A vízilabdasport megújításának időszerűségéről szóló, Faragó Tamással készített interjúnk nemzetközi visszhangot keltett. Nagy terjedelemben idézték Montenegróban, a legismertebb olasz vízilabda-honlap pedig angolul és olaszul is közölte. Emailben kaptunk reagálást a leírtakra Bruce Wigótól, a vízi sportok amerikai ikonjától, a Fort Lauderdale-i International Swimming Hall of Fame elnök-vezérigazgatójától. Üzenetének magyar fordítását az alábbiakban közöljük.

Bruco Wigót 2005-ben nevezték ki az ISHOF (International Swimming Hall Of Fame - elnökének és vezérigazgatójának. Jogász, aki pénzügyileg rossz helyzetben lévő non-profit szervezeteket állított talpra. 1991-ben átvette az Amerika Vízilabda Szövetség ügyvezető igazgatói posztját és a majdnem csődben lévő szövetséget kivezette a válságból. Az akkor harmincas éveiben járó ügyvezető igazgató a tagságot 8 ezerről 30 ezerre növelte, több, mint megháromszorozta az éves költésvetést, amely így meghaladta a 3.5 millió dollárt, és több mint 1.5 millió dollárral támogást szerzett a Los Alamitosban található edzőközpont számára. Legidősebb fia, Wolf Wigo, háromszoros olimpikon jelenleg a Kaliforniai Egyetem vezető vízilabda-edzője Santa Barbarában. Lánya, Lauren egy vállalatnál, a new yorki Allen & Company társaságnál jóga-edző, két legfiatalabb gyermeke, az ikerpár Drac és Janson az NCAA amerika válogatott vízilabdázója.

BRUCE WIGO A VLV-NEK:

- Tamásnak abszolút igaza van. Számtalan alkalommal beszéltünk már erről. A vízilabda olyan játék, amely látványos lehetőségeket kínál. Segítettem Tamásnak egy videóval évekkel ezelőtt. Ő volt az ötletgazda, ő találta ki, s azt próbáltuk megmutatni, milyen lehet egy fantáziadús, zseniális vízilabdázás. Sajnos a játék fejlődése során egyre csökkent annak lehetősége, hogy teret kapjon az egyéni képesség, a csapatok kreativitása. Az egyéni megoldások, éppen azok, amelyekről a magyar vízilabda híressé vált, a mai játékban szinte eltűntek. Mikor láttál legutóbb egy doplert?! Ez tragédia!

A mai játék inkább szól az úszásról, a birkózásról és a bíróval való “játékról”, mint a vízilabda szépségéről. Ha Tamás ma játszana, minden alkalommal faultolnák őt, amint hozzáér a labdához és szorosan fognák már akkor is, amikor még nincs nála a labda. Képzelj el egy kosárlabda-meccset, ahol minden egyes alkalommal, amikor Michael Jordan megszerzi a labdát, faultolják, ezért le kell passzolnia a labdát ahelyett, hogy megcsinálná a lehetetlent. Esetleg kap egy büntetődobást ahelyett, hogy látnánk, ahogy rávezeti a labdát a palánkra, pördül-fordul, ugrik és dob. Szinte soha nem láthatnád azokat a művészi és egyéni képességeket, amelyek a vízilabdát is népszerűvé tették.

Egy kapitalista világban élünk, ahol más sporttermékkekkel harcolunk. A Balkáni régión kívül – a piaci tapasztalatok alátámasztják ezt évek óta – senki sem akar vízilabdát vásárolni! Miért? Bizonyára nem azért, mintha a játákosok ne lennének vonzóak, hiszen magasan képzettek és jó a kondíciójuk. A vízilabda-körökben mozgók azt mondják, hogy jobb marketingre van szükség. Ezt a játékot nem lehet eladni!

Hogy mi lehet a megoldás?

Az NBA-döntők, az NCAA Lacrosse bajnokság és most néhány labdarúgó VB-mérkőzés után arra a következtetésre jutottam, hogy a mi játékunk megállt a fejlődésben, ami összeomlást jelent. Alapjaiban mindhárom sport hasonlít a vízilabdára, de teljesen különbözik attól számos fontos területen:

       - Mind a három sport hihetetlenül népszerű, eseményeit rendszeresen közvetítik a televíziók és jelentős szponzorokat vonzanak világszerte. A Lacrosse olyan tömegeket vonz az Egyesült államokban, hogy football-stadionokat tölt meg.

       - Az az idő, ami a pálya egyik felén történő lövéstől a pálya másik felén történő lövésig eltelik, olykor mindössze öt másodperc. Lehetséges ez a vízilabdában?  

       -  Más sportokban a játékvezetők beavatkozása minimális, a játékosok szabadon mozoghatnak, van idejük érdekes játékot produkálni. A szabályok pedig könnyen érhetőek a nézők számára. Elmondhatjuk, hogy ezek közül valamelyik is igaz a vízilabdára?

Képzeld el, hogy egy kosárlabda- vagy football-meccset nézel - vízilabda-szabályokkal. Utána képzelj el egy olyan vízilabda-meccset, amelyen nincs birkózás, a játékosok úszhatnak, a játék folyamatosan megy, megszakítás, szabálytalanság nélkül, mint a fociban vagy a kosárlabdában. Ha népszerűbbé akarjuk tenni a játékunkat, akkor el kell fogadnunk azokat az alapvető elveket, amelyek a többi labdás sportban meghatározóak. Ez azt jelenti, hogy jelentős, radikális változásokra van szükség a mai szabályok terén, egyúttal vissza kell hozni a történelmi gyökereket is.

Az első, amit meg kell vitatnunk: a szabálytalanságok kérdése. A szabálytalanság koncepciója a vízilabdában teljesen egyedi a többi sporttal összehasonlítva.

Más sportok becsülik a szabályaikat. A vízilabdában senki sem tiszteli a szabályokat. Minden elkövetett szabálytalanság után a bírókat okolják. Megéri szabálytalankodni a vízilabdában, mert az “egyszerű szabálytalanságok” büntetése előny. A védő faultol, ha azt akarja, hogy a támadó játékos átpasszolja a labdát egy üresen álló játékosnak. A védekező játékos lenyomhatja a támadó játékost, lehetőséget adva a társaknak, hogy odaérjenek a szabad emberre.  Miért nem kísérletezünk? Miközben nem gondolom, hogy a labda vagy a kapu mérete nagy változásokat eredményezve, miért nem próbáljuk ki? Miért nem próbálunk ki minden ötletet? Meg kéne próbálni kosárlabda- vagy football-bírókat hívni, hogy saját szemükkel lássanak vízilabdát, és hogy úgy fújjanak, ahogy egy kosárlabda- vagy football-meccsen tennék. Jelentős büntetések kellenek. Egy szabaddobás egy szabálytalanságért nevetséges. A labdarúgás alapjain született meg a sport, de hány szabadrúgást látsz egy meccsen, összehasonlítva a vízilabdával? A szabálytalanságokat csak komoly szankciókkal lehet megfékezni. A szabályokat tisztává és könnyen érthetővé kell tenni, és lehetővé kell tenni a játékosok számára, hogy megmutassák a kreativitásukat, képességeiket és taktikai érzéküket.

Miközben a szabályok azt mondják, hogy kiállítás vagy büntető jár azért, ha “fogod, lenyomod vagy visszahúzod” azt az ellenfeled, akinél nincs labda, a szabályt csak lazán és szelektíven érvényesítik. Ez az engedékenység a probléma és ráadásul durvaságot is eredményezhet. Nem ritka, hogy egy időben 12 játékost látunk, s mindegyik pár megszegi az említett szabályt. A folyamatos sípolás meggátolja a játék természetes folyamatát, ami más sportokban nem fordul elő. Miért van az, hogy a mi sportunkban több a szabálytalanság (sima fault, kiállítás és büntető) 32 perc alatt, mint egy foci-, lacrosse- és a kosárlabda-meccs együttes 188 perce alatt? Miért van az, hogy a szabálytalanságok többsége (az egyszerű fault) a vízilabdában büntetlenek marad, s a védekező csapat jár jól? Miért nem következetes a szabálytalanságok megítélese egy meccsen belül vagy meccsről meccsre? Miért ennyire szubjektív annak elbírálása, hogy szabálytalanság történt-e vagy sem? Miért maradt egyedül a vízilabda a szabálytalanságok ilyesfajta megítésése terén? Fekete-fehér szabályokra volna szükség. A szabálytalanság az szabálytalanság. Az elkövető szabályt szeg meg és ezt komolyan kell büntetni, hogy az ösztönző legyen: az illető a jövőben ne tegyen ilyet.

A Kaliforniai Egyetemen, Santa Barbarán a fiam, Wolf egy olyan rendszerrel kísérletezik, amely szigorúan megtiltja a fizikai kontaktust - akárcsak a kosárlabda szabályai. Mindenki, aki látta, hogy mit csinál, azt mondta, hogy mennyivel érdekesebb és izgalmasabb így a játék a nézők szemszögéből, és ha kipróbáljátok néhány hétig, amit mi csinálunk, akkor magatok is látni fogjátok. Itt a bizonyíték, hogy drámaian megváltozhat a játék, izgalmassá válhat, minimalizálja a bírók szerepét és könnyen érthetővé teszi a látottakat! Nem csináltunk mást, csak lemásoltunk a kosárlabdát és amennyire lehet, a focit. A testi kontaktus tilos. Lenyomni vagy visszahúzni egy játékost (akár van nála labda, akár nincs) szabálytalan. FELTARTANI, VÍZ ALÁ NYOMNI VAGY VISSZAHÚZNI EGY JÁTÉKOST, SZABÁLYTALAN!

Megszüntettük a “közönséges szabálytalanságot”. Vannak személyi szabálytalanságok (ember elleni fault, beleértve a feltartóztatást), vagy techinai szabálytalanságok (labda a víz alatt, két kéz, kétméteres szabály, stb). Íme néhány gyakorlati példa:

Ha egy játékos szabálytalanságot követ el, a játékot megállítják (kivéve a technikai szabálytalanság esetét). A labda a bíróhoz kerül és amint a személyi hibát és a csapathibát rögzítette a zsűri – és a játékos közel van, vagy ott van a szabálytalanság elkövetésének helyén, - a labdát újra játékba hozza a bíró , ahogy minden más sportban történik. Ezzel kiküszöbölhető a “gyors gól” egy kiállítás után. A csapatok kialakíthatják támadási és védekezési tervüket. Továbbá a rövid szünet lehetővé teszi a nézők számára, hogy megértsék, mi is történik.

Azok a szituációk, amelyek jelenleg is büntetődobással sújthatók, továbbra büntetendők maradnának, bármikor is történjenek, azzal a különbséggel, hogy ha kedvező helyzetben van a támadó csapat, akkor előnyszabályt alkalmazva lehet folytatni a játékot, s később is lehetne büntetni. A bíró ilyenkor felemelné a kezét, hogy jelezze a szabálytalanságot. Ha a lövés vagy a játék folytatása eredménytelen volt, akkor a büntetőt végre kell hajtani. Ha gól születik a továbbengedett akcióból, akkor nem kell elvégezni a büntetőt.

Amennyiben valamely csapat egy félidőben összegyűjt 5 csapathibát, az ellenfél "jutalom-büntetőt" lőhet. A hatodik hibától kezdve minden csapathiba büntetővel sújtandó, és annak a játékosnak kell elvégeznie a büntetődobást, aki ellen szabálytalankodtak. Ha szigorú a büntetés, a szabálytalanságok meg fognak szűnni!

A védekező játékosok kezeinek víz felett kell lenniük. Ha egy támadó játékos a védekező játékosba vezeti a labdát az támadóhibának minősül, egyben személyi és csapathibának. (Gondolj a kosárlabdára.)

A lövési zónán (a kapu és az ötméteres vonal közötti terület) kívül tartózkodó játékosoknak helyet kell biztosítani, nincs mell és mell találkozása, nincs kéz a kézben (lefogás), nincs mell és hát egymásnak feszülése sem labdával, sem anélkül. Az a játékos, aki elmozdul egy másik játékos irányába és testi kontaktust létesít, szabálytalanságot követ el. A labdára irányuló kézmozdulat engedélyezett, de a durva szerelés ezentúl tilos. A játékosnak a labdával, nem az emberrel kell játszania. Ha valaki nem a labdával foglalkozik, hanem ellenfelével hadakozik, az kirívó szabálytalanság és kiállítással sújtandó.

A támadó játékosok nem tartózkodhatnak a “lövési zónán” belül 5 másodpercnál hosszabb ideig. A vízben ugyan nincsenek pontos vonalak, de ezt nem olyan nehéz megítélni.

Az a labda, amely a kapusról és bármely védőjátékosról megy ki, sarokdobást eredményez a támadó csapat számára. A támadóidőt visszaállítják 20 másodpercre miután a labda elhagyja a játékteret.

A támadóidő csökkentését (1 percről 30 másodpercre) és azt, hogy a blokkról kipattanó labda után nincs szöglet, annak idején azért vezették be, hogy kevesebb legyen a küzdelemmel és a szabálytalanságokkal eltöltött idő. Ha egy játékost kellőképpen megbüntetünk, mint ahogy a kísérletünkben láthattuk, a szabálytalanságok megszűnnek. Ha hosszabb az az idő, amikor nincsenek szabálytalanságok, akkor a játékosok tudnak mozogni, akciókat vezetni és helyzeteket kialakítani, inkább mint a 6 az 5 elleni statikus stratégiát végrehajtani. Az NCAA lacrosse-ban vagy a fociban nincs támadóidő és a kosárlabda-játékosok számára is elegendő idő áll rendelkezésére, hogy akciókat dolgozzanak ki. Miért ne lennénk képesek ezt megcsinálni a vízilabdában is? A mi kísérletünkből kiindulva ez igenis lehetséges és érdekes, de csak akkor valósítható meg, ha a hagyományos szabálytalanságokat megszüntetjük.

A pályát le kell rövidíteni, de nem jobban, mint amekkora egy kosárlabda-pálya hossza. Gondolj csak bele. Annyi ideig tart 100 métert úszni, mint 400 métert futni. Ezt az 1:4-es arányt vették alapul a játékunk kitalálói az 1870-es években. Egy focipálya 120 méteres volt, így a vízilabdát 30 méteresre csinálták. A különbség az akkori és a mostani helyzet között az, hogy az első nagyjából 50 évben mindkét térfélen három játékos tartózkodott, mint a fociban, ahol a hosszú passzok a pálya egyik végéből a másikba folyamatos játékot tesznek lehetővé. Nem úszott mind a 6 játékos a pálya egyik végéből a másikba, mint manapság. Három játékos hátul maradt, míg a másik három a labdával elöl akciózott. Az úszás annyira igénybe vette a vízilabdázókat, hogy a mérkőzések 10 perc hosszúak voltak, két ötperces periódusból álltak. (Valójában a gyorsúszás ismeretlen volt a 20. századig.) Figyelembe véve az 1:4-es alapelvet, képzelj el egy kosárlabda-meccset úgy, hogy a gyűrűk 120 méterre vannak egymástól. Nevetséges, ugye?! De ez az, amit csinálunk! Egy NBA kosárlabda-pálya kisebb, mint egy vízilabda-pálya. 28.5 méter hosszú és 15.25 méter széles. Természetesen 7.125 méter hosszú pályán szintén nevetséges lenne vízilabdát játszani, de a 25 yard tökéletesnek tűnik és szinte minden létező medencében lehet játszani a világon.

A hosszú köztes időszak unalmas a nézők és a televízió számára is. Ellentétben a focival, semmi érdekesség nem történik az akciók közötti időszakban, kivéve a kiállítás lehetőségét, amelyet csak néhány ember lát. Rövidítsük le a pályát és játsszunk vízilabdát! Ha úszóversenyt szeretnél látni, menj el egy úszóversenyre!

Javaslom azt is, hogy vizsgáljuk meg a kapu méretét. A kapu körülbelül 1/3-a egy focikapunak. A 19. században nehéz volt a kapusnak megérinteni a felső lécet. Ma a kapusok majdnem 5 lábnyira tudnak kinyúlni a vízből. Ez az ugrási képesség látványos. Ha a javasolt szabályváltoztatások megvalósulnának, több lövés menne kapura, s meg kellene változtatnunk a kapu méretét, hogy a mai játékosok képességei megmutatkozhassanak. Nem vagyok biztos abban, hogy egyetértek Tamással abban, hogy a több gól fontos lenne, de a több lövés az mindenképpen az! Egy 4x8 láb dimenziójú kapu 2 négyzetlábbal nagyobb lenne, mint a mostani kapu, s ez sokkal ésszerűbb lenne, mint a jelenlegi megoldás.

Végül, olyan szabályokra van szükségünk, amelyeket tisztelnek. A vízilabda szabálykönyve kristálytiszta: víz alatt tartani, vagy visszahúzni az ellenfelet szabálytalan. Mégsem tiszteli senki ezt – mindenki megszegi. Fogják a fürdőnadrágot, a csuklót, a karokat, még a heréket is – és sok esetben még díjazzák is őket ezért. Senki sem tiszteli a játékot, mert a szabályok nem "tiszták". Alkalmazásuk szelektív, szubjektív. Olyan edzőkre, játékosokra és bírókra van szükség, akik tisztelik a játékot, nem pedig köpnek rá.

Az egésznek az a kulcsa, hogy ki kell kísérleteznünk: mi az, ami működik. Az interjúban adtál egy képet a 19. századi amerikai játékról, ahol nem voltak szabálytalanságok. Az rögbi volt, hadviselés a vízben – de arra a sorsa jutott, hogy a súlyos sérülések és az elkerülhetetlenül előtört erőszak miatt betiltották. Nézzük meg, hogy mi az, ami működik más sportágakban.

A vízilabdázásnak, nekünk vannak a legnagyszerűbb, legjobban kinéző atlétáink a világon. Adjunk nekik egy játékot, amelyre büszkék lehetnek és amely elnyeri a közönség csodálatát szerte a világon. És az utolsó érvem: egy olyan játék, amely nem a fizikai erőt helyezi előtérbe, lehetővé teszi a jó szereplést az olyan nemzetek számára, mint Japán, Kína vagy Brazília, hiszen az ügyesség terén versenyképesek lehetnek, nem úgy, abban az esetben, ha a puszta erő a játék legfontosabb jellemzője!

BRUCE WIGO