A JÁTÉKVEZETŐI SZEMÉLYISÉG

---

HITELES, KONZEKVENS

Attól konzekvens, hogy a mérkőzés első pillanatától az utolsóig ugyanazokat a döntéseket hozza meg. 

Hiteles, azt a stílust, gondolatvilágot, hozzáállást mutatja, amit valóban gondol és érez a vízilabda iránt. El lehet játszani ideig-óráig bizonyos dolgokat, színészkedhetünk iksz ideig, de ez el fog múlni és kiderül, hogy valaki alkalmas-e erre a tevékenységre, valóban szereti-e ezt a játékot, és kellően alázatos-e a sport iránt vagy nem.

A mérkőzés elején a játékvezetői párosnak meg kell húznia egy szintet. Ezen a mérkőzésen ez a kiállítás, ez a kontra, ez a fault. Innen lefelé már nem lehet út - csak fölfelé. Vagyis ha a játék képe nem változik, akkor az utolsó negyedben is ugyanaz a kiállítás, ugyanaz a kontra, ugyanaz a fault. Ha a játék elindul egy durvább, agresszívabb irányba, akkor a játékvezető lép egyet és feljebb húzza a szintet: hamarabb lesz kiállítás, hamarabb lesz kontra, hamarabb lesz fault.

De olyan nincsen, hogy egy mérkőzésen az első negyedben valami kiállítás, kontra vagy fault és az utolsó negyedben nem az. A jó játékvezetői páros pont annyit "lép", amennyi szükséges. 

EGYÉRTELMŰ, DE NEM SZÍNPADIAS

Ha azt közvetíti a játékvezető, hogy nála tökéletesebb a világon nincsen, ő a teremtés csúcsa, akkor az pillanatok alatt borzasztóan negatív érzéseket kelt. A primadonnákat nem szereti a vízilabda világa. Bármennyire jó is egy játékvezető, amikor úgy áll a parton, hogy ennek a mérkőzésnek róla is szólnia kell, amikor tévés meccsen csak azért kikéri a labdát, hogy legalább egy kis időre ő legyen a főszereplő, az nagyon-nagyon rossz irány. Fújok egy-két vicceset, jön a hiszti az edzőtől, erre tudok lapot adni, kikérem a labdát vagy látványosan páros kiállítást ítélek, amikor szintén kikérem a labdát - nem erről szól ez!

Megmutatom az ítéletet, egyértelműen és megyek tovább rezzenéstelen arccal. Nem mutogatok teátrálisan, mert az csak egyetlen dolgot bizonyít: nem érdekel a vízilabda, nem érdekel, hogy ott vagy játékosként, egyébként is elcseszted, egyébként is én vagyok a király, én vagyok az, aki mindent megtehet és mindenki menjen, ahova gondolom!

Nem így működik a világ! Ha egy vízilabda-játékvezető így viselkedik, akkor nem való a partra!

Vannak kollégáink akik a bírói pástot színpadnak érzékelik, szeretnek rajta szerepelni.

Nyilvánvaló: nemzetközi viszonylatban nagyon-nagyon futtatott játékvezetők is szeretnek szerepelni. Az egyikük olyan, hogy ha négyszer nem kéri ki a labdát egy meccs alatt, vége a világnak.

Minél kevesebbszer beavatkozni, annyiszor beavatkozni, ahányszor feltétlenül szükséges - ez a feladat.

Az a kisugárzás, ahogy az ember áll a parton, az a gondolatvilág, ahogy vélekedik a vízilabdától, az a stílus, ahogy az ítéleteit közvetíti, elárulja a vízben és a parton lévők számára, hogy ki az az ember, aki ott áll fehér ruhában. Szereti-e annyira ezt a sportot, hogy magát is képes háttérbe helyezni ahhoz, hogy jó játék lehessen a medencében?

Nem az a fontos, hogy ránk emlékezzenek, hanem az, hogy igazságos, korrekt eredmény szülessen a medencében.

KÖZVETLEN, DE NEM CSALÁDIAS

Amikor bemegyünk az uszodába, nem csókolgatunk körbe mindenkit, aki velünk szembe jön, mert az NEM NÉZ KI JÓL!

Akármennyire is jó a viszony, ezt el kell kerülni. Éppen azért, mert arra nehéz magyarázatot találni, hogy van az, hogy amikor bemegyek, mindenki a családtagom, barátom, csókolgatjuk egymást, amikor meg vége van, nem csókolgat senki, csak elküld az anyámba, mert mondjuk aznap nem találtam el egyetlen ítéletet sem.

Fontos a mérkőzés előtti kommunikáció. Amikor meccs előtt a játékvezető megnézi a játéktér környékét, beszélget az edzőkkel három-öt mondatot, az nem azt jelenti, hogy bratyizik, hanem kommunikál. Megnyit egy olyan csatornát, amit a mérkőzés során mind a ketten jól fognak tudni alkalmazni. Teljesen más a viszony, ha egy gól utáni visszaúszásnál egy játékos kérdezhet valamit a játékvezetőtől és a játékvezető arra kulturáltan tud válaszolni. 

Minimális szinten kommunikáljunk tehát az edzőkkel, a játékosokkal, nagyon fontos, hogy jó kapcsolat alakuljon ki, az maradjon meg a kezdettől a végéig, akárhogy alakul is a meccs. De az nem működik, hogy először nagyon barátságos vagyok, utána meg nagyon szigorú, ne adj isten, "gonosz". Vagy ha nem is vagyok gonosz, de akkor már annak tartanak, mert számukra "nem voltam annyira jó". 

A kapcsolatnak a kölcsönös tiszteleten, kölcsönös megbecsülésen kell alapulnia, de ezt nem szabad túllépni. 

MEGÉRTŐ, DE NEM RÉSZREHAJLÓ

Mindenkinek van személyes kapcsolata a pólóval, a vízilabda közegében tevékenykedő emberekkel. Akármennyire jó a kapcsolat, amikor az ember fehér ruhát ölt magára, akkor ez már csak a kommunikációban működhet, s ott is csak bizonyos szintig, az ítéletekre nem lehet hatással. Az nem működik, hogy azért, mert én valakit kedvelek, "felborul a pálya és kifolyik a medencéből a víz". 

A mérkőzésre ugyanúgy készült A és B csapat. Lehet, hogy az egyiket kedvelem, a másikat nem, de a mérkőzésen nem lehet különbség a megítélésükben. Egyformán dolgoztak azért, hogy jól szerepeljenek, az egyik ugyanúgy megérdemli azokat az ítéleteket, amikért megdolgozott, amiket kiharcolt, mint a másik. 

A játékvezetőnek meg kell tudnia ítélni mindazt, ami az ő territóriumán történik és fel kell vállalnia a döntéseket, akármennyire kellemetlen is ez. Nem jó érzés brutalitást fújni. Hozzáteszem: a brutalitás mindig valaminek a következménye. A negyedik negyedben történt brutalitás az első negyedben elcsattant pofon következménye. Vagyis azt jelenti, hogy "elszaladt" a mérkőzés.

KÖRÜLTEKINTŐ, DE NEM KEKEC

Tipikusan nagy problémája ma a játékvezetői társadalomnak az, hogy bizonyos ingerek hatására kekeccé, kötözködővé, néha pikírtté válik a játékvezető. Ez nem jó. Nem szabad! Pont azért nem szabad, mert ugyanazt a stílust fogjuk visszakapni, mint amit mi közvetítünk a gesztikulációnkkal, a beszédünkkel, a viselkedésünkkel. Amikor valamit kérünk játékostól, edzőtől, a "légy szíves", a "kérem" szavak olyan ajtókat tudnak megnyitni, amelyek egyébként nem nyílnának meg.

Számos példa van olyasmire, hogy egy edző odajön melléd és megkérdezi: "Te! Kértem már időt?" És erre - ha tudod, azt mondod, hogy igen vagy nem. Ezt nem látja a közönség, a szakmán kívüli közeg. Pont azért, mert ha jó a kapcsolat és a kommunikáció, akkor lehetnek ilyen, észrevétlenül maradó apró segítségek.

Fontosak a gesztusok, a jóindulat. 
 
Partnernek kell lenni, ne okozzunk kárt, ha nem muszáj. Nyilván be kell tartani a szabályokat és amit az A oldalon megadok, azt ugyanolyan szituációban a B oldalon is megadom, nem lehet részrehajlás, hanem korrektség kell mindkét irányban.

Korrektnek kell lenni mindkét csapattal, mert ez a közeg, a vízilabda érdeke. Ettől működik a vízilabda jól és ettől tudunk mi integrálódni a magyar vízilabda-társadalomba. 

Mindig elmondjuk "kifelé", hogy ez egy nagy család. Nagy család akkor lesz, ha mindenki jól tud kommunikálni mindenkivel és valóban befogadjuk egymást egymás közegében. 

Ezért nagyon fontosak például azok az értekezletek, amelyeken edzők és játékvezetők találkoznak, beszélhetnek, véleményt cserélnek. Megvitatunk bizonyos szituációkat és azok ügyében közös döntés hozunk, hogy a jövőre nézve a szakma összes szereplője ugyanazt a filmet nézze, és ugyanazokat a következményeket vonják le bizonyos szituációkból.

MAGABIZTOS, DE NEM ELBIZAKODOTT

A döntéseket el kell tudni adni. Nyilván hozunk rossz döntéseket. Sokszor. Ha ezt jól, határozottan tálaljuk "mérsékelhetjük a kárt". Nyilván ki fog derülni, most már nincs olyan mérkőzés, amit ne nézne vissza az edző. Ki fog derülni, hogy hülye voltál, fiam, de ez egy dolog. De abban a pillanatban nem befolyásolja a mérkőzést negatív irányba a hibán túl még az is, hogy a játékvezető bizonytalan. 

Amikor odaáll a játékvezető síppal a szájában, csak rá kell nézni, a világon mindenki tudja, ha be van szarva - és akkor megeszik őt a gyerekmeccsen is az első negyed első másodperceiben.

Mert persze, az edző látja, hogy mi a helyzet. Egy jó, okos edzőnek azon túl, hogy ért a vízilabdához, egy picit az emberekhez is kell értenie, kell, hogy legyen némi pszichológiai tudása, hiszen tudnia kell kezelni azokat a helyzeteket, amelyek a vízben és a parton történnek. Ő bizony megnézi, hogy ki áll a parton. És aki ott áll, az hogy áll. Hogy hozza meg a döntéseit. Aki belefúj a sípba így...  (lassú, halk fütty) - annak vége van, hiába tudja mindenki, hogy jó az ítélet...

Az edző rögtön jön: miért volt kiállítás? Mindenki tudja hogy az volt, ő "csak megkérdezi". És már meg is lökte a hintát. Ha abba a játékvezető beleül, kileng a hinta, jön a másik oldal, ott is meglökik, s a bíró azon veszi észre magát, hogy mást se csinál, csak folyamatosan kompenzálja a korábbi döntéseit. És minden kompenzáció egy újabb hiba. Ez nem jó irány, ebből káosz lesz!

Lehet, hogy éppen hülyeség az ítélet, de ha azt határozottan csinálod, el fogják fogadni.

Van olyan edző egyébként, aki "nagyon veszélyes". Ugyanis egészen jól ismeri a szabályokat. Amikor ő az elmúlt tíz évben hisztizett, nyolc esetből legalább öt alkalommal biztosan igaza volt. Ez mondjuk baj, mármint nem az, hogy jól ismeri a szabályokat, bár mindenki így tudná, hanem az, hogy ilyen arányban "talált" a reklamációja.

 
Marosvári Attila, Molnár Péter és Székely Balázs

A JÁTÉKVEZETŐ ÉS A HIBA

A legnagyobb siker, amit játékvezető elérhet, az az, hogy a meccset követő napon már senki nem emlékszik arra, hogy ki vezette a mérkőzést. Ezt több okból is borzasztóan nehéz megvalósítani. Emberek vagyunk és hibázunk. Ha a vízben lévő játékos vagy az edzője hibázik, az a játék része és természetes, mindenki elfogadja, az egész közeg. De ez nincs így a játékvezető esetében, ezt kiinduló helyzetként érdemes rögzíteni.

Bármennyire is szeretnénk, nem találunk el mindent a döntéseink során. Ha szerencsénk van, akkor keveset, ha nincs szerencsénk, akkor sokat tévedünk. Nagyságrendileg egy játékvezető egy viszonylag egyszerű vízilabda-mérkőzésen 400-500 ítéletet hoz. Ha megnézünk egy futballmeccset, amely kicsit hosszabb, mint a miénk - ugye egy vízilabdameccs 4x8 perc tiszta játékidő, 1 óra 10 perc, a futballmérkőzés 90 percig tart -, egy futball-játékvezető maximum 100 körüli ítéletet hoz egy meccsen. 

Az a jó játékvezető, aki ebből a 400-500 ítéletből viszonylag keveset hibázik. De! Lehetsz a legjobb játékvezető a világon, nagyon jól vezethetsz, de ha kritikus helyzetben kritikus ítéletet elrontassz, teljesen mindegy, hogy hogy vezettél, senkit nem fog érdekelni, csak az a konkrét hiba.

Tanulni kell. Az idő és a rutin meghozza azokat a döntéseket, amelyekkel jobbak lehetünk. Ha befújtunk valamit, és már a következő másodpercben rájövünk, hogy ez rossz döntés volt, egész addig megváltoztathatjuk, amíg újra el nem indult a játék!

Törvényszerű, hogy ilyenkor, ha az ember nem módosítja az álláspontját, általában azonnali és nagyon kemény edzői "kritikát" kap, s nem ritka, hogy még egy lap is ugrik, mert a hiba által kiváltott reagálás már valóban nem maradhat szankció nélkül. Mindezt az egész meccs szempontjából is érdemes megelőzni. Kell, hogy legyen annyi szakmaiság és intelligencia egy játékvezetőben, hogy ha tudja, hogy hibázott, korrigáljon, s ha nem tudja már javítani, akkor legalább a nyilvánvalót ismerje el, sokkal könnyebb elfogadni a hibát az edzőnek is, ha tudja, hogy mi is ugyanazt a filmet néztük, csak tévedtünk.

Ha hibázunk, azt a hibát azonnal "el kell engednünk". Nem kompenzálhatunk, mert azzal tönkretesszük a meccset. A jó játékvezető pontosan tudja, hogy egy mérkőzésen mit rontott el. Nemcsak kompenzálnia nem szabad, nem viheti magával a "batyujában" a hibát, nem kezdhet el azon gondolkodni, hogy mit kellett volna, hogy kellett volna, mert közben folyik a játék, és amíg rágódik a dolgon, másik három hibát követ el.

Nagyon fontos ugyanakkor, hogy képesek legyünk azonnal tanulni a saját hibánkból, ugyanazon a meccsen lehetőleg ne kövessük el ismét... 

BÜNTET A BÍRÓ

Amikor az ember magára fehér ruhát ölt, felveszi azt a kabátot, amin pattognak majd a lövedékek - minden irányból: játékosok, szakvezetők, edzők, nézők részéről egyaránt. Tudni kell, hogy ennek hol kell, legyen a határa. A játékvezetőnek az a dolga, hogy - lehetőség szerint érzelemmentesen - jó döntést hozzon. Ha szankcionálni kell, akkor annak a szankciónak is érzelemmentesnek kell lennie. Nem azért hoz elmarasztaló döntést a játékvezető, mert neki valami borzasztóan rosszul esett, hanem azért, mert a szabály erre a viselkedésre ezt a következményt írja elő. 

Egymás iránti kölcsönös jóindulattal és kellő intelligenciával nem sokkal a meccs befejezése után a kialakult személyesnek tűnő konfliktus simán rendezhető.

Az edzők sokszor jogosan reklamálnak, de vannak "műhisztik", amelyek tökéletesen tudnak működni - e téren nagyon-nagyon hosszú éveken keresztül Gerendás Gyuri vitte a prímet. Még anno, BVSC-s időszakában nagyon sok bajnoki címet gyűjtött, nyilván nem a műhisztik miatt, de kiválóan élt ezzel, amikor kellett.

Vannak olyan helyzetek, amikor úgy tűnik, hogy a játékvezető és az edző, játékos nem jó viszonyt ápol egymással. Ezt látja a közönség. A közönségnek kell a cirkusz. Ez nem fáj, de azt senki nem látja, hogy fél órával meccs után vagy másnap, akár telefonon négy perc alatt le tudjuk rendezni a problémát. Ugyanazért vagyunk, a vízilabdáért, a vízilabda szeretetéért csináljuk és azért, hogy ez a vízilabda kiszolgálja a közönségét. Hiszen semmit nem ér a mi játékunk, hogyha nem tudunk szórakoztatni, ha nem tudunk embereknek pozitív élményt adni. 

Ha az ember levezet egy mérkőzést és utána kritikát kap, akkor azt át kell tudni gondolni. Méghozzá a lehető legobjektívabban, hogy kiderüljön, mennyi az igazságtartalma. Erre nagyon kevés ember alkalmas abban a pillanatban, 24 órával később már nem ez a helyzet.