Kelemen Annával kezdjük és a pekingi olimpiai döntő eredményhirdetésével, a dobogó legfelső fokával fejezzük be. A színhely Kásás Tamás bérelt lakása a Reccói-öböl fölött. Az a bizonyos hely, amely leginkább kárpótolja őt az egyedüllétért, a családtól, barátoktól való távolságért. Hiszen amikor reggel felébred, baloldalt, az öböl felett kel fel a Nap, késő délután pedig jobbra tekintve látja a tüzes gömb vízbe bukását. (Tájképeink az ablakból készültek.)

Talán kezdjük a bulvárrral, s ha kielégítettünk minden ilyen irányú érdeklődést, rátérhetünk a komolyabb témákra. A Kelemen Anna-sztori ügyében mennyire vagy képben, hogyan tájékozódsz, és mit szólsz ehhez az egészhez?

- Őszintén mondom, nagyon jókat mulatok rajta - most már. A múlt héten két napom úgy telt el, hogy folyamatosan kaptam az sms-eket, mindenki azt hitte, hogy ő az első, aki tudatja velem ezeket a fantasztikus híreket. A negyediknél-ötödiknél már kezdett egy kicsit unalmas lenni; mindenki küldte a kis mosolygó jeleket, hogy na megint címlapon vagy! Először, mint az ilyesmi azért mindig, egy kicsit idegesítő volt, de aztán lenyugodtam, és azt mondtam magamban: aki számít nekem, és ismeri a helyzetemet, a valóságot, az úgyis tudja, mi az igazság, aki meg ezeknek az újságoknak elhiszi, az meg nem érdekel. Úgyhogy igazából nem foglalkozom már vele, ő meg, hát…, hadd szórakoztassa az embereket és a bulvárlapokat.

- Na de mindig úgy van, amikor egy ilyen sztori megjelenik, hogy a közvélemény szerint nem zörög a haraszt…, biztos van valami alapja. Ennek mi az alapja? Mennyi igaz belőle? Ismeritek egymást egyáltalán?

- Nem ismerjük egymást, de erre már azért nem válaszolok, amiért a többi lapnak sem, mert nem szeretek ilyesmiről beszélni. Tehát igazából ez a no comment tipikus esete. Mindenki higgyen azt, amit akar, így még talán szebb is, mert nincsenek tények, a fantázia dominálhat, mindenki mögé képzelheti azt, amit szeretne.

- Akkor térjünk át Melbourne-re. Kezdjük az előjelekkel. A vb-re készülve hogy érezted, milyen a csapat? Az előkészületi meccsek alapján szakmailag és az eredményt tekintve mire lehetett számítani?

- Nekünk, Norbival és Szecskával kicsit később kezdődött a felkészülés, ami eleve nagyon rövid volt, hiszen normális esetben, nyáron két-három hónapos edzéslehetőség van egy világverseny előtt. A mostani vb-időpont ilyen szempontból nem volt túl szerencsés, de hát ez minden csapatot egyformán érintett. Mint minden világverseny előtt, most is optimistán mentem ki. Úgy éreztem, hogy nagyon jó csapatunk van, amely már Belgrádban, az őszi EB-n is győzelmi esélyekkel indult és a döntőben a győzelem abszolút benne is volt a pakliban. Sajnos nem jött össze. A felkészülés alatt nem vettem észre olyan jeleket, amelyek arra utalhattak volna, hogy most sem sikerül. De mint tudjuk, a sportban bármi előfordulhat, sajnos most sem jött össze. Ennek nyilvánvalóan több oka is van, lehetne feszegetni órákig. A lényeg az, hogy a jövő évi legfontosabb versenyre megfejtsük és kiküszöböljük ezeket az okokat.

- Kiérkeztetek, milyenek voltak a körülmények? A hírek arról szóltak, hogy rendben van minden, jó helyen lakik a csapat, az edzéslehetőségek megvannak, szabadidős program volt, te hogy érezted ott?

- Én is úgy gondolom, hogy jó helyen laktunk. Egy nagyon jó, kényelmes, modern szállodában, apartmanokban, óriási „lakosztályaink” voltak. Sajnos az étkezéssel akadtak kisebb-nagyobb problémák, elég íztelen volt a koszt, ezért három-négy nap után már kijárkáltunk a belvárosba és a különböző japán, kínai és olasz éttermeket látogattuk, mert a hivatalosan lekötött és kifizetett csomag részeként kapott ételkínálat nem volt változatos és tápláló. Ez apróságnak tűnik, de hát nekünk ez a benzinünk, szükségünk van arra, hogy rendesen táplálkozzunk.

Amúgy tényleg nagyon jó helyünk volt, bent a városban, tehát ha volt egy kis szabadidőnk, akkor le tudtunk menni nézelődni, tényleg nem lehet okunk a panaszra. A szervezés is jó volt, attól eltekintve, hogy néha elég sokat késtek az értünk jövő buszok, abszolút gördülékeny volt minden.

- Mindenki tudta, hogy két gyenge majd egy közepesen erős válogatott lesz az ellenfél az első körben. Mennyire lehetett ott érezni, hogy a csapat az összerázódik az első három meccs alatt?

- Semennyire. Azt tudtuk előre, hogy az első nehéz meccsünk valószínűleg a negyeddöntőben lesz, végül aztán ez sem sikerült nehézre (a németek ellen). Ha azt vesszük, hogy mi hárman nem játszottunk Kolozsváron, akkor gyakorlatilag nekünk a felkészülés kezdetétől az első igazán fontos és nehéz meccsünk már az elődöntő volt. Ez is azt mutatja, hogy milyen kevés volt az idő a rendes felkészülésre. Az első két-három meccs - bár nem illik ilyet mondani - elég értelmetlen volt, könnyen vettük az akadályokat, a románok ellen ugyan kicsit megszenvedtünk, de ott sem forgott veszélyben a siker. Nem tudom mennyire jó vagy rossz az egy világversenyen, hogyha az eleje ennyire könnyű. Volt már olyan csapat, amelyik ilyen könnyű sorsolással is tudott nyerni. Emlékszem, amikor 98-ban kikaptunk a spanyoloktól a VB-n Perth-ben, akkor ők könnyű úton kerültek be a döntőbe és meg tudtak minket verni. Nincs szabály. Tény, hogy az utolsó két meccsünk ellentéte volt a VB elejének, olyan kiélezett küzdelem volt, hogy tényleg nüanszokon múlott már az is, hogy bejutottunk a döntőbe, ott pedig hogy kikaptunk.

- Mi az oka annak, hogy ezen a két meccsen ilyen rendkívül éles küzdelem volt, függetlenül a végeredménytől?

- Athén után elindult egy folyamat a riválisoknál. Elkezdtek fiatalítani, méghozzá elég durván, és ez Montrealban, tavaly a Világ Kupán és Belgrádban érződött is; nem tudták felvenni a versenyt a szerbekkel és velünk. Azonban már akkor látszott, hogy az általuk elkezdett munkának meg lehet a gyümölcse, ugyanis az alapok nem voltak rosszak a horvátoknál és a spanyoloknál se.

Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy nem csak mi és a szerbek létezünk a vízilabda-világban. Mindenki ezt a két csapatot szeretné utolérni, ez van előttük, ezért edzenek minden nap, ezért döglenek bele a vízbe, hogy egyszer minket meg tudjanak szorítani, vagy meg tudjanak verni. Fiatal játékosok ellen játszottunk, már az elődöntőben, a spanyol csapat tele volt fiatalokkal, akiknek még igazából nincsen rutinjuk, de borzasztóan éhesek voltak a győzelemre, hiszen közülük sokan még semmit sem nyertek. Ennyit számít a motiváció, az, hogy próbálnak minket utolérni, s mindent megtesznek azért, hogy ne tudjunk ellenük nyerni.

A spanyolokat az is ösztökélte, hogy megszakítsák a számukra kedvezőtlen sorozatot, hiszen az utóbbi időkben nem kaptunk ki tőlük. A horvátokban pedig - annak ellenére, hogy Belgrádban nagyon hátul végeztek, - valahogy mindig bennük van az, hogy ott lehetnek a döntőben, és bárkit meg tudnak verni. Rudics nagyon jó munkát végez, tudja hogy „mitől döglik a légy”, mi kell ahhoz, hogy aranyat nyerjen a csapat és ezzel a sok fiatallal olyan csapatot csinált, amely a szerbeket szanaszét verte.

- Azt a meccset láttad?

- Nem. Összefoglalót, a gólokat láttuk, élőben nem. Az tény, hogy mi is megkönnyebbültünk valamennyire, amikor megtudtuk, hogy a szerbek kikaptak az elődöntőben, de nekem a második érzésem már az volt, hogy ez nem lesz könnyű. Tehát valahol ott vibrált a levegőben, hogy ezek a horvátok nem lebecsülendők.

- Amikor kétkapuztatok a Margitszigeten a horvátokkal, voltak már jelek? Észrevettétek, hogy valamiben nagyon jók?

- Voltak jelek, ugyanakkor majdnem mindegyik edzésen megvertük őket, lehet, hogy mindegyiken. Persze az edzés nem mérvadó, egy világbajnoki döntő egészen más hangulatú. Abszolút benne volt a pakliban az is, hogy nem fogunk nyerni, még akkor is, hogyha esélyesek voltunk, mivel egy VB-döntőn minden megtörténhet. Athénban nagyon úgy állt, hogy kikapunk a szerbektől, akkor mégis mi nyertünk, és nem a szerbek ajándékozták nekünk az aranyat. Ezért kicsit az ellenfél lenézése, ha most azt mondjuk: mi vagyunk a legjobbak. A sportban nem lehet mindig a topon lenni, és most egyelőre nem vagyunk ott. Még akkor is igaz ez, ha tény: az utóbbi három-négy világverseny döntőjében mindig nüanszokon múlott a győzelem. Nincsenek sorozatban véletlenek, valamiért mindig mi kapunk ki egy góllal és nem az ellenfél.

- Azért a döntő tényleg eléggé „meg volt nyerve”, és nem csak 7:5-nél, már korábban meg lehetett volna adni a kegyelemdöfést...

- Igen, ez így van, de így volt az előző három döntőben is, amit elveszítettünk. Mindig megvolt a sanszunk arra, hogy megnyerjük. Belgrádban 5-2-re vezettünk, ha ott még lövünk egy gólt, 6:2, és szerintem már nem állnak föl padlóról. Montrealban ugyancsak 1 góllal veszítettünk, a Margitszigeten a hosszabbításban. Most is elég lett volna még egy gól az utolsó negyedben 7:5-nél, vagy 7:6-nál is. Annyiszor volt lehetőségünk, hogy nem is emlékszem már pontosan, milyen állásoknál. Valahogy ezen kellene túllépni, tehát hogy a nüanszok végre a mi javunkra dőljenek el. Egy meccs négyszer nyolc perc, tehát hiába mondjuk, hogy még egy gól „akkor”, és elég lett volna. Valahogy vissza kellene térnie annak az önbizalomnak, vagy hát nem is tudom, valaminek, annak a szikrának, amitől belőjük még azt az egy gólt, ami fontos, azt, ami eljuttat minket a dobogó legfelső fokára.

- De hát azért azt ne felejtsük el, hogy a nüanszok például a spanyolok ellen a mi javunkra döntötték el a meccset. Tehát nem lehet azt mondani, hogy amikor élessé válik a helyzet akkor mi kivétel nélkül mindig veszítünk.

- Így van, én is ezt mondom: annyira kiegyenlített a mezőny, legalábbis az első négy csapat, hogy már az elődöntőben is simán elbukhattunk volna. Ha Perez nem ügyetlenkedi el a kapu előtt azt a szituációt, akkor most arról beszélnénk, hogy milyen meccset vívtunk a szerbekkel az olimpiára való kijutásért. Úgyhogy valahol a sors ezt visszaadta a döntőben. Mint ahogy az ausztrálok kiestek úgy, hogy a félpályáról kaptak egy gólt az utolsó másodpercben. Ezt a gólt Felugo lőtte, aki a következő meccsen kihagyott egy sorsdöntő ötméterest. A sors visszavette. Lehet hogy valami nekünk már ott, a spanyolok ellen nem működött tökéletesen. És még így is volt esélyünk a horvátok ellen! De hát úgy látszik, hogy azt valamiért nem nekünk kellett megnyerni megint.

- Nem vagy te fatalista véletlenül?

- Nem. De hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és aki megnyer egy meccset, megver minket, az valahol meg is érdemli. Tény, hogy olyan szempontból mi voltunk a hülyék, hogy ha belövünk egy pár helyzetet, vagy hogyha egy kicsit jobban figyelünk a végén, akkor megnyerhettük volna, de hát ez csak feltételes mód...

- Mennyire játszottak szerepet a döntőbeli vereségben egyéni hibák?

- A múltkor néztem az interneten a Napkeltében Szívós Marcit, akit behívtak a stúdióba és hát gyakorlatilag mindent kapott azért a kihagyott helyzetért. Nagyon sok fórumon is láttam, hogy a nyakába varrták a vereséget. Ez engem nagyon bánt, mert abszolút nem igazságos. Egyrészt abban a helyzetben ott lehetett volna bármelyik másik játékos, és lehet, hogy ő is kihagyja. Másrészt pedig addig a helyzetig valahogy el kell jutni. Ki lehet hagyni, ez benne van, 13-an vagyunk, tehát ha csak az én példámat veszem, ha mondjuk a hét lövésből nem csak egy megy be, hanem mondjuk legalább kettő, vagy három, akkor ugyanúgy nyerhettünk volna. És jó pár másik játékosnak is volt ilyen lövőstatisztikája.

Megmondom őszintén, rosszul éreztem magam, amikor néztem ezt a napkeltés műsort, ott volt Marci 13 percen keresztül és kétszer-háromszor visszajátszották a helyzetet, kielemezték, mintha csak ezen múlt volna. Pedig ez csapatjáték. Ő nagyon jól tudja, hogy hibázott, de ha mondjuk akkor az ellentámadásból nem kapunk egyből gólt, akkor ugyanúgy megnyerhettük volna. Sőt, még iksznél is megnyerhettük volna. Az nem lehet, hogy egy kihagyott helyzet miatt mindenki elveszítse a fejét, és már nem tudunk utána odafigyelni! Éppen itt kell kijönnie a jövőben annak, hogy mi egy nagy csapat vagyunk.

- Most adtál egy ziccert, mert kiderült, olvastad a fórumokat. Rendben van, hogy nem tetszett, amit Marcival műveltek, de azért Te, meg a Benedek is kaptatok a fórumokon elég szépen, mint öreg, nagy tekintélyű játékosok, akik nem a várt teljesítményt nyújtották. Erről mi a véleményed?

- Ez abszolút várható volt. Tibivel már a sydney-i olimpia győzelem után egy évvel, a budapesti EB-bronzot követően kaptunk olyan üzeneteket, hogy "Benedek, Kásás takarodj", és utána azért még nyertünk egy pár aranyat. Tehát igazából ez benne van. Sajnos régen túl sokat foglalkoztatott, és mély nyomot hagyott bennem az ilyesmi, most már úgy érzem, hogy „hozzá tartozik”, sőt, végül is valamilyen szinten igazuk is van az embereknek. Persze nem tudják, hogy mi van a színfalak mögött, és hogy mennyi munka van még egy ilyen ezüstben, tehát egy ilyen „rossz játékban” is.

Benne van a pakliban, végül is mi tettük magasra a mércét, fel kell vállalni, hogy ha nem úgy játszunk, ahogy megszokhatták tőlünk sokszor, akkor nem csak dicsérnek minket, hanem ugyanúgy el is marasztalnak. De valahogy érdekes módon ez nem esett annyira rosszul, mint Marci esete, akire egyből ráugrottak, hogy „Marci haza se gyere”. Biztos neki is nagyon rosszul esett, és ő még talán nincs is hozzászokva, én már azért szerencsére igen. Elég, ha az ember egy meccsen, vagy egy világversenyen nem úgy szerepel, ahogy szeretne, ahogy különben tud, azonnal megkapja a magáét.

- VB után vagyunk. Véget ért egy korszak? Érzel olyat, hogy most akkor itt lezárult valami?

- Nem, nincs ilyen érzésem. Nekem most olyan érzésem van, hogy jön az utolsó fontos év ebben a ciklusban és hát eddig mindig az volt a szlogen az ezüstök után, hogy nem baj, Peking a végcél. Úgyhogy most már tényleg Peking a cél és mindent, mindent be kell vetni annak érdekében, hogy meglegyen a harmadik olimpiai arany. Úgy érzem, személy szerint minden játékosnak úgy kell nekiállnia ennek az egy évnek már nyártól kezdve, hogy most aztán tényleg nem számít semmi, csak az, hogy megint megtaláljuk a kulcsát a győzelem zárának. Egy utolsó nagy nekifutásra van szükség, mert utána tényleg lehet, hogy vége lesz egy korszaknak.

Ezt szerintem mindenki érzi, és biztos vagyok abban, hogy valahogy egészen máshogy fogunk hozzáállni. Szerintem a csapat gerince mindenféleképpen a jelenlegi lesz, mert gondolom, - szerintem Dénes is így gondolja, - hogy nem lenne érdemes az olimpia előtt egy évvel gyökeresen változtatni. Mindenféleképpen lehetnek változások a csapaton belül, de úgy érzem, hogy nekünk most így, lehet, hogy utoljára össze kell fognunk, és nekivágni, és mindent beleadni.

Bennem nagyon nagy elszántság van. Persze nem tudok most még erre fizikálisan ráhangolódni, eléggé el is fáradtam a vb-n, de már tudom, hogy nyártól kezdve hogy állok neki ennek az utolsó évnek. Végig az lebeg a szemem előtt, hogy Peking és az olimpiai dobogó legfelső foka. Mint ahogy Sydney előtt is mindig úgy feküdtem le és aludtam el, hogy az a kép volt előttem, ahogy megnyerjük a döntőt. Az, hogy a dudaszó pillanatában milyen jelenetek lesznek. Elképzeltem, hogy körbe fogom rohangálni a medencét és akkor ott milyen boldogság lesz - persze akkor még nem is voltunk olimpiai bajnokok. És most ugyanezt szeretném, már most elképzelni, átérezni azokat a pillanatokat, és mindent bevetni annak érdekében, hogy megvalósuljanak, hogy nyerjünk.