egytől egyig, és úgy gondolom, hogy ők is engem. És kölcsönösen tiszteljük is egymást. Ez olyan szinten feltöltött, hogy ezt nem tudta lerombolni semmi. A Story-cikkre is azt mondtam, leszarom. És akkor mi van? És ez most is így van, igazából nem érdekel, hogy mit írnak rólam, az volt egy picit tényleg patkányság, hogy akár a közvélemény, akár saját magam előtt egy olyan kardot raktak a fejem fölé, amire egyrészt nem volt szükségem, másrészt nem volt jogos. Hál ’Istennek, „megcáfoltuk” az írás sugalmazását, nem jött be, megnyertük az olimpiát.

Egyébként talán ezért is szabadult fel belőlem annyi minden a végén, mert tudtam, hogy ha nem nyerünk…