"A színészekkel való első találkozásainkban sok volt még az óvatosság"
A Szabadság, Szerelem című magyar film forgatásán Fodor Rajmund és több olimpiai és világbajnok pólósunk vállalt szerepet. Rajmi és Benedek Tibi végezte a színészek szakmai felkészítést és a kutatást.
A történelmi igazság: a vízilabda
A történelmi hitelesség fenntartása nemcsak a budapesti utca, az utcai harcok
megjelenítésekor volt különleges feladat. Speciális nehézséget okozott a vízilabda-meccsek
újrajátszása is, egy 1955-ben lezajlott moszkvai mérkőzés (az egyetlen alkalom, amikor a
nemzeti válogatott veszített) és a melbourne-i el?döntő felidézése. A felvételek során a
színészek és pólósok 9-10 órát töltöttek a medencében: természetesen a szokásosnál jóval
melegebb vízben – bár utólagos beszámolók szerint, a víz hőfoka sosem érte el a kívánt
hőmérsékletet. A színészek és a filmben játszó vízilabdázók szakmai felkészítését Benedek
Tibor és Fodor Rajmund végezte: ami azt jelentette, hogy nekik is alaposan meg kellett
ismerniük a témát, hiszen ma már egészen más ez a sport, mint ötven évvel ezelőtt volt.
Benedek Tibor az ’56-os válogatott jó néhány tagjával beszélgetett, mielőtt munkához látott
volna.
„Most gumilabdát használunk, régen bőrlabdával játszottak – avat be az egyik legnagyobb
különbségbe Fodor Rajmund, kétszeres olimpiai aranyérmes, világbajnok vízilabdázónk –,
és ami a meccs végére nagyon megszívta magát, megnőtt a súlya és eldobni is sokkal
nehezebb lett. A film kedvéért speciális labdákat gyártottak, ami bőrnek látszik, de annál
jóval könnyebben kezelhető. Az első próbák után hamar rájöttünk, hogy még ezt a labdát is
érdemes bewaxolni, hogy mindenki könnyebben kaphassa el.”
„De ezen kívül ezerféle apróságra kellett még figyelnünk – teszi hozzá Benedek Tibor. – A
szabályok is alaposan megváltoztak azóta, akkoriban nem volt támadóidő, a labdán kívül a
sapkák, a felszerelés is különbözött a mostanitól. Nagyon aprólékos munkát végeztünk,
sokan segítettek, Rajmi is kiváló társ volt, és végül minden szépen összejött.”
A rendező és a forgatókönyvíró elképzeléseit azonban még így is nehéz volt valóra váltani.
Ahhoz, hogy a meccsek igazán látványosak legyenek, az aranycsapat tagjainak kellett
színészi szerepet vállalniuk. Kiss Gergő a szovjet válogatott egyik tagját játszotta. A sportoló
szöveges szerepet kapott, és hogy feladata még nehezebb legyen, oroszul kellett
megszólalnia. Természetesen pólós tudására is nagy szükség volt. „ Az egyik jelenet elég
nehezen jött össze – emlékszik Kiss. – Egy iszonyú nagy kapufát kellett lőnöm. Olyat, hogy
ne pattanjon el a labda, de a kapufa éléről pattanjon lefelé a gólvonalra, a kapu pedig
majdnem boruljon föl, mindezt a waxolt labdával, egy mozdulatból, háttal a kapunak, hirtelen
megfordulva, de úgy, hogy azért ki is emelkedjem közben a vízből, szegény magyar
játékosokat megfélemlítve. És persze, mivel minden mozdulatot sokszor felvettek, ugyanezt
jó néhányszor, ugyanúgy.”
A vízilabdást alakító színészek kedvéért még néhány kegyes csalásra szükség volt. Amikor
például Csányi Sándor lövéshez emelkedik ki a vízből, a medence aljára egy pódiumot
helyeztek el, amire – a kamera számára láthatatlanul – rá tudott állni. Enélkül lehetetlen lett
volna megjelenítenie a védővel való küzdelem közben azt a ravasz labdakezelést, amit egy
válogatott pólós évek hosszú sora alatt gyakorol be.
A felvételek legtöbbje azonban nem filmes trükkök segítségével készült: a színészek, és a
velük játszó vízilabdázók, Székely Bulcsú, Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, komolyan vették a
feladatot, és alaposan beletanultak egymás szakmájába. A kamera előtt feladatot vállaló
sportolóknak csak az okozott nehézséget, hogy megszokják, az ő szigorúan katonás
időbeosztásukhoz képest két beállítás között, a felvételek szünetében a lábukat lógathatják,
pihenhetnek. A színészek nemcsak edzésre jártak, a fizikai felkészítés szüneteiben elméleti
képzést is kaptak, töviről hegyire megismerkedtek a szabályokkal, szokásokkal és a
medence körüli élet mindennapjaival.
A két hónapos edzési időszak elején a lehetőségek, képességek felmérése zajlott. Az edzők,
Benedek és Fodor beszámolója alapján azután néhány jelenetet át is kellett íni. Cserébe az
edzéstervnek is követnie kellett a forgatókönyv változásait: Kolovratnik Krisztián az eredeti
szöveg szerint a magyar csapat kapusát játszotta volna, de végül centert alakít: az utolsó
pillanatban edzőinek új dolgokra kellett megtanítaniuk.
„Na, ez az, amihez filmesek kellenek – nevet Benedek. – A medencében olyan sosem
történik, hogy egy kapusból két hét alatt centert neveljenek. Itt viszont megjött a kérés, mi
nekiláttunk Krisztián új típusú tréningezésének, és ő tényleg rekordsebességgel beletanult az
új pozícióba. Tulajdonképpen irigylem ezt a könnyedséget.”
Feny? Iván számára nem volt túlságosan megterhelő a heti négy edzés. Kisgyerekkora óta
sportol, szinte minden sportágat kipróbált már, és mindig szakít időt arra, hogy mozogjon egy
kicsit. Ha a forgatás alatt akadt egy kis szabadideje, most is úszni vagy kocogni ment. „Örök
életre szóló élmény volt az olimpiai bajnok csapattal együtt dolgozni” – mondja, és nem is
szeretné, ha a forgatás befejeztével megszakadna köztük a kapcsolat. Filmbéli társaival
együtt azt tervezi, hogy vízilabda-csapatot szervez, a színészpólósokhoz már jelentkezett
Kolovratnik Krisztián, Simon Kornél és Czapkó Antal is, de – bizonyítva ezzel, milyen jó
hangulatban telt a forgatás – a válogatott több tagja is megígérte, hogy amikor ideje engedi,
csatlakozik hozzájuk.
„Én soha életemben nem akartam sportoló lenni – mutatja meg szkeptikus oldalát Csányi
Sándor. – Persze kalauz vagy cowboy sem: túlságosan lefoglalt, hogy a színházról
álmodozzam. Úgyhogy, nekem nem volt olyan elképesztő hír, amikor kiderült, hogy a pólós
srácokkal leszünk együtt. Úgy vettem: ez is egy szerep, ha kell hozzá, hát megtanulom, amit
meg tudok tanulni. Fokozatosan azért kiderült, hogy a vízilabdás partnereink jó fejek, jó velük
együtt dolgozni. Mármint: ázni a medencében.”
Czapkó Antal a szovjet válogatott tagját játssza a filmben. Fiatalabb korában ő is sokat
sportolt, talán ezért találta meg olyan könnyen a hangot a színészkedő sportolókkal. „Nagyon
jól éreztem magam a vízben. Egyrészt azért volt jó, mert kikerülhettem a színházi légkörből,
kőkemény sportolók között dolgozhattam, akik, őszintén szólva, sokkal nyíltszívűbbek,
közvetlenebbek, mint mi, színészek. De hát én mindig nagy vízilabda rajongó voltam,
elképesztő érzés volt, hogy olimpiai bajnokokkal, legendás sportolókkal egy vízben
játszhattam, forgathattam. A vízilabda Zidane-jaival dolgoztunk együtt, igazi
világklasszisokkal.”
„A színészekkel való első találkozásainkban sok volt még az óvatosság – emlékszik vissza
Fodor Rajmund. – Nem tudtuk, milyen lesz a munka. A végére aztán eléggé
összehaverkodtunk. Nem ettek meg minket, és mi se őket.”