Beszélgetés Kemény Dénessel, aki néha felteszi magának a kérdést: kell-e ez neki ahelyett, hogy a madarak hangját hallgatná naponta az erdőben. (Csurka Gergely interjúja a szövetségi kapitánnyal a Sport Pluszból).

- Miért pont most? Már az előző három évhez viszonyítva, amikor csak ezüstök sikeredtek.

- Talán a legfontosabb, hogy az eddigi versenyekhez képest mi léptünk előre leginkább, sőt, úgy is mondhatnám, egyértelműen csak mi. A többiek nem vagy csak közelítőleg hozták a korábbi szintjüket. Az ok egyértelmű: az olimpia. Amint elkezdődik a megnyitó ünnepség, az sokkolólag hat a sportolókra: a biztos aranyesélyesek sanszai hirtelen lecsökkenhetnek, az esélytelenek pedig bárki ellen feltámadhatnak.

- Magam is azt mondogattam mindenkinek, a mi sanszunk épp abban rejlik, hogy egyedül a mi játékosaink tudják, milyen olimpiát nyerni.

- Ezt aláírom, az olimpia ugyanis több szempontból sem mérhető egy világ- vagy egy Európa-bajnoksághoz. Hiába nyertek a szerbek több aranyérmet Athén óta. A kapitányuk, Dejan Udovicsics mondta a döntő után, hogy mindazért, ami itt, Pekingben velük megtörtént, tulajdonképpen én vagyok a felelős. Ahogy én belehajszoltam a csapatot 2004-ben abba a bizonyos 3-0-ás utolsó negyedbe, amellyel megfordítottuk a döntőt ellenük, olyan súlyos lelki béklyó került a játékosaira, amelyet semmilyen közbülső siker nem feledtethet végérvényesen. És amint elkezdődik az olimpia, azonnal visszajöhetnek a régi emlékképek... Félreértés ne essék, nem szemrehányóan mondta, csupán megjegyezte, mosolyogva – valahol mégis nagyon tanulságos volt.

- Lehettünk vagy hat-nyolc perccel a finálét követően, ráadásul az, ellentétben a 2004-essel, további tíz perccel korábban eldőlt már – mégis, hihetetlenül feszültnek látszottál.

- Nézd, azért az elmúlt esztendők hagytak nyomot bennem. Én azt gondolom, hogy az ezüstérmekért sokkal többet kaptam, sokkal többet kellett elviselnem, mint amennyit egy kétszeres olimpiai bajnokcsapat szövetségi kapitánya megérdemelne. Pontosan ezért nagyon nem volt mindegy, miként alakul ez az utolsó meccs. Személy szerint úgy éreztem, nekem nagyon sok veszítenivalóm van, mert ha ez sem sikerül, akkor a sportközvélemény nyilván elsősorban engem talál meg

- Mint ahogy már a csapathirdetés kapcsán megtaláltak.

- Ebből kevés jutott el hozzám. Abban a pillanatban, hogy elkezdtük a közös munkát május végén, számomra megszűnt a külvilág atekintetben, hogy újságot nem olvastam, az interneten csak a levelezésemet intéztem, a tévékben annyi sport jutott el hozzám, amennyi a híradókban volt. Tudatosan zártam ki mindent, mert különösen egy olimpia előtt olyan fajsúlyú döntéseket kell meghoznom, hogy még a jóindulatú tanács, vélemény is rendkívül károsan befolyásolhat. Nekem kizárólag a csapat érdekeit szabad szem előtt tartanom, semmi mást – mert a felelősség nem csupán abban áll, hogy össze tudom-e rakni a legjobb együttest, hanem abban is, hogy örömet tudunk-e szerezni tizenötmillió embernek. Lehet, hogy ez most nagyon patetikusan hangzik, de azt gondolom, a pekingi történések utólag mindenképpen igazolják. Nem csak a tekintetben, hogy a tizenhatodik nap végén talán mindenkinek megédesítettük kicsit a szája ízét, de a csapatösszeállítás miatt is. Volt olyan, aki azt mondta, vihetném akár azt is, mert hát nem mindegy, ki a tizenharmadik? Nos, most nem mindegy. Lehet, hogy régebben az volt, ma viszont mindenki játszik – mi éppen azért nyertük meg az olimpiát, mert a mérkőzések második felében, amikor egyre nagyobb szerep hárul a cserejátékosokra a mai felgyorsult tempó mellett, nálunk nem következett be színvonalesés, ellentétben a montenegróiakkal és az amerikaiakkal, akiknél a kispadról bejövők nem voltak teljesen egyenértékűek a kezdőhetes tagjaival. 

- Mi mindenben változtattál még egyébként – nagyban? Elvégre a tizenkettedik évnek nem lehet úgy nekimenni, mint a hetediknek, netán a tizediknek. Vagy az olimpia felülír bármit, és mindenkinek el kell viselnie mindent?

- Nem, egy csomó mindent változtattam, és a hátam mögül visszajött, hogy a srácok örülnek a megannyi újdonságnak, értékelik, nem megy el a fülük mellett.

- Például?

- Mindenki kapott étkezési tanácsadót. Tudom, nyűg, ha nem azt eszed, amit szeretnél, ha beleszólnak – ám azt mondtam, ha csak egyetlen góllal többet tudunk szerezni emiatt, akkor az akár döntő is lehet. Amikor Manchesterben jártam, akkor lestem el ezt a Unitednél. Ahhoz képest, hogy világsztárokból áll össze a csapat, simán elérik a dollármilliókat kereső játékosoknál, hogy egy elképesztően szoros étrend szerint táplálkozzanak, azaz ne azt egyék, amit szeretnének, hanem ami jó nekik. És ennek is szerepe van abban, hogy egy csapat több meccsnek a menetét is képes megfordítani az utolsó öt-tíz percben – ami az MU-nak többször is összejött a legutóbbi szezonban. Aztán a szárazföldi munkánk is módosult Zala Gyuri belépésével. Kovács Pista sokat győzködött – és ezért köszönet jár neki –, hogy a Dominóban bejött nekik, vegyem át én is – végül beadtam a derekam, és kiderült, hogy amit Gyuri csinál, az nagyon jó. A vízben már eddig is komplexen fejlesztettük a fizikai paramétereket, az idén viszont a tornateremben is az állóképesség-növelés közben zajlott az erőfejlesztés, azaz immáron a vasak között is reprodukáltuk azt, ami a meccseken is fontos. Ez egyébként még fontosabbá tette, hogy új alapokra helyezzük a táplálkozást, mert Martos Éva doktornő azonnal kiszúrta, hogy a csapat tagjainak nagy része nem vagy alig reggelizik, az energiabevitelének nagy részét az ebéddel kezdi – viszont az energialeadás már a délelőtt folyamán megindul, és kora estig tart, tehát van egy komoly elcsúszás a bevitel és a leadás között. Elkezdtünk korábban kelni, reggelivel indítani, banán a kocsiban, a tornateremből a medence felé menet egy müzli, vagy annak a zacskós energiaitalnak a szopogatása, amit Nadal is használ... A délelőtti négy, négy és félórás tréningek és a délután három órás gyakorlások mellett szinte képtelenség teljesen feltölteni a szervezetet, de meg kell próbálni. És ez, hogy a korábbi önmagunkhoz képest szinte forradalmasítottunk egy területet, sokat jelentett mentálisan.

- Ez rendben is van – ugyanakkor tudható, hogy a világ nagy része már rég elindult ezen az úton, míg a magyar sport a startvonalnál bukdácsol, többek között ebben a „számban“ is.

- Nézd, amikor elkezdtem dolgozni 1997-ben, komoly elképzeléseim voltak, hogyan fogom szabályozni a játékosok étkezését. Aztán ez kikopott a tervekből, miután rájöttem: a magyar játékost a magyar étkezési szokásoktól eltéríteni kevesebbet hoz fizikálisan, mint amennyit vesztünk vele pszichésen. Meg aztán ők győzni akartak, tehát maguktól is tudták, hogy azért bizonyos határokat nem szabad átlépni. Hogy végül a tizenkettedik évben mégis elkezdtük, az egyfajta pluszt jelentett a három év vesztes döntői után. 2005 óta csak ez ment: jól dolgoztunk, jól játszottunk, mégis kikaptunk – ilyenkor bármilyen külső mankó növelheti az önbizalmat, amit azért a sorozatban elbukott finálék igencsak ki tudnak kezdeni...

- Ha már szóba került 1997: akkor azért a mag elég egyívású volt, fiatal, könnyű volt az idősebbeknek hasonulni hozzájuk. 2008-ra azért kevesen maradtak az akkori magból, ráadásul sosem látott, évtizednél nagyobb korkülönbségek voltak immáron, talán pszichésen sem volt annyira egyben a csapat, mint régebben. Ezen miként lehet felülkerekedni – rutinból aligha, mert nem volt rá korábban példa.

- A korosztályos eltérés sokkal kisebb gond volt, inkább az eltérő pszichés állapotok, a különféle egyéniségek összehangolása, összerázódása jelentett kihívást. Ám látható volt, hogy miként forr össze egységgé a megannyi különböző réteg, ahogy követik egymást a mérkőzések. Hogy a céltudatos, mindenen keresztülgázoló is többet mosolygott, hogy a mindennapok örömeit kereső mint lett visszafogottabb, hogy a bizonytalankodó hogy lesz magabiztos. Tény, amikor Pekingbe értünk, ez még nem így volt – viszont sikerült eltüntetni a különbségeket.

- Varga Dani például optimista lett, Kásás Tomi megint elkezdett játszani, amikor igazán fontos volt...

- Tamás külön fejezet. Őt Reccóban hogy úgy mondjam kicsinálták. Az ottani munka ugyanis egyáltalán nem lélekemelő: sokféle módszer van, ott a rabszolgajellegűre szavaznak – az ő dolguk, eredményesek vele, pont. Viszont ez az egész Tamás agyát darálja le a leginkább. Bár jól teljesített a klubjában, belül neki ez az egész mégis komoly traumát okozott, hiszen amikor hazatért, jóformán az uszodába sem volt kedve lejönni. Az olimpián már az is eszembe jutott, hogy talán ki sem kellett volna vinnem a malagai Eb-re – az viszont az ő nagyságát mutatja, hogy képes volt a lekierejének az utolsó cseppjeit összeszedni, és a második héten nagyon jót nyújtani. Addig sem játszott rosszul, csak sokkal több volt benne.

- És milyen érzés mindezt átélni egy edzőnek? Hogy ott van előtte a világ legjobbja, de nem nyújtja azt, amit – pedig ha nyújtaná, hol tarthatnánk már. Vagy hogy a kapusa nem úgy véd, ahogy azt eltervezte, és te jó ég, már megint cserélni kell, negyedszer is, ami mégsem bevett szokás világversenyek elődöntőiben... Szóval, hogy bár mehetnének úgy is a dolgaink, ahogy ebben a sportágban egy ilyen szintű csapatnál az normális volna, mégsem mennek, és megint itt lógunk a szögön. És akkor a kívülálló kezdi kapisgálni, miért beszéltél arról a Napkeltében, hogy ha Athénben, a szerb meccs után kellett volna azonnal döntened a hosszabbításról, nemet mondtál volna, mert hogy tutira nem akartad volna még egyszer átélni azt a pokoli feszültséget, amit az a finálé jelentett – viszont novemberre már megérhetett az elhatározás.

- Egy félreértést oszlassunk el. Amikor 2004-ben elvállaltam a folytatást, nem azért tettem, mert tudtam, hogy Pekingben nyerni fogunk. Engem a kihívás érdekelt – a siker csupán egy remény. A motiváció az, hogy átéld még egyszer azt, amit korábban. Úgy véltem, korai lenne még beülni a napernyő alá, feltett lábbal dirigálni egy angolszász országban, ahol csütörtökönként átutalják a fizetésed. Nem, ennél még fiatalabbnak és erősebbnek éreztem magam, bár természetesen nem gondoltam volna, hogy a kilenc arany után csak négy év múlva születik meg a tizedik. Ami pedig a meccsek alatti történéseket illeti, arra azt tudom mondani, ettől szép ez a munka. Ha az olimpia előtt két nappal megkaptam volna Phelpset, az nem lett volna nagy kihívás, maximum az, hogy az Omegánál elintézzem azt az egy századot... Egyszóval ezek nélkül az edzői munka nem lenne annyira érdekes, izgalmas – épp az okoz örömet és kielégülést, megelégedettséget, ha az ilyen kisebb-nagyobb gondokon is túl tudsz lépni.

- A biológiai óra azonban nem áll meg, és az athéni meccsről mondottak alapján tán még inkább jogos a kérdés: mennyire megy rá a meló az egészségedre? Ez nem jut néha eszedbe? Hogy az, amíg visszajöttünk 5-7-ről 8-7-re, mennyi levonást jelent majd a végső elszámolásnál? Vagy a montenegróiak elleni elődöntő 3-6-ja. Hogy később rájössz, ez az egész, amit életnek hívunk, tarthatott volna tovább három hónappal?...

- Vagy inkább évvel... De, feltétlenül bennem van ez. A 2005-ös montreali világbajnokság óta minden világversenyen menet közben érzem, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, és ha ennek vége, akkor kész, befejezem. Elvégre olyan szinten nőtt a feszültség Sevillához képest mostanáig a csapat körül – ami jóformán mind rajtam csapódik le –, hogy azt elviselni már-már képtelenség. Amikor kimentünk az első Eb-re, volt MTV, Duna Tv, Petőfi, Danubius, Nemzeti Sport és még néhány napilap, azaz 10-12 hírforrást kellett kiszolgálni. Most ez száz fölött van. Több tévé, több újság, az internet... Mindenki kéri a saját interjúját, saját kis beszélgetését, mindenki akar írni, forgatni a csapattal kapcsolatban, és így sokszorosa az esélye annak, hogy szándékosan vagy véletlenül, szakértelemmel vagy dilettantizmussal megzavarják a közösség munkáját. Mert eljut, minden eljut a játékosokig. Már említettem, hogy én május végén kikapcsoltam, ugyanez azonban nem várható el a fiúktól. És ha egy Európa-bajnokság hajrájában – mint most mesélték – megjelenik egy mindenféle szakértelmet nélkülöző, viszont rosszindulattól csöpögő újságcikk, és az odakerül bármelyik csapattag kezébe, és ha az valamit is elhisz belőle, az máris hitelteleníti az edzőt a játékosa előtt. Amire én azt mondom, hogy ha valakinek annyira fontos, hogy személyes indíttatásból vagy irigységből megírja ezt, akkor az nem magyar ember. Nem, mert ez a csapat tényleg többmilliónyi honfitársnak tud örömet okozni. Tíz évig éltem külföldön, a comói lakásban állva zokogtam, miközben Darnyinak és Egerszeginek szólt a himnusz, ezért pontosan tudom, mit jelent a kint magyarként élők számára az amerikai lapok címlapján a magyar vízilabdázók örömképeit meglátni hétfő reggel – hogy az itthoniakról ne is beszéljek. Aki ezt képes kérdőjelessé tenni, az, még egyszer mondom, nem magyar ember, és soha nem is volt az. Vagy hogy egy másik példát említsek: azt is utóbb tudtam meg, hogy volt olyan bulvárlap, amelyik az olimpia kellős közepén létkérdésnek tartotta, hogy felhívja az egyik játékost a magánéletével kapcsolatos problémával, egy pillanatra sem gondolva arra, hogy az a sportoló esetleg az olimpia hátralévő két, legfontosabb meccsére használhatatlanná válik. Ha azért a plusz párezer példányért ilyesmire képes, akkor azt mondom, azt sem érdemli meg, hogy kiszolgálják a közértben. Miközben én egy olimpia alatt alig alszom, és lelkiismeret-furdalásom van, hogy csak négyszer néztem meg videón, mit hibázott a csapat az előző meccsen, illetve hogy mit akar csinálni az ellenfelünk másnap, mert lehet, hogy még további kétszer meg kellett volna. Nohát itt van még egy válasz a korábbi kérdésedre, miért voltam annyira feszült a döntő után. Mindenkinek kívánom, éljen át csak valami hasonló érzést ahhoz, amikor engem Madaras Norbi, Kis Gábor és Hosnyánszky Norbi elkapott és bedobott vízbe – ám attól még egy pillanat alatt nem megy ki az összes gőz. Viszont mindezeket végiggondolva akár arra a következtetésre is juthatok, hogy így, az egész nem abba az irányba tol engem, hogy maradjak. Nagyon rögös az út, amíg elérsz oda, hogy sok millió ember sír örömében, és vannak bőven, akik mindent megtesznek, hogy mindezt meggátolják. Nekem pedig nem is tudom, hány évem van még... Ezért inkább újra fel kell tennem a kérdést: kell ez nekem, ahelyett, hogy kisétálok az erdőbe, és hallgatom a madarakat? Már puskát sem vinnék magammal, csak távcsövet...

- Mostanra azért kiment a gőz?

- Már igen. Jól vagyok, vidám vagyok. De kellett ennyi idő. Hétfőn, a döntő másnapján a stábtagokkal kimentünk egy kínai piacra – merthogy Pekingben csak olyan van... –, és miközben vásárolgattunk, azt vettem észre, hogy húszpercenként sóhajtozok. Mintha még mindig nem fújták volna le a finálét, mintha még meg kéne nyerni. Mire hazaért a gép, akkorra tűnt el az összes feszültség. És láttam az embereket integetni, dudálni a reggeli csúcsban, és végre megérkezett az arcomra az önfeledt mosoly. Meg persze olvasni a rengeteg sms-t, és egy-egy szó láttán komolyan meg kellett állnom, hogy ne kezdjek el bőgni, mert ilyenkor érzed igazán, milyen örömet sikerült okoznod másnak. Ez olyan, akár a szerelem az ágyban: semmit sem ér, ha a másik nem boldog veled. Ez a munka sem csak magunknak szól. Persze, nem lehet jól csinálni, ha csak másoknak akarsz örömet szerezni, először magadnak kell, és aztán ebből következik, hogy sokaknak is sikerül majd. Eddig tízszer jött össze maradéktalanul.

- Ebben a műfajban ez nem kevés.

- Hát... Tényleg nem.

Csurka Gergely