A válogatott centere szerint az olimpiai aranyat nem megvédeni kell - hiszen az otthon van a szekrényben -, hanem újra megnyerni. Kiderül, hogy miért nem tart a kerethirdetésektől, hogy mennyit mutat a mérleg mostanában, de arra is fény derül, hogy az ikrek születése óta bizony már nem csak egy mérkőzés után húzza a padlón a nyelvét. Higgadtabb és érettebb lett Athén óta, egyvalami azonban nem változott: százhúsz százalékon dolgozik azért, hogy még egyszer olimpiai aranyérmet akasszanak a nyakába. Csurka Gergely cikkét a SPORTplusz című lapból szemléztük.

ELŐZŐ OLDAL 

Az adok-kapokat ugyanúgy élvezed, mint ezelőtt tíz évvel? 

A bruszttal nincs gondom, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem valaha is. 

Mintha másképp emlékeznék egy-egy régebbi nyilakozatodra... 

Lehet, hogy akkor azt mondtam. De visszagondolva úgy vélem, azokat a brusztolásokat is mindig az arany édesítette meg... Az az igazság, hogy az utóbbi időben egyre többször érzem úgy, hogy felesleges, meg hiábavaló ott verekedni, és ha belemegyek, csak azért teszem, mert a cél érdekében muszáj. 

A cél szentesít minden eszközt? 

Elveim szerint igen. 

Lelkiismeret-furdalás nélkül odavágsz? 

Nézd, azért régebben az volt a jellemző, hogy nem kezdeményeztem, próbáltam a játékkal foglalkozni. Most, ha a csapatnak nem megy, akkor próbálok váltani, és előfordul, hogy ma már én nyitok. Ha nem elég a játék. Ez nem azt jelenti, hogy szeretek bunyózni, de néha megesik, hogy valami más kell, hátha az kizökkenti a többieket is a fásultságból. 

Az nem tart vissza, hogy a gyerekeid ne lássanak vérző arccal a meccs végén? 

Nem. Egyszer úgyis szembesülnek ezzel... 

(Vége a gyúrásnak, irány az öltöző. Molnár doktor kisvártatva a tükörben nézelődik.) 

Milyen skinny vagyok... 

Pardon? 

Skinny. 

Már hogy sovány? 

Miért, nem? 

Hát... 

Baromira figyelek a kajálásra is. Január óta legalábbis. Most százhárom vagyok, karácsony után viszont akadt száznyolcas periódus is. Abból ugrott le öt kiló. 

Mondjuk többen is mondták, hogy Molnár el van hízva. 

Na, azok tehetnek egy szívességet. Sosem voltam elhízva, némi felesleg felugrott, hol több, hol kevesebb, de erre azt mondom, ha valaki azt állítja, hogy most kövér vagyok, akkor az azt jelenti, már Athén előtt is kövér voltam. Ott százkettő voltam. Tegnapelőtt meg százegy pont nyolc. 

Kell ekkora tömeg? Sydney előtt mennyi voltál? 

Akkoriban kilencvennyolc. De az nem megy, hogy valaki huszonöt évesen kilencvennyolc, az harminchárom évesen is annyi. Egyébként is, ami azóta feljött, az nem öt kiló háj, sokkal inkább izom. Ennyit erősödtem. 

Az ikrek születése mennyit változtatott rajtad? 

Sokat. Mindenféleképpen érettebb lettem, átgondoltabban, nyugodtabban teszem a dolgom. A gyerekek megtanítottak a türelemre. Hogy bármit csinálnak, azt mosolyogva kell végégnézni. Ha egy óráig tart az ebéd, mert az egyik harmadszor borítja fel az innivalóját, mert a másikon negyedszer cserélsz pulóvert, mert ötödször önti ki a levest, akkor egy órán át tart. Vagy még tovább. És ez a mentalitás a másokkal való kommunikációba is átültetődik, meg a játékomba is. 

Amennyiben? 

Volt időszak, amikor elég sokat küzdöttem a körülményekkel... A klubban például iszonyú sok energiát pazaroltam az első három évben másokra. Holott a saját dolgommal kell foglalkoznom, és ha mindenki más ezt teszik, akkor minden jó lesz. Nem azt mondom, hogy ami régen idegesített, azt nem veszem észre, de már nem húzom fel magam, csak mosolygok rajta. Korábban sokszor okozott lelki gondot, hogy fel kellett adnom a szélmalomharcot, hogy ha nem is törődtem bele, de ráhagytam a többiekre az egészet, mondván, minek tépjem a szám, ha nincs fogadókészség... Szépen rájöttem, annál többet, hogy a magad részét száz százalékosan megcsinálod, úgysem tehetsz. 

Régebben előfordult, hogy egy kiélezett meccs hevében beszóltál egy-egy társadnak... Belgrádban, a 2002-es Világkupa-döntőn ebből volt is gond Szécsi Zolival, az athéni döntőben viszont szerencsére nem hallotta meg, amit odanyomtál neki egy szerb gól után – lehet, hogy nem nyerünk, ha azt meghallja... 

Azt azért nem hiszem... Kétségtelen, volt ilyen, de az utóbbi időben ez változott. Igen, változott.... Valahol ez is a gyerekeknek köszönhető. Sokkal többet tud nyelni az ember, nincs mindig az a száján, ami a szívén... Meg aztán sokkal szervezettebbé vált az életem, nagyon be kell osztani az időmet, hogy jusson elég rájuk is, meg a pihenésre is. 

Tudom, hogy ilyet nem lehet megkérdezni, mégis muszáj: az, hogy két gyerek vár otthon, nem vesz el túl sokat a sportolói potenciálodból? 

Ez nem lehet kérdés. Imádok velük lenni, bármikor eljátszom velük, akár egy teljes délutánon át. Előfordul, hogy kettőtől tízig én vagyok velük, és amikor végre elaltatom őket, a nyelvem a padlón húzom magam után, annyira elfáradok, de ez teljesen már fáradtság... Egyébként pedig az a minimum, hogy az ember amikor tud, otthon van és segít, elvégre ilyenkor rendre ráébred, hogy a felesége nap mint nap ezt csinálja, immáron két és fél éve. Nálunk az okoz némi gondot, hogy mindketten szegediek vagyunk, azaz nem úgy működik, hogy bedobjuk a nagyszülőkhöz a csemetéket, és elmegyünk bárhová, mert nincs kihez bedobni... Bár édesanyám hetente három-négy napot nálunk tölt és segít. 

Noémi egyébként fenntartás nélkül képes elfogadni, hogy ennyi idő után is gyűröd még az ipart? 

Mindig is tudta, mire van szükségem, mennyi elfoglaltságot jelent a vízilabda. Ebben nagyon profi, rengeteget segít, azaz az otthoni háttér tökéletesen adott. Eredményt csak így lehet elérni. 

(forrás: SPORTplusz - Csurka Gergely)

ELŐZŐ OLDAL