London megmutatta, hogy elment mellettünk a vízilabdavilág - de nem behozhatatlanul. A válogatottban való további szerepléshez meg kell érlelődnie a döntésnek. A Pro Reccónál jó kis csapat formálódik - egyetlen idegenlégióssal... vlv-interjú a Madaras Norberttel.

- Nem tudom mással kezdeni, mint Londonnal. A korábbi beszélgetéseinkből ítélve nálad gondoltam leginkább azt az olimpia előtt, hogy úgy érzed, ilyesmi benne van a pakliban, vagy erre talán nagyobb az esély, mint nyerni.

- Realista voltam, talán én azzal, hogy nem vagyok otthon év közben, máshogy láttam dolgokat. Talán picit reálisabban, máshogy értékeltem a nüanszokat. Évek óta a világ legjobb játékosaival edzek nap mint nap, látom, hogy milyen jók, s mennyit fejlődtek. Sajnos nem véletlenül voltunk negyedikek, ötödikek, harmadikok az elmúlt négy évben, és valahogy ebből nem is tudtunk kilépni. De azért azt hozzá kell tennem, - vagy talán ezzel kellett volna kezdenem, - hogy én ugyanúgy hittem London előtt abban, hogy meglehet. A sanghaji elődöntő után láttam, hogy mennyire szűk a mezőny, és ez valószínűleg egy év alatt nem is nagyon fog változni – mint ahogy nem is változott. Bíztam benne, hogy visszatér Kása, ami tényleg nagy lökést adhat, és az a plusz egy játékos a mi szempontunkból akár döntő is lehet. Aztán ehhez még jött Csuvi is, szóval tényleg úgy mentem ki Londonba, hogy ebből bármi lehet, csak én voltam az, aki belelátta azt is, hogy ez a bármi sajnos lehet ötödik hely is. Annál rosszabb semmiképp sem, mert ez az öt csapat van nagyon hasonló szinten.

- Mi az oka annak ennek a "nüansz-jelenségnek"? Emlékszem, amikor az elmúlt években fontos és elvesztett meccsek után beszéltünk, s a történtek okát firtattam, nem egyszer mondtad te is, más játékostársad is: "Valami hiányzott”. De amikor jött a következő kérdés, hogy mi, ezt nem tudta senki megmondani. Számodra kiderült már?

- Mondjuk úgy, - ez a magyar vízilabda nagy részére is vonatkozik: – egy szemléletbeli váltás minden szempontból. Elsősorban elfelejteni azt, hogy mi vagyunk az olimpiai bajnokok - és ez még a közvéleményre is vonatkozik. Tehát nem kellett volna úgy kezelni magunkat, hogy majd az olimpián, amikor mindenki ott lesz, majd akkor biztosan jók leszünk. Aztán észrevettük ugyan, de mégsem vettünk tudomást arról, hogy körülöttünk igenis változik a vízilabda, játszottuk ugyanazt, vagy próbáltuk ugyanazt csinálni mint addig, s ebből a szempontból kijelenthetjük, hogy elment mellettünk a világ. Nem behozhatatlanul ugyan, de elment. Bizonyos típusú játékosaink nekünk nem nagyon vannak, talán kevésbé vagy legalábbis későn ismertük fel a védekezés fontosságát, pont amiatt, hogy évekig tudtunk úgy meccseket nyerni, hogy jól támadtunk és belefért, hogy emellett sok gólt kapunk. Ez nem változott Londonra sem, sőt "kicsúcsosodott".


- Ellenkeznék kicsit, hiszen azért valami téged is arra vezetett, hogy van esély Londonban…

- De ez ugyanaz! Arra gondoltam, hogy ha visszajön Csuvi, akkor lesz egy plusz bekk. Ugyan voltak bekkek, például Miki, de talán nem kaptak kellő szerepet. Azzal, hogy visszajött akkor Csuvi és Kása, lett még két olyan ember, aki védekezésben nagyon hasznos. Régóta látszott, hogy a védekezéssel nagy gondok vannak, és bár ezt fel is ismertük, én azt mondom, hogy addigra már késő volt.

- Mégis, volt nagyon biztató teljesítmény, szinte szenzációs játék egy-egy meccsen, Sanghajban a szerbek, Acirealéban, az olaszok ellen...

- Ez bennünk volt, talán ez is volt a baj, lehet, hogy emiatt nem váltottunk igazán szemléletet, mert tudtunk ilyen meccseket játszani. Hiszen a játékosok képessége és felfogása elöl, azaz támadásban elég volt ahhoz, hogy lehetett ilyen meccseket nyerni, de ezzel nagy tornán nemhogy nyerni nem sikerült, de döntőig sem tudtunk eljutni. És ha ezek hamarabb kiütköznek, ha nem altatjuk így el magunkat, akkor talán lett volna idő változtatni. Más megközelítésben: az általad is említett meccsekkel háttérbe szorult a rossz vagy mondjuk közepes védekezésünk jelentősége és a kapuskérdés. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a négy év alatt nem sikerült első számú kapust találnunk. Rómában, a vb-n, 2009-ben még Gergely Pisti volt az első számú kapus, aztán Viktor és Szecska felváltva védett a zágrábi EB-n, majd Sanghajban Viktor lett az első, aztán Eindhovenben védett Baksa Laci is és az olimpiára már úgy mentünk, hogy nincs deklaráltan első számú kapusunk. Ez sem nekik, sem nekünk nem volt jó.


- Ami a szemléletváltást illeti, nem azon múlik, hogy hozol-e még egy bekket, vagy a védekezésre nagyobb hangsúlyt fordítasz. Láthatod a vlv-n is, hogy borzasztóan nehéz megváltoztatni azt, amit gondolnak, elvárnak az emberek.

- Persze, nehéz. A közvéleményt csak azért említettem meg, mert kicsit hozzájárult ahhoz, hogy elhiggyük: „milyen jók vagyunk”, és „nem baj, majd az olimpián”. Nyilván ezek apró dolgok, de apró dolgokon múlik. (Ráadásul most, hogy így beszélünk róla, rájövök, hogy mégsem olyan apró dolgok...)

- Picit konkrétabban beszéljünk Londonról: az első két meccsel gyakorlatilag elment?

- Nem. Elmehetett volna, de akkor nagyon sokat beszélgettünk, leültünk együtt, leültünk a pszichológussal, Zsuzsával, hogy mit lehetne tenni. Azt gondolom, hogy őszintén megbeszéltük a problémákat, kibeszéltük magunkból, tisztáztuk a dolgokat, és egy győztes olasz meccsel visszajöhetett volna. De nem volt győztes olasz meccs. És nincsenek véletlenek.

- Tehát akkor nem konkrétan lelki tényezőkön múlott, de mégis valahol mentálisan…

- Sosem jó, ha két vereséggel kezdesz egy világversenyt, de nem ment el.


- Az olaszok veszélyességére te már akkor felhívtad a figyelmet, amikor még csak formálódóban volt Campagna csapata. Többen ismeritek őket testközelből, a klubból. Hogy lehet, hogy nem sikerült valami "különleges taktikát" bevetni azon a sorsdöntő meccsen? Min ment el?

- Erre a kérdésre röviden nehéz válaszolni. Tény szerintem, hogy a sanghaji vb-ig senki se vette őket komolyan. Össze tudom hasonlítani, hogy Athén és Peking között, majd Peking és London között milyen munkát végeztek, mennyit fejlődtek, javultak. Londonba már hatalmas önbizalommal és egy igazán jó csapattal érkeztek. Rengeteg munka és alázat van az olimpiai ezüstjük mögött. Nagyon fegyelmezettek, igyekeznek maradéktalanul betartani a taktikát. Kevesebbet számít az egyén és sokkal többet a csapat. Meccsről meccsre külön taktikát dolgoznak ki az ellenfélhez alkalmazkodva, igyekeznek semlegesíteni az ellenfelük legjobb vízilabdázóit, tényleg nagyon nehéz ellenük játszani.

Konkrétan a londoni meccsről: sajnos itt is két számjegyű volt a kapott gólok száma, amivel ilyen szinten nagyon nehéz meccset nyerni. Másfelől 5:5 után kicsit elkezdtünk kapkodni, amit ők sajnos kihasználtak. Ha pedig vezetnek két-három góllal, azt mindenkinél jobban megbecsülik.

- Furcsa, többértelmű nyilatkozatokat tettek az idősebb játékosok már Londonban, az utolsó meccs után is és a mai napig nem lehet megfejteni, hogy Kásán kívül konkrétan lemondta-e a válogatottságot bárki. Te pedig ebben az ügyben meg sem szólaltál.

- Én annyit szólaltam meg, amennyit a vlv-nek mondtam talán közvetlenül a spanyol meccs után. Nem mondtam le, egyszerűen úgy gondoltam, - és ebből a szempontból is jó, hogy visszajöttem Reccóba -, hogy ennek ki kell alakulni bennem. Egyrészt, hogy szeretném-e tovább csinálni a válogatottat, másrészt tudom-e úgy csinálni, ahogy az elmúlt tíz évben, azaz hogy vízilabdázó vagyok először, másodszor és harmadszor, csak ez, és semmi más. És ez nem olyan, hogy leülök, és fél órát gondolkozom, hanem ehhez hónapok kellenek. Hozzáteszem, ez összetett kérdés, nem csak arról szól, hogy én mit szeretnék, hanem arról is, hogy elég jó leszek-e hozzá, kellek-e az új kapitánynak, vagy inkább fiatalokkal dolgozik majd. Tehát ez nem csak rajtam múlik, ezt azért tisztázzuk. Természetesen elég jónak is kell ahhoz lennem, be kell férjek az elképzelésekbe, és az is nélkülözhetetlen, hogy elegendő motivációt érezzek. El kell döntenem, hogy nyaranta az időmet a családommal töltsem, vagy megszakadjak az edzéseken. Amióta kijöttem ide Reccóba, ezekről a dolgokról egyik nap így, másik nap úgy gondolkodom.

- Ezt jól elmagyaráztad, de végül is ettől az ember nem lett okosabb. :-)

- Nyilván a kérdésre azt válaszolom, amit én gondolok, én sem vagyok túl okos most, még csak azt sem tudom mondani, hogy efelé hajlok, vagy afelé. Erre mondtam azt, hogy ennek ki kell alakulnia. Ha otthon lennék, folyamatosan kérdezgetnének, noszogatnának, itt meg senki hozzám se szól, és ez jó, tisztábban ki tud alakulni a jó döntés.


- Azt tapasztaltam, hogy te nem vagy annyira érzékeny a külvilág a visszajelzéseire, mint mondjuk Kása.  Mégis érdekel, hogy ami London után történt a közvéleményben a visszajelzések, az emberi megnyilvánulások szintjén, azt hogy fogadtad? Megleptek-e, befolyásolnak-e, szerepet játszanak-e a majdani döntésben?

- Lehet, hogy azért is, mert az emberek szemtől-szembe azért talán másképp beszélnek, de nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, meglepően sokan foglalkoztak ezzel az olimpiával, rengetegen figyelemmel követték. Peking után nem szólítottak meg ennyien, nem hívtak, nem üzentek, mintha most sokkal nagyobb lett volna az olimpiai láz, nemcsak velünk, vízilabdázókkal kapcsolatban, hanem úgy általában is. kifejezetten pozitívnak tartom, hogy sokan "összemossák a dolgokat", és az elmúlt három olimpiára is emlékeznek most, "felemlegetik", nemcsak erre az utolsóra reagálnak.

- Ezt egyértelműen lehetett érezni?

- A sok olyan megnyilvánulásból, mint például hogy „nem baj, nem lehet mindig nyerni, de azért örülünk nektek, és jó volt, amit eddig csináltatok”. Nyilván szebb lett volna, ha most is dobogón állunk, akármelyik fokán, és volt is, aki ezt éreztette közben. A másik, ami mindig meglep, hogy milyen kevéssé értenek az emberek a vízilabdához. Szinte mindenkinek van egy-két észrevétele, hogy mi hiányzik, hogyan kellene, esetleg kit kellene a válogatottba tenni, de én ebbe már bele se szoktam menni. Itt azért több időm van Reccóban, olvasgatok hozzászólásokat, és bár a vízilabdához nem olyan nehéz érteni, azt látom, hogy sok megszólaló nem igazán ért hozzá. Volt olyan észrevétel is, hogy túl sokat lóbálunk, és ez az ötödik hely oka.

Visszatérve az eredeti kérdésre: nem befolyásolnak külső körülmények, mert ez az én döntésem. Ha ez lesz a kapitány, akkor így, ha az, akkor úgy, ha ilyen a csapat, akkor így, ha olyan a csapat, akkor úgy - ilyen nincs. Elsősorban magamban kell tisztáznom azokat a kérdéseket, amikről beszéltem. Nagyon jó, hogy van, aki szeretne a válogatottban látni, biztos van olyan, aki nem, de a döntést nekem kell meghoznom. Egy külső szemlélő lehet, hogy lát világversenyen egy évben egyszer, két hétig, meg esetleg követi a bajnokság eseményeit, de én vagyok az, aki 12 hónapból 11-et keményen edzek, ebben élek.


- És ez a döntési folyamat várhatóan meddig tart? Lehet nagyjából prognosztizálni azt az időt, amely alatt megérnek a dolgok?

- Őszinte leszek: nem. Most jöttem ki, nemrég utánam jött a család pár nappal később, elrendezkedtünk. Nem is az a lényeg, hogy van-e időm gondolkodni, nem is fogok, nem is kell ezen gondolkodni, én én ezt tudni fogom. Mindig is tudtam ezeket a nagy dolgokat, az ilyen fontos kérdésekben tízből kilencszer jó döntést hoztam eddig, viszont azt is nagyon jól tudom, idő kell, hogy ez kialakuljon.

- Mi a helyzet Reccóban?

- Többé-kevésbé minden rendben van - a körülményekhez képest. Szerződésünk még nincsen, elvileg ezen a héten írjuk alá, ennyi. De szóban megállapodtunk.

- Hány játékos van?

- Hát így, hogy Alex elment, 14.

- El tudod mondani a listát? Tehát kicsit úgy is szól ez a kérdés, hogy ismersz-e mindenkit?

- Hát hogyne. Tempesti és Pastorino a két kapus, a válogatott két kapusa. Velük együtt még hat mezőnyjátékos volt Londonban, Felugo, Figlioli, Aicardi, aki Savonából jött hozzánk, Giacoppo, Fiorentini és Gitto. Rajtuk kívül van Figari, aki tavaly a vb-n még ott volt, de aztán kikerült az olasz válogatottból, ő védő. Kétéves eltiltás után visszatért Mangiante, a második centerünk Lapenna és van egy Fondelli nevű fiatal játékos, aki az egyik legnagyobb tehetség az olaszoknál, tagja volt a junior EB-t nyert csapatnak és volt már nagyválogatott, többször is. Luongo szintén ismert név, ő is fiatal, de már a zágrábi EB-n játszott, lőtt ellenünk gólt is az elődöntőben. Én vagyok az egyetlen külföldi.

Jó csapat ez, sajnálom, hogy nem indulunk a BL-ben, kíváncsi lettem volna, hogy mire vagyunk képesek, mégiscsak itt játszik az olasz olimpiai ezüstérmes válogatott gerince, plusz néhány további nagyon jó játékos. Ugyanakkor annak örülök, hogy nem kell sokat utazni, nyugodtabb év elé nézek.

- Hogy zajlanak az edzések? Mennyiben változtak a körülményeitek a hétköznapokban azzal, hogy már nincs Volpi?

- Még nem igazán tudom, ha például olyasmire gondolsz, hogy hogy utazunk. Ugyanott edzünk, ugyanott van a konditermünk. Ebből a szempontból nem változott semmi. Azt gondolom, hogy ha eddig 10-ből 10-es volt, akkor most lehet, hogy 10-ből mondjuk 8-as lesz a pontszám, amit a körülményekre adhatunk. Tavasszal tudok majd erről többet mondani. Az látszik, hogy kicsit lassabban mennek a dolgok, a szerződéskötés is, mint ahogy arra utaltam, de reméljük, hogy rendben lesz minden, a fizetésünket megkapjuk. Én egyébként most tárgyaltam először személyesen, eddig csak telefonon beszéltünk.

- És emlékeztek arra, hogy mit ígértek a telefonban?

- Természetesen.

- Ez nem természetes...

- Lehet... Mindenesetre sok még a tisztázni való, egyelőre nem kaptuk meg az előző szezonbeli utolsó fizetésünket sem.


- Téged hogy fogadtak egyébként? Mennyire vették gesztusnak, hogy ilyen körülmények között is visszamentél?

- A játékosok szerintem örültek nekem, jóban vagyok velük, a hangulatra nem lehet panasz. Mivel nincs más balkezes, fontos láncszeme lettem a csapatnak, de én magam sem várom el, hogy a visszatérésemet valamiféle gesztusnak vegyék. Én tényleg olyan sokat kaptam a Reccótól, hogy nem kell megköszönniük, hogy itt vagyok.

- Köszönöm a beszélgetést!

(Lejegyezte: Hohl Zsófi és Danna)