Harmadik éve edzősködik, tanít vízilabdára utánpótláskorú fiatalokat Kaliforniában Gyöngyösi András. Az 52 éves szakembert először az ottani koronavírus-helyzetről kérdeztük, majd azt kértük, beszéljen munkájáról, az amerikai vízilabdasport jellegzetességeiről.

GYÖNGYÖSI ANDRÁS a vlv-nek:

- Elég nagy ország ez, sok állammal és minden államban más a helyzet. New York állam és Kalifornia a koronavírus által leginkább érintett két országrész. Én az utóbbi területén élek, s ahogy az otthoni híreket olvasom, nagyjából hasonló a helyzet a magyarországihoz. Az iskolákat bezárták, a tanév végéig online megy az oktatás. Az újfajta oktatási rendszerről nem nagyon vagyok képben, mert mi, edzők, azért a tanári kartól kicsit elszeparáltan dolgozunk. Mindenesetre minket is arra ösztönöznek, hogy, bár a vízilabdát nehéz távoktatással tanítani, folyamatosan legyünk kapcsolatban a diákokkal. Kiadunk szárazföldi gyakorlatokat, meg persze, szorgalmazzuk a futást, de lassan már az otthonukat se tudják majd elhagyni az emberek. 

- Milyen korlátozó intézkedések vannak most arrafelé?

- Ugye, a "stay at home" a szlogen, mindenkit arra kérnek, hogy maradjon otthon. Itt is megjelentek álhírek, például elterjedt, hogy a Nemzeti Gárda fog bevonulni mindenhová, de fakenews nélkül is kritikusnak tartják a helyzetet az emberek. Trump elnök éppen most mondott egy beszédet, amiben azt emelte ki, hogy a következő két hét kritikus lesz, sokan fognak meghalni. 

Az intézkedésekre visszatérve: a helyzet itt hasonló a magyarországihoz, csak munkába utazásra és a legszükségesebb teendők elvégzésére hagyhatják el otthonukat az emberek. A parkokat, a sokak által látogatott tengerpartszakaszokat lezárták, már nem is nagyon lehet elmenni mozogni. 

- Nem illik a zsebekben turkálni, de hadd kérdezzem meg: hogy érint ez a helyzet anyagilag, csökken a fizetésed?

- Nem, mindenki megkapja a járandóságát, a távoktatást elismerik teljes értékű munkának.

- A hangulat milyen? Nincsenek pánikban az emberek? Amerika már a járvány új gócpontja, igaz, nem a "ti oldalatok", hanem New York...

- Most már három éve itt vagyok, azt tapasztaltam, hogy nagyon törvénytisztelők az emberek, betartanak minden utasítást. Kaliforniában nem akkora a népsűrűség, mint New Yorkban, az emberek elszigetelten, családi házakban laknak. Mindezek miatt nincs pánikhangulat.

- A diákok, a csapattagok hogy kezelik a váratlan helyzetet?

- Szerintem ez is általános: a gyerekek kicsit "potya szünidőként" élik meg ezt a szituációt, de azért akinek komoly céljai vannak, az megcsinál mindent becsületesen, amit az edző, pedagógus kér tőle. A vízilabdázóknál különösen fontos, hogy legalább az állóképességüket szinten tartsák, még ha nem is tudnak vízben edzeni. Ha ez sikerül, akkor a gondok elmúltával néhány hét alatt "visszajön" minden, de ha teljesen leáll valaki, akkor hónapok kemény munkájára lesz majd szükség. Ezt próbálom mindenkinek elmagyarázni, ugyanakkor a munka ellenőrzésre természetesen nincs mód.

- Térjünk rá a kinn tartózkodásod körülményeire, kérlek, mondd el, mi a munkád, hol dolgozol, mit csinálsz?

- Vízilabdaedző vagyok. Itt a világon egyedülálló módon úgy működik a vízilabda-versenysport, hogy a szezonok különböző részekből állnak (lányszezon, fiúszezon, stb). A sportág fő "terepe" az egyetemi bajnokság, már a high school-, vagyis a gimnáziumi pólóélet is ezt követi, ami azt jelenti, hogy a gimnáziumban sincsenek osztályok, hanem órák vannak, amelyekre lehet jelentkezni. Ez egyfajta "kis egyetem" az amerikai oktatási szisztémában és ebbe a rendszerbe illeszkedik s sportági képzés is. Ennek köszönhetően az iskolai sportélet a legmagasabb szintű a világon. A klubélet az iskolai szezon alatt áll, majd annak végeztével kezdődik ismét. Tehát 12 hónapon át van vízilabda, csak az első felében az iskolai színtéren, utána a kluboknál. 

- A te klubod?

- Palos Verdesnek hívják, a város klubja és az itteni high school az, ahol dolgozom. Egy kisebb városról van szó és az iskolai sportban, valamint a klubéletben nagyjából ugyanazok vesznek részt. Ez úgy működik, hogy már az alsóbb iskolai szinten, úgynevezett age klubokban elkezdik űzni a sportágat, majd a gimnáziumban számukra a vízilabdaedzések jelentik a tornaóra teljesítését. Különböző csapatok vannak és edzői gárda végzi a képzést. Négy évek keresztül minden második nap van vízilabdaedzésük.

- Hány gyereket jelent ez?

- Negyven-ötven fiút és 20-30 lányt. A klubban a 16-18 éves fiúkat edzem most. 

- Hogy megy a munka, milyen eredmények vannak?

- Harmadik éve vagyok itt és mindjárt az első esztendőben sikerült olyan eredményt elérni, amit a klubban korábban soha: a 16 éves fiúkkal bejutottunk a legjobb nyolc közé a Junior Olimpián, ami itt mindig az év eseménye, korosztályonként két-háromszáz csapat részvételével megrendezett versenysorozat.  Egyébként ebben a korosztályban van mindig a legtöbb csapat, mert az idősebbek közül sokan abbahagyják, azok, akiknek nincs további tervük a vízilabdával, nem számolnak ezzel a sportággal, amikor az egyetemi tanulmányaikat tervezik. A 16 éveseknél még nagy a létszám és a legtöbb gyerek azért hajt, hogy bejusson a college-ba, kapjon ösztöndíjat a jó vízilabdás teljesítménye miatt. A túlnyomó többségnek más célja nem nagyon lehet a vízilabdával, professzionális bajnokság az USA-ban nincs, Európába pedig egyre kevesebben mennek át, hogy a sportágból éljenek meg. 

- Látod a saját munkád eredményét, azt, hogy többet tudnak, mióta képzed őket?

- Igen. Ennek elsősorban persze az az oka, hogy többet edzünk, mint amit korábban megszoktak. A klubokban általában három edzés van egy héten, én ezt felvittem négy-ötre és ehhez általában mindenki hozzáteszi még a sajátját. Többet dolgozunk és magasabb szinten, így gyorsan lehet fejlődni. 
 
- Hogy élsz, milyen a megbecsültséged? Mit jelent vízilabdaedzőnek lenni ott, abban a térségben?

-  A vízilabda itt nem olyan népszerű sport, mint Magyarországon, bár Kaliforniában kicsit más a helyzet, mint az USA többi részén. Ennek az az oka, hogy kis korában mindenkit megtanítanak úszni, hiszen később megy majd szörfözni a gyerek, ahhoz pedig alapot kell szerezni. Sokan maradnak a vízilabda mellett. New York államban mérhető még valamennyire a sportág népszerűsége, egy-két államban van még, de a többiben a nullával egyenlő a jelenléte. A többi, népszerű sporttal nem lehet összehasonlítani. Az van, hogy szinte minden a szülőkön múlik. A high scool mellett a klubokban a szülői támogatásnak köszönhetően folyik a munka.

Azt mondhatom, hogy szeretnek, tisztelnek, elismerik a munkámat és ez itt Amerikában egy külföldről érkezett szakember számára eleve nagy dolog. Sok ezer klub van, de külföldit általában csak akkor foglalkoztatnak egy adott helyen, ha az illető náluk tanult és ott maradt vagy visszatért hozzájuk. Ilyen edző, mint én, nagyon kevés van. A megbecsülés természetesen az anyagiakon is látszik, soha nem kerestem ennyi pénzt a vízilabdában korábban, mint most, igaz, ehhez hozzá kell tenni: itt természetesen a költségek is mások. 

- Hosszabb időt töltöttél már el az ottani közegben. Érdekel, hogy hogy látod, nagy számban vannak ott tehetségek? Dolgos iparosok vagy gyakran látsz olyat, akiből kimagasló szintű játékos lehetne, ha folytatná a suli után?

- Kaliforniában szerintem többen vízilabdáznak, mint a világ többi részén összesen. Ez a high school-rendszer évente több tízezer gyereket ad a sportágnak. Biztos vagyok abban, hogy ha a vízilabdát "komoly sportnak" tartanák, akkor Amerikát senki nem verné meg  a válogatottak szintjén. Több tehetség van mint Európában, elképesztő, zseniális tehetségekkel lehet találkozni, de nem ugyanabban a szisztémában edzenek már gyerekkortól, mint Európában, így előbb-utóbb a tehetség elhalványul, nem tud kibontakozni. A körülmények pedig Kaliforniában különlegesek jók, itt egész évben lehet edzeni, nincs szükség fedett létesítményekre, minden high schoolnak van saját uszodája, ahol folyamatosan zajlik a pólóélet, van első és van hetedik divízió, elképesztőek a számok.

A többség számára a college után vége a sportolásnak, csak a legjobbak kerülnek be a válogatottba, közülük néhányan mennek át Európába játszani. Ott ugyanis jelenleg havi 10-20 ezer eurót lehet keresni (a "top-top" szintet nem számítva), itt viszont egy elit college-diplomával 100-120 ezer dolláros kezdő fizetéssel tudnak elkezdeni dolgozni a tanult szakmájukban. Régebben 60-80 ezer eurós fizetést lehetett kapni innen átköltözve nagyobb európai kluboktól, ez ma már ritkaság, ezért inkább szakmájukban helyezkednek el a tehetségek is. 

Nagy lökést adna a póló fejlődésének, ha itt Kaliforniában is lenne profi bajnokság, szerintem sokan átjönnének Európából is játszani. Ez komoly jövőképet adna az Észak- és Dél-Kaliforniában pólózó tízezreknek.

- Mi az oka annak, hogy az USA csapata a női szakágban kimagaslik a világ mezőnyéből, a férfiaknál pedig ez messze nincs így?

- A nagy számok törvénye... A női póló még nagyon messze van a férfiakétól mindenütt, Magyarországon is. Jóval kisebb a mezőny, a merítési lehetőség, itt pedig tízezernyi játékosból lehet válogatni, természetes, hogy kitermelődik a nagyon jól teljesítő játékosok sora. A férfiaknál az USA nemzeti csapata hagyományosan egyetemi válogatott, nekik nehéz felvenni a versenyt a szerbekkel, horvátokkal, magyarokkal, akiknél jóval harminc év fölötti, rutinos, nagyon jó játékosok is szerepelnek.



- Egy kérdésem maradt. Most már örökre ott dolgozol vagy vannak még magyarországi terveid is?

- Megmondom őszintén, régen sok tervem volt, de most már nem látok nagyon előre. Nem nagyon hiszem, hogy hazamegyek, nehezen tudom elképzelni, hogy olyan garanciákat kapnék, amikért érdemes lenne feladni az itteni munkámat. Itt mondta egyszer nekem valaki, és igaza volt: itt, ha dolgozol becsületesen, akkor biztonságosan el tudsz jutni A pontból B pontba. Eljutottam, sőt, már a C pontnál vagyok, ezt nehezen adnám fel. Itt a sportág helyzete is biztos, a high schoolok meg fogják kapni a támogatást. Otthon a most következő válság egyik vesztese lehet a sport, egész Európában bizonytalanná válhat a vízilabda helyzete is. De ugye: never say never...

- Felteszem a szokásos záró kérdésemet: akarsz-e bármit mondani, amit fontosnak tartasz, de nem kérdeztem meg?

- Elég furcsa megítélésem lett Magyarországon, erről facebook-kommentek tanúskodnak. Azt mondhatom, hogy egész életemet a magyar vízilabdáznak szenteltem, miközben "minőségi fizetést" igazából eddig csak Olaszországban kaptam. Sokszor hoztam áldozatot, amikor például 1993-ban hazamentem, hogy válogatott lehessek, 100 ezer eurós fizetésről mondtam le.

A mai napig nem értem, hogy mi történt Debrecenben, hogy fordulhatott elő, hogy megnyert munkaügyi per után nem fizették ki a nekem járó összeget és mintha mi sem történt volna, a város vízilabdacsapata tovább játszhatott az OB1-ben. Biztos, hogy én is sok mindenben hibás vagyok, de ha visszanézem az edzői pályafutásomat, mindenütt kevés pénzből értem el sikert. Sose kaptam minőségi csapatot, amellyel igazán bizonyíthattam volna a képességeimet. Régen az volt a célom, hogy játékosként olimpiai bajnok legyek, majd amikor ez nem sikerült, edzőként szerettem volna ugyanezt elérni. Mostanra már lemondtam ezekről az álmokról, pedig ezek elérésére áldoztam - most már látható, hogy nagy veszteségekkel - az életemet.

Azt mondják, mindenkinek jár egy második esély - van aki még harmadikkal is élhet. Én viszont még az elsőt sem kaptam meg, ami pedig nagyon sok hozzám hasonló embernek megadatott. Most már valószínűleg nem is lesz ebben változás és ennek oka örök talány marad a számomra.

Ami pedig a közösségi oldalon való szereplésemet illeti: én senkire nem haragszom. Leírom a véleményemet, mindenki odaírhatja az általam elmondottakról a sajátját. Nem sértődöm meg. Senki ellen, inkább valamiért írom le a véleményemet, legyen szó akár sportról, vízilabdáról, akár politikáról vagy bármi másról. Lehet, hogy nem kellene ezt sem, de úgy érzem, eljutottam abba a korba, hogy megfogalmazhatok véleményt...

Mindezek ellenére szeretném elmondani: bár messze kerültem a magyar és az európai pólótól, nagyon szurkolok és bizakodom, hogy minden rendben lesz a válság után is, különösen Magyarországon, ahol, ugye, most hirtelen nagy lett a bizonytalanság. Mert a mi országunk leghatékonyabb reklámarcai mindig is a sportolók voltak. A sport nem maradhat segítség nélkül, már csak társadalmi, egészségügyi hatásai miatt sem. Szóval szívemből szorítok a magyar sportért, minden magyar barátomért és egész Magyarországért! Ria-ria, Hungária!

- Köszönöm a beszélgetést és sok sikert neked kint!