A vizes sportágak európai szövetségének igencsak nívós lapja, a LEN Magazine hosszabb interjút közölt a magyar férfi vízilabda-válogatottat háromszor olimpiai győzelemre vezető szövetségi kapitánnyal, Kemény Dénessel. Az interjú magyar fordítását (és az angol eredetit) közöljük.

Peking adott otthont az olimpiának, mely során történelmi eredmények születtek az uszodában: Phelps a nyolcadik mennyországba jutott, az oroszok dupla-dupláztak szinkronban (megnyerték mindkét versenyszámot ugyanúgy, mint Athénban), megkaptuk első nyíltvízi bajnokainkat – és a győztes férfi vízilabda-csapat triplázott. A hatalmas magyarok újra megcsinálták – de ez az eredmény csak a hab volt a tortán. A három egymást követő olimpiai győzelemtől függetlenül is bámulatos sikersorozatuk volt az elmúlt három olimpiai ciklus során: 23 érem 24 nagy nemzetközi eseményen. Sikereik mögött az elme Kemény Dénes, a vezetőedzőjük, aki nemrégiben jelentette be, hogy posztján marad még négy évig. Ez már önmagában is rekord, hiszen nemzetközi szinten kevés edzőnek volt lehetősége 16 évet eltölteni ugyanazon válogatott csapat vezetőjeként.

- Miért a magyarok? És mindig az olimpián... nem lehet csupán szerencse háromszor egyhuzamban...

- Az olimpia a legfontosabb esemény a négy éves ciklus végén – a tétje pedig másként hat minden csapatra. A középmezőnyhöz tartozók örülnek, hogy részt vehetnek a versenyben, minden álmuk, hogy nyerjenek egy érmet, míg a profi csapatok teljesen más nyomás alatt állnak. Az olimpiák közötti években a rajongók azt várják el tőlük, hogy a csúcson, de legalábbis a dobogón végezzenek a versenyeken. De az olimpia más történet – ez nagy dolog. Az olimpiai játékok különleges figyelmet kapnak és nem csak a vízilabda-rajongóktól, mindenki figyel és számolgat, hogy ki lehet a bajnok, melyik csapat nyerheti el a címet... A számok időről-időre változnak, de vízilabdában az aranyesélyesek száma sosem kevesebb háromnál és sosem több ötnél. És ők mind azért mennek az olimpiára, hogy nyerjenek, ahogy ezt el is várja tőlük egy egész nemzet. Természetesen ez hatalmas feszültséget okoz, ami különféle reakciót vált ki a csapatokból. Azt hiszem mi reagáltunk a lehető legjobban az elmúlt három olimpia során, merthogy – figyelembe véve a négyéves ciklust – játékunk legjavát tudtuk nyújtani az olimpián. Ezen kívül, az olimpiai versenysorozat kieséses fázisában is a legjobbunkat tudtuk adni, egy meccs kivételével. De a döntőben, Athénban, felismertük, hogy mindent a védekezésre kell összpontosítanunk. Két és fél percnyi kiváló támadójáték elég volt ahhoz, hogy megfordítsuk az állást, a végén pedig 13 másodpercet kellett kivédekezni, ami sikerült. Szóval azt gondolom, a magyar csapat volt az, amely a legjobban kezelte a különleges olimpiai nyomást. Még látványosabb bizonyíték erre az, hogy csapatunk a végső játszmákat, az olimpiai döntőket három különféle módon nyerte meg. Sydneyben elsöprőek voltunk, Athénban lentről tornásztuk fel magunkat, Pekingben pedig türelmesen játszottunk és lépésről lépésre morzsoltuk fel ellenfelünket.

- Érez valamiféle nyomást a bírók részéről? Őszintén: jó az egy sportágnak, ha ilyen sokáig ugyanaz a győztes? Ha Ön lenne a döntéshozói pozícióban lévők helyében, nem gondolna arra, hogy a magyarokat meg kellene végre fékezni, ha ez lehetséges?

- A bírók hibáznak; ez evidencia. Ha ez egy adott csapat ellen irányul egy mérkőzésen belül, az nyomást jelent, de én nem éreztem úgy, hogy ennek szerepe lett volna a végkifejleteknél. Voltak idők, amikor úgy éreztem, hogy megkérdőjelezhető döntéseket hoznak ellenünk újra és újra, de semmiképp nem mondanám, hogy a bírók ezzel el akarták tőlünk venni a győzelmet. Igen, Peking előtt sokan mondták nekem, felejtsd el, nem engedik, hogy megnyerd ezt a harmadikat is. Mégis, a bírók, a FINA illetékesei a lehető legkorrektebb módon jártak el.


- Néhány kulcsjátékosa Olaszországban játszik. Visszatérésükkor mi a benyomása, tanultak új dolgokat, vagy felejtettek el régieket?

- Mindenki tanul, a kép mindig a lehető legpozitívabb. Különféle motivációkkal rendelkeznek, igazi profik, akiknek csak egy dolguk van: vízilabdázni. Így van idejük tanulni, vagy ellesni és begyakorolni néhány új trükköt.

- A nagy edzők nagy eredményeket produkálnak: Ratko Rudic olimpiai címeket nyert Jugoszláviával , Olaszországot a csúcsra vezette és megnyerte a világbajnokságot Horvátországgal 2007-ben. Önnek is kiváló szériája volt Magyarországgal. Olykor az az érzésünk, hogy az edzőé a főszerep. Mennyit ér egy jó edző a vízilabda világában?

- Azt gondolom, nagyon fontos az edző szerepe. Persze, ha az eredményt nüanszok befolyásolják, az edző hatása kisebb, még akkor is, ha a lehető legjobb módon készítette fel csapatát fizikailag, mentálisan és taktikailag egyaránt. Néha a legjobb játékosod követi el a legbutább hibát, ráadásul a legfontosabb pillanatban, vagy valamelyik ellenfeled egy teljesen szokatlan és váratlan dologgal rukkol elő. Emberek pólóznak a vízben. Ha ezért vesztesz, ez nem jelenti azt, hogy rossz edző vagy. Értékelni valakinek az edzői teljesítményét egy-, két-, vagy akár négyéves időtartam alapján lehet. Senki sem lehet pusztán szerencsétlen időszaka alapján megítélni, miként fordítva sem. Ami a magyar csapatot illeti, gyakran az említett apró dolgok fosztottak meg minket a győzelemtől, vagy a második helytől, de sohasem éremtől, dobogótól.

- A vízilabdát mostanában „Balkán Játéknak” becézik, hiszen a győztesek az úgynevezett keleti blokkból jönnek (utoljára főbb eseményt Magyarországon, Szerbián, Horvátországon, vagy Montenegrón kívül Spanyolország nyert, 2001-ben, világbajnokságot.) Ha a nagy edzők elmennének az Egyesült Államokba, vagy Ausztráliába, lenne ezeknek az országoknak esélye bekerülni a férfivízilabda-elit köreibe?

- Mindenekelőtt, ez a két ország nagyon jól szerepelt Pekingben, de azt nem mondhatjuk, hogy a tengerentúlon minden nagyszerű, ami a vízilabdával kapcsolatos. Egyrészt náluk a sportnak úgymond hobbiváltozata is jelen van, hiszen e két ország gazdag, rengeteg vízilabdázásra alkalmas medencéjük van, sokkal több, mint más országoknak. Így egész nagy tömegek játsszák a játékot - csupán szórakozásból. Másrészt viszont nincs meg nekik az a 200 nagyon jó játékos nemzeti szinten, mint nálunk Európában. Mi zöldek vagyunk az irigységtől, hogy az iskoláknak saját medencéjük van és iskolatársak alapítanak vízilabda-csapatot – de ha nekünk kellene az adott országok B, vagy C csapatával játszanunk, csúnyán elvernénk őket. Nem gondolom, hogy egy nagy név sokat változtatna ezen. És azt sem tudom, hogy a sikeresség 10-15 kiváló edző, vagy 200 jó játékos kérdése-e. Szerintem más dolgoktól függ és ahhoz, hogy többen űzzék magas szinten a vízilabdát, profi bajnokságra van szükség. Ez lehetőséget ad a játékosoknak, hogy „polgári” karrierjük kezdését eltolják harmincas éveik közepéig. Európában sok játékos egész jól keres és még többen élnek meg abból, hogy vízilabdáznak, azt csinálják, amit legjobban szeretnek, így megengedhetik maguknak, hogy ne keressenek munkát, vagy mondjuk, ne szembesüljenek az élet nehézségeivel, amíg még fiatalok. Amerikában és Ausztráliában, ahogy befejezted a tanulmányaidat, nem töltheted egész napodat a medence környékén.

- Mi adhatna nagyobb figyelmet a vízilabdának? Új szabályok? Vagy a mostani helyzet a maximum? Lehet még vonzóbb a vízilabda?

- Első pont. Több és több gyermeket kell meghódítania a sportágnak és kevesebb egyetemre járót lenne szabad kényszeríteni a sport feladására. Ha vízilabdázol, abban a családod is részt vesz, ami azt jelenti, hogy három-négy ember nézi a játékot - azután is, hogy te befejezted. De ez csak egy remény a jövőre nézve.

Második pont. Erről tudunk beszélni. Az amerikai vízilabdázás feje, Bruce Wigo írt egy fantasztikus tanulmányt, amelyben összehasonlítja különféle labdajátékok adatait: amerikai foci, kosárlabda, strandlabda, kézilabda, sőt lacrosse - és vízilabda... Kiemelte azokat a dolgokat, amikben jelentős különbség fedezhető fel - a zsúfolásig telt lelátókon kívül. Például: milyen gyakran állítja meg a mérkőzésvezető a játékot? Ez nagyon fontos. Egy másik nézőpont: majdnem mindenki azt mondja, hogy a játékhoz manapság már gladiátorokat kell képezni. Ez igaz, de csak azért, mert a birkózás, a test test elleni harc elfogadott része a sportnak. Természetesen a bírók ezért is állítanak ki, de korántsem annyiszor, mint amennyit nagyobb szabálytalanság indokolna. Ezzel megakadályozzák, hogy a tehetséges játékosok nagyon kitűnjenek, szórakoztatva a közönséget. A labdarúgásban - bár persze nem hivatalosan, - a bírók különlegesen figyelnek a sztárjátékosokra. A vízilabdában elsősorban a „birkózás” terén kell jónak lenned, és ha itt legalább egy „döntetlent” sikerül elérned, csak akkor tudod megmutatni kiváló játéktudásodat. A probléma az, hogy a rajongók a játékot jönnek megnézni, nem azt, ahogy két játékos markolássza egymást. A dolgok mélyére kell nézni és megoldást találni arra, miként tudnánk lehetőséget teremteni a jó játékosoknak arra, hogy tehetségüket folyamatosan megvillogtathassák. És még valamit hozzátennék, csak zárójelben: ha lerövidítenénk 24 méterre a játéktér méretét a mostani 30-ról, sokkal több medence lenne alkalmas kompetitív vízilabdázásra, mivel 25 méteres medencékből sokkal több van, mint 33 méteresből, vagy 50 méteresből. Ha több a résztvevő és a játék, az határozottan több figyelmet fog hozni a sportnak, nagyobb televíziós közönséget, több szponzort - ezt mindenki jól tudja.

- Igen, az Euroliga csoportmeccseiről az Eurosporton is láthatóak voltak összefoglalók - de hogy lehetne érdekesebbé tenni a játékot? Az NHL-ben a dulakodás fontos része a jégkorong-mérkőzéseknek – ugyanez a vízben nem vonzana nagyobb közönséget?

- Igazán szomorú lenne, ha ilyesféle akciókra lenne szükségünk és azt gondolom, akkor is ugyanennyi ember nézné az NHL-meccseket, ha nem lenne dulakodás. A vízilabda közvetítéséhez jó kameraállások kellenének és egy jó rendező, hogy megmutathassák a férfias küzdelmet – amennyiben ezekre a jelenetekre szükség van a sport eladásához. De szerintem nem ez a helyzet.

- Kérem, adja meg nekünk annak a hét játékosnak a nevét, akik a világ legjobb csapatát alkotják a véleménye szerint.

- Nos... én egészen elégedett vagyok a saját csapatommal...

- Jó, akkor a magyarokon kívül...

- Nem szeretnék megbántani egyetlen nagy játékost sem, hiszen sokkal több, mint hét játékos van, akik megérdemelnének egy helyet a világ legjobb csapatában. Össze tudnánk rakni egy listát 40-50 játékossal, akik közül vakon kiválaszthatnánk hetet és az egy nagyon jó csapat lenne – ha nem a legjobb. Az olimpián szereplő első tíz csapatnak mind van négy-öt nagyon kiváló játékosa, ezért is tudja bármelyik csapat megszorítani bármelyik másikat, még akkor is, ha ez velünk viszonylag ritkán történik meg.

- Úszásban az órák mutatják a sport fejlődését, de a vízilabdában nincs ilyen objektív mérési módszer. Gianni de Magistris, a 70-es évek egyik legjobb játékosa azt mondta, hogy az idősebb generációk játékosai sokkal tehetségesebbek és többet tudtak a játékról. Csupán elfogult?

- Én is az idősebb generáció tagja vagyok és az új srácokat edzem, így jól rálátok a dologra. Szerintem, ahogyan a szabályok változtak, úgy változtak a játékosok is. Lehet, hogy voltak dolgok, amiket a 70-es évek legjobbjai jobban tudtak a mai kor legjobb játékosainál, de azokra most nincs szükség, ellenben rengeteg olyan dolog van, amit három évtizeddel ezelőtt még nem használtak. A védekezés sokkal szervezettebb lett, a két kézzel történő blokkolás már tilos, de így is van, hogy egy erdőnyi kar lóg a levegőben 6-5 elleni szituációkban. Ezenkívül rengeteg új lövési módszert fejlesztettek ki azóta. Nem kívánok állást foglalni ebben a vitában: ha valaki szeretné ezt eldönteni, fogjon két tévét, két videót, rakjon be két felvett mérkőzést, egyet a 70-es évekből, egyet a jelenből és figyeljen. Fel fogja ismerni a különbségeket.

CSURKA GERGELY