Maiaknak írjuk: Somossy József sikeres játékos-pályafutás után edzőként a honi vízilabda legfelső szintjének fenegyereke volt. A szurkolók imádták, a bírók pedig rettegtek tőle, mert a diplomácia nem tartozott az eszköztárába, tudják: ami a szívén, az a száján. És hát, többnyire igaza volt, amikor reklamált, ez pedig bizonyos körökben nem növelte a vele kapcsolatos szimpátiát... Már nyolc éve nincs a sportágban, s tulajdonképpen azért hívtuk fel, hogy megkérdezzük, mi van vele, aztán egy komoly, mélyreható beszélgetés lett a vége a sportág helyzetéről. Íme:

SOMOSSY JÓZSEF a vlv-nek:

- Annak idején úgy ismertelek meg, mint akinek a vízilabda a mindene. Ahogy emlékszem, a problémáid is abból adódtak, hogy olyan elkötelezettséggel, lelkesedéssel végezted a dolgodat, hogy ez konfliktusokat szült. Tulajdonképpen miért is nem vagy már a sportágban és hogy tudod élni az életedet vízilabda nélkül?

- Jó a kérdés, többször fel is tették már. Így van, ahogy mondod, tényleg nagy elánnal vetettem bele magam, aztán pedig..., lett, ami lett. A vízlabda világa azóta nagyon megváltozott. A szponzoráció jelentősége megnövekedett, a pénzügyi kérdések egyre fontosabbá váltak, s a mezőny ennek hatására szétszakadt, egyre több lett a lefutottnak nevezhető, 8-10 gól különbségű mérkőzés. Az én időmben még nem volt akkora különbség a csapatok költségvetése között, mint ma, ez a mostani helyzet akkor elképzelhetetlen lett volna. Az anyagi lehetőségek két-háromszoros különbsége miatt ugyanolyan helyzet alakult ki, mint a kézilabdában, ahol van két "extra dotált" csapat és csak az a kérdés végig, hogy veszítenek-e valahol véletlenül pontot. 

Szóval, messziről kezdtem a választ a kérdésedre, de így érhetőbb: hiába menne vissza az ember, ha csupán két-három olyan csapat van, amelynek esélye van komoly eredmény elérésére - ez nagyon kevés ahhoz, hogy oda lehessen kerülni. Sokszor hívják az embert, de lényegében mindig a túlélés érdekében, tehát: legyünk valahogy, létezzen a vízilabdasportág nálunk, ebben segíts, vegyél részt. Ez egy fiatal edzőnek, kezdőnek, olyan valakinek, aki éppen kiszáll a vízből, nagy motiváció, de hogyha nincs kitűzve eredmény, cél és nincsenek hozzárendelve az eszközök... - ez engem már nem motivál. Ez a sportág nemcsak a  vízben csapatsportág, hanem a parton is. Tehát egy profi klub kitűzi a célt, hozzárendeli az eszközöket a szponzorok vagy valamilyen más rendszer segítségével. Adnak egy időkeretet, két évet vagy három évet és akkor, ha megállapodnak az edzővel, aki szerint az adott feltételek mellett valóban reális a kitűzött cél - nem tudok elképzelni olyan rutinos edzőt, aki ebben ne venne részt nagy örömmel, teljes lelkesedéssel.

Na most, ilyen lehetőség nincs vagy csak nagyon kevés van. Ha komolyan csinálod, akkor ez a sportág napi 5-6 órás intenzív munkát, nagyon-nagyon komoly koncentrációt igényel. Egy olyan csapatnál ez teljesen felesleges, ahol nincs esélyed bármilyen eredményre, sőt, igazából nem is igénylik azt. Így "visszamenni", csak azért ott lenni, hogy a vízparton legyek cél nélkül, akár hosszú távú szerződéssel - nem érdemes.



- De ez olyan, mint a 22-es csapdája. Ha te nem tűnsz el, akkor lehet, hogy valamelyik nagy csapat már hívott volna..., olyan, amelyiknél a cél is megvan és a játékoskeret is. Nekem hiányzik, hogy mit tudtál volna csinálni az elmúlt másfél évtizedben egy ilyen csapattal... De a te neved már azért nem jött szóba, mert nem voltál ebben a közegben.

- Ezt nem tudom, nyilván van ebben igazság, ott kell ücsörögni, ácsorogni, láthatónak kell lenni a nézőtéren, nem tudom.

- Gondolom, a vízilabdameccseket azért nézed.

- Persze, azokat, amelyeken nem tízgólos különbség várható a két csapat között. 

- Úgy magadban nem gondolkodtál el azon, hogy te mire lennél képes egy ilyen csapattal?

- De. 

- És mi volt az eredmény?

- Azt tudom mondani, hogy többször megfordult a fejemben ilyesmi - mert vannak azért információim, ugye, ez egy belterjes közeg, s én sok emberrel tartom a kapcsolatot. Vidéken élek, de több száz kilométerről is tudom, hogy mennyi egy csapat költségvetése. Nem kötik az orromra, mégis tudom, ez egy ilyen világ. Már többször is bosszankodtam, amikor 500 millió forintos büdzséről hallottam. Komolyan mondom: öt-száz-millió forint! Ez egyszerűen..., piszkálja az embert nagyon. Ilyenkor mindig arra gondolok, elképzelhető, hogy ugyanezt a feléből is meg lehet csinálni. Az jár a fejemben, hogy lám, ilyen is van, egy szponzor oda tud adni félmilliárd forintot és nem tudja, hogy "túlvásárolják" a csapatot, s amit elérnek, azt kevesebből is meg lehetne csinálni. Most már hallottam 7-800 millió forintos költségvetést is. Ezek abnormális számok! 

Voltam Olaszországban nyolc évig, abból három évet edzősködtem és határozottan tudom mondani, hogy a Pro Reccónak nincs ekkora költségvetése. Ha ebből indulunk ki, a kérdés adott: nem lehetnénk akkor mi is azon a szinten, mint a Pro Recco?

A másik észrevétel, amin szoktam gondolkodni: hova vezethet az, hogy lassan már nem hallasz magyar szót időkérésnél a vízilabdameccseken? Most azt mondják, hogy ilyen lett a sport világa, ilyen a foci, a kézilabda, a kosárlabda is. Amikor a magyar vízilabda-válogatott 2000-ben, 2004-ben, 2008-ban olimpiai bajnok lett, az első négy itthoni klubcsapatban, ahonnan bekerülnek a játékosok a válogatottba - nem játszott külföldi. Azt mondják most: akkor más volt a helyzet. Meg hogy most nincs utánpótlás. Nem tudom. Nem tartom magam megmondóembernek, csak ezek olyan érdekes adatok, objektív tények. Az igazi "bevándorlás" a sportágba az azutáni időszakban indult el, jócskán 2008-at követően. Közben hazahozták a külföldön játszó magyar válogatottakat és a kluboknak korábban nem is volt szándékuk külföldieket szerepeltetni. Aztán, hogy nem volt eredmény (volt, de nem nagyon, négybe kerülünk, nem kerülünk - ez a libikóka ment), ettől kezdve a megoldást egyre inkább abban látták a klubok, hogy "honosítsunk". 

Szóval azt akartam mondani, hogy a költségvetés  növekedésével együtt még ráadásul az idegenlégiósok száma is nő. Nem tudom, hogy ez jogos-e, hogy ezt el kell-e fogadni, annyira nem vagyok benne, hogy meg tudjam mondani. De azért azt megkérdezem magamtól, hogy mi az, amit jobban tudnak csinálni, mi az, amit mi nem tudunk ekkora pénzekből megcsinálni. Horvátországban, Szerbiában, Montenegróban nincs ennyi pénz a vízilabdában - ezért jönnek ide. Tehát akkor valamit kevesebb pénzből is létre tudnak hozni. Na ez a válaszom arra, hogy amikor leülök megnézni egy meccset, miért bosszankodom Persze, lehet azt mondani, hogy ez a Soma már megint különcködik... Úgy van ez, hogy az ember már nem mer megszólalni, mert véletlenül más a véleménye... :-)

Tény, hogy mindig a fősodorban kell benne lenni, és akkor nem vetődnek fel ilyen problémák...

- Itt visszakanyarodnék az életutadhoz: te aztán nemigen voltál benne soha a "fősodorban"...

- Hát igen, ez probléma volt mindig, legalább fél lábbal be kellett volna lépni a fősodorba. Kicsit jobban kellett volna lavíroznom, nem csak mindig a saját utamat járni. Biztos, hogy egy bizonyos szintű alkalmazkodás jobb lett volna.



- Lehet, hogy nem jó sportágat választottál? Nem tudom, mi van máshol, de a vízilabdában azt látom, hogy egy belterjes közeg, mindenki megköti a maga kompromisszumait és aki kilóg, azt "lenyesegetik", ez megy rendszerszinten, talán száz éve.

- Nem tudok ellentmondani. Talán annyit tennék hozzá, hogy bizonyos mértékű szerencse is kell. Fontos, hogy olyan közegbe kerülj, amelyben több partnerre számíthatsz, tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. És akkor még természetesen kell lobbizni is, de valóban fontos, hogy időnként magad mögé nézz, nem maradtál-e egyedül. Tény, hogy én annak idején nem nagyon nézegettem magam mögé. Nincs itt meglepetés, ez mindig ilyen közeg volt, kis ország, kis vízilabdás világ. Ráadásul nagy a Budapest-centrikusság is, mind a mai napig. Nézd meg: ha felbukkan egy-egy vidéki csapat, általában az is úgy történik, hogy elmennek oda budapestiek. Itt minden Budapesten dől el, mindenki Budapesten találkozik a másikkal, Budapesten mondják meg az irányt. Innen indult mindenki a gyerekkorában, innen ismeri a másikat. Nagyfokú a szubjektivitás, ezért még fontosabb az alkalmazkodás és nélkülözhetetlen az említett háttértámogatás.

- Amikor jöttek az aranyérmek, ugrásszerűen nőtt a sportág iránt érdeklődő gyerekek száma, elkezdett bejönni nagyságrendileg több pénz, mint korábban (jó, elsősorban mostanában, az elmúlt évtizedben) és valahogy az ember mégis úgy érzi - ennek csak egyik jele az idegenlégiósok betörése - a tehetségek fejlődéséből, a válogatott eredményeiből, a klubok hosszú távú nemzetközi eredményességéből: mintha ez a sportág a nagy olimpiai sikereket követően lefelé indult volna el...

- Akkor van értelme a pénznek, ha nemcsak dől, hanem úgy hasznosul, hogy a sportág fejlődését szolgálja. Ez azért nagyon nehéz dolog. Ennek talán külön irányítója kellene, hogy legyen, talán külön államtitkárság. Mert attól sajnos nem biztos, hogy jobb lesz a vízilabda, hogy volt mondjuk 95 klub és most meg van vagy 370. Ez majdhogynem terheli a sportágat, nem pedig emeli a színvonalat, nagyon nehéz megtalálni, "kitisztítani" a valódi értéket.

Általános szinten persze nagy dolog, hogy ennyien "mozgolódnak" a sportágban, de így talán még nehezebb a szakmai munka. A vízfelületről nem is beszélve.

Annyira nehéz, összetett sportágnak tartom a vízilabdát, hogy egyáltalán nem túlzás: ezt a sportot az ember tízéves korától húszéves koráig tanulja és húszéves korától harmincig játssza. Sokszor felvetődik, hogy más országokban nem művelik, ezért nagyon könnyű a pólóban eredményt elérni. Hiszen 8-10-12 ország vesz részt benne egyáltalán a világban, a focinál ugyanez a szám 200 felett van. Erre azt tudom mondani, hogy Szaud-Arábiában vagy Kuvaitban van elég pénz, de teljesen mindegy, hogy mennyi pénz van, mert vízilabda soha nem lesz. Mert nem hiszik el neked, hogy tíz évig kell tanulni! Elképzelhetetlennek tartják, hogy most kifizetnek egymillió dollárt, vagy kétmilliót, akarnak ezért egy vízilabdacsapatot és az nem lesz a jövő héten. Pedig azt kell mondani a sejknek, hogy tessék hazamenni és négy év múlva újra lejönni az uszodába. De erre a sejk azt válaszolná: "Hülye maga??"



Nem az a valós helyzet, hogy milyen könnyű a vízilabdában nemzetközi sikert elérni, hanem éppen az ellenkezője: nagyon nehéz! És ez azért van, mert ennyi ideig kell tanulni! Több száz mérkőzést kell lejátszani - ha nem ezren felül - egy gyereknek, mire a felnőttbe érkezik. Elképesztő! És ehhez még nagyfokú alázat is kell. Sok a kudarc, a nehézség, az olyan pillanat, amikor elmegy a kedve, mert nem sikerül neki valami vagy egy kétszer akkora súlyú lenyomja a víz alá és nem kap levegőt fél percig. És azt mondja, ja, hát, ha ez ilyen, akkor én megyek haza. Mert itt össze van eresztve a nehéz súlyú a könnyűsúlyúval. Ez minden vonatkozásban egy nehéz sportág, nagyon nehéz sportág. Ezért nem biztos, hogy jó a 370 klub. Ez hígítja a mezőnyt, mert ebben a sportágban nem lehet hetente kétszer edzeni és úgy lemenni a meccsre.

Ezeket mind tisztázni kellene. Le kellene ülni, egységesíteni, irányt meghatározni és egy ideig azt minden körülmények között követni. És aztán módosítani, ha nem annyira jó. Na ezt csinálták a szerbek meg a horvátok és Montenegró.

Emlékszem, amikor annak idején a Mladost Zágrábhoz mentünk a KEK-döntőre, sőt, még edzőtáborozni is voltunk Zágrábban, bementünk az uszodába és nem hittem a szememnek! Az 50 méteres uszoda keresztben 25 méteres volt (Magyarországon eleve nagyon kevés az ilyen medence), az 50x25 fel volt osztva három pályára, kapukkal, labdaketrecekkel, lövőfalakkal. Gyerekek, serdülők, ifjúságiak azonos időben edzettek, úgy, hogy a kicsiknél működött egy rendszer, két év múlva átmentek a serdülőbe, ott ugyanazt folytatták, csak hozzátettek még 8-10 elemet, majd két év múlva továbbmentek a harmadik pályára, ott ismét hozzáraktak 8-10 elemet. És így nőttek fel a generációk, azonos koncepció alapján készülve, gyakorolva és bemondásra azonnal tudták, hogy mit kell csinálni. Ez olyan nehéz sportág, hogy kell egy koncepció, egy irány, fontos tudni, hogy mit akarunk.

A fentiek eredményét láthattuk, például a szerbeken: minden szerb csapat ugyanúgy játszott, még a szerb válogatott is. Ugyanazzal a taktikával, ugyanazokkal az elemekkel, ugyanabban a játékstílusban. Óriási energiát fektettek ebbe.

Ha itt előjössz ilyennel, akkor az a válasz hogy neeem, most miért, neeem lehet, már megint az okoskodás... Ha a kényelmes lavórba a lábáztatás kellős közepén belepöttyintesz egy ilyet, akkor zavarod a vizet. 

Szóval ahhoz, hogy visszamenjek, közeg is kell, koncepció, mások támogatása, vízfelület, nem tudom - sokkal bonyolultabb ez, mint ahogy azt bárki gondolná, leegyszerűsítve, hogy mi is a baj. Itt mindenki rendszeresen elmondja, mi a baj, aztán hazamegy és persze nincs lényeges változás.



- Azt te tudod, hogy ami most történik az utánpótlásképzés terén, Benedek Tibor, Cseh Sándor és Vincze Balázs irányításával, éppen ezt célozza meg? Egységesíteni akarják a képzés koncepcióját hogy a korosztályi váltásoknál ugyanúgy folytatódhasson a munka, ahogy te mondtad. Gondolom, erről tudsz.

- Igen. Ez nagyon jó és kívánom, hogy sikerüljön, szurkolok, mert végre egyáltalán felvetődött ilyesmi. De azt el tudod képzelni, hogy 2000 környékén én magam képviseltem ezt, emellett kardoskodtam a Zágrábban látottak alapján? És mi most beszélünk erről? Tizennyolc év elteltével??

Ráadásul egy ennyire Budapest-centrikus közegben ezt mennyivel könnyebb lett volna megcsinálni, mint például Amerikában. Ebben óriási lehetőség lett volna, mert a magyarok ugorhatták volna a legnagyobbat, hiszen itt mindig voltak tehetségek, óriási tapasztalat. Én annak örülök, hogy most már legalább hárman vannak...

- Meg azért a többiek, a korosztályos válogatottakat irányító szakemberek...

- Igen-igen. Nem szabad egyedül képviselni valamit, kell, hogy minél több ember vigye ezt a vonalat. Ez mindenképpen jó irány. 

Mindemellett száz szónak is egy a vége: vízfelület kell. Mi megragadtunk a másfél-kétórás edzéseknél. A két óra már soknak számít Magyarországon. Hát hogy gondoljuk?  A világ egyedül a vízilabdában nem változik? El tudod azt képzelni, hogy 50 évvel ezelőtt a KSI-ben, a régi Császár uszodában, ahol magas falú medence volt, nem ilyen vízforgatós, túlfolyós, feszített víztükrű, 50 évvel ezelőttről beszélek, ott volt, Kőnigh György, Gyarmati Dezső, Gallov Rezső - fölsorolni nem tudom, Lemhényi Dezső, mindenki ott volt - kettőtől ötig volt délután az edzés. 50 évvel ezelőtt????!!! Kettőtől ötig??!! És utána még ott maradtunk kiszorítózni, lövöldözni. 

Most lemész és azt mondják, hogy van egy óra 40 perced. Egy profi csapatnál. Jön utána a következő. Hát visszafelé megyünk??

Olyan közeg, rendszer kell, amely ezt megoldja, a pénz önmagában nem képes erre. Azt tudod csinálni a pénzzel, hogy megveszel olyan játékost - és elérkeztünk az idegenlégiósokhoz -, aki ezt csinálta a saját országában. De itt nem tudja, tehát kicsit visszafejlődik majd. Abba az irányba kell menni, amiről itt beszéltünk, mégpedig egységesen, a mohikánszemlélet nem fog beválni. Ezért örülök, hogy most egy csoport próbálja csinálni. De ennek kiterjedtnek kell lennie, le kell csökkenteni sajnos a gyerekek számát, mert így nem tudsz minőséget létrehozni. Hiába van 8 ezer igazolt játékos, azt kell mondanom, az adottságok, a lehetőségek csak 3 ezerre alkalmasak Magyarországon. A 8 ezerrel megnehezíted a 3 ezernek a létezését. Sajnos. Csak koncentráltan tudsz eredményt elérni. Hallottam, hogy már a kézilabdában is felvetődött a válogatott klubszintű mozgatása, együtt tartása száznapos időszakokra. Egy biztos: koncepció kell. Remélem, Tibiék vannak olyan erősek (ki, ha ő nem?!), hogy ezt végig tudják csinálni, s azt is, hogy meghatározó hatással lesznek az egész közegre. Hiába, frissülni kell, nem lehet pancsikolni ugyanabban a tavacskában. Nem tudok mást mondani. 



- Minek tulajdonítható, kiknek lehetünk "hálásak" azért, hogy ez a majd két évtized itt kiesett?

- Nyilván elsősorban az utánpótlásnak van alapvető jelentősége. Nekem nem volt annyira rátekintésem erre a területre. De azt azért láttam, hogy a korszak fiataljainál - amellett, amit már beszéltünk, hogy mennyire nehéz ez a sport, s hogy nincs annyi idő, vízfelület, amennyi kellene -, mentalitásban is jelentős változás történt. Kinyílt a világ, internet, szupermozik, utazások, bulik - jóval nehezebb egy ilyen nyílt társadalomban behívni és meggyőzi a gyereket, hogy az sokkal jobb lesz neked, ha napi három-négy órát sportolsz. 

Tehát egész más a környezet is. Nem könnyű. Nem szabad egy legyintéssel úgy elintézni, hogy nem volt jó az utánpótlásképzés - ez is összetettebb dolog. Nyilván itt is egységes koncepció kell. Nem nagyon ennek szellemében dolgoztak eddig az edzők, az biztos. Talán hatalmi erővel kellene irányítani vagy nem tudom hogy lehetne, nem vagyok sportszervező. De nem könnyű a helyzet és nagyon kevés az óraszám. Nem mindegy, hogy napi hat órát zongorázol vagy kettőt. Nézd meg a teniszvilágban. A gyermekeim teniszeztek, volt rálátásom. Ők napi másfél órát edzettek. Na most, Szlovákiában, ahol állami sportág ez, központilag vezérelt, ott  iskolás korban (általános iskolában és középiskolában) reggel három óra és este három óra az edzésidő. Kiállítok egy szegény magyar gyereket napi két óra edzéssel egy napi hatórás ellen? Mit várok? Vízilabdasportban azt mondani, hogy jó, csak másfél órára van hely, de megpróbálom kihozni a maximumot... Nem lehet. Nem elég. Nem tudod megcsinálni.

Nehéz megmondani, hogy ki a hibás. Az egész közegről van szó, mindennek együtt kell haladnia, az irányításnak, a szakmának és a körülményeknek. Ezt csak komplex módon lehet kezelni.

- Térjünk vissza hozzád! Mióta nem vagy a sportág első vonalában

- 2011 óta. 

- Nem is tervezed, hogy visszatérsz vagy vannak elképzeléseid?

- Figyelj, ha egyáltalán felvetődik, akkor te leszel az első, akinek szólni fogok.

- Megtisztelő...

- Én nem tudom felvetni és nem tudom, van-e ilyen lehetőség, komoly cél elérésére szerződni. Ahhoz támogatók kellenek, valakinek ilyen döntést kell hoznia. Az ilyesmi nem jelentkezésre megy.

- Akkor te hiába képzelnéd el magad. 

- Az első négy helyre esélyes csapatnál még mindig el tudnám képzelni magam, a többiekkel szerintem a fiataloknak kell foglalkozniuk.

- És te mit csinálsz a hétköznapokban, mivel foglalkozol?

- Vidéken élek, szép környezetben egy tanyán a feleségemmel, jól érezzük magunkat. Vannak családi vállalkozásaim, amiket már a gyerekeim visznek, mi pedig vigyázunk az egészségünkre. Nyilván az ember törekedett egész élete során arra, hogy több lábon álljon, és hogyha kell, tudjon öt-hat órát szánni a vízilabdára. Mert annál kevesebbnek nincs értelme, ahogy azt már megbeszéltük... :-)

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

Cikkünk illusztrációit a DigiSport Csak ülök és mesélek műsorának 2016-os Somossy József-portréműsorából vettük.