Varga Dániel és Varga Dénes: habitusban tűz és víz - mégis mindenben egy húron pendülnek. Csurka Gergely (SPORT Plusz)  interjúja a Pekingben olimpiai aranyérmet nyert testvérpárral.

- Leülepedett már?

Dénes: - Itthon igen. Hogy mit is jelent az olimpiai győzelem, azt igazából csak a hazatérés után tudja meg az ember. Hogy mennyire hálásak az emberek, milyen rajongással gratulálnak nekünk.

Dániel: - Úgy vagyok vele, jó volt a dobogón állni, Dumi nyakába ugrani, bár igazából ő ugrott az enyémbe – ám én sem mondhatok mást: a siker értéke itthon rajzolódik ki igazán, látva az emberek reakcióit, mit is jelent ez az aranyérem. Ahogy megszólítanak és elmesélik, a gyerekeik a tévé előtt állva sírtak, amikor eljátszották a himnuszt… Már-már hátborzongató.

- Aranyérem, válogatottként. Hirtelen nem is tudom, hogy az olimpia a fontosabb – persze fontos –, vagy maga a győzelem. Például hat ezüst és egy bronz után, Dani esetében.

Dániel: - Mit mondhatnék? Végre nyertünk.

- Kisördög? Hogy megint nem sikerülhet?

Dániel: - Azért ostoroztam magam este, lefekvés előtt, hogy ne bízzam el magam, annyira közelinek tűnt az egész. Egyedül attól féltem, úgy megyek, úgy megyünk a vízbe, hogy erre a lelki helyzetre nem vagyunk eléggé felkészülve – mert az tudható volt, az amerikai csapatot csak abban az esetben nem győzzük le, ha úgy állunk oda, hogy ez biztosan megvan.

- Tudtad, hogy Dumi el fogja lőni abban a bizonyos helyzetben, nullafokos szögből?

Dániel: - Amikor az egész történt, én éppen alig kaptam levegőt, mert a kapufánál álltam, bent, ahol nemigen adnak kíméletet. Viszont utána felnéztem az eredményjelzőre, láttam a közeli képen Dumi arcán azt a pofátlan vigyort, ami az ilyen góloknál szokott rá kiülni, és akkor már sejtettem, mi történt. Rögtön eszembe jutott, hogy a Margitszigeten, amikor júniusban kétkapuztunk az amerikaiakkal, megcsinálta ezt ugyanezzel a kapussal. Most eladta neki megint.

- Nem fordult meg benned, hogy esetleg készül rá? Ez ugyanis tipikusan az a lövés, amiről évekig beszélnek majd, ha bemegy. Ha viszont nem, azonnal felelőtlenséggel és nagyképűséggel vádolnak…

Dénes: - Nem azért lőttem el, mert abban a pillanatban beugrott, hogy a szigeten már sikerült. A meccs előtt is gondoltam rá, hogy meg fogom próbálni, ott meg látszott, nagyon ott hagyja a sarkot, a blokkoló is tojt rám, úgyhogy simán elfért a labda…

- A Varga-testvérek „cselekedeteinek” krónikájához viszont hozzátartozik, hogy veletek mindig történik valami. Dani, ugyebár, a változatosság kedvéért most esett túl egy újabb vállműtéten, de korábban is hol ez tört el, hol az, Duminál is volt egy időszak, amikor csőstül jött minden… Van valamiféle elégtétel-jellege a mostani sikernek? Egyáltalán, gondolkodtatok rajta, hogy miért pont veletek történik ilyesmi, amikor más vízilabdázónak az egész pályafutása lemegy tizedennyi balesettel…

Dániel: - Én szórványosan osztottam el magamnak, Dumi egyben letudta az egészet, talán mondja el ő…

Dénes: - Ez valami olyasmi, amiről nem érdemes beszélni. Számomra az olimpiai aranyérem nem valamiféle elégtétel, inkább sorsszerű történés. Hogy ennek így kellett lennie. De hogy valami választ is adjak, azt hiszem, az egyik nem lett volna a másik nélkül.

Dániel: - Én meg eldöntöttem, hogy nem beszélek erről, nézzünk előre!...

- Nocsak, milyen hangütés-váltás! És hol a híres Varga Danis pesszimizmus?

Dániel: - Vége. Más kell. Itt annyit beszélnek a rosszról, ami nem feltétlenül magyar betegség…

Dénes: - Szerintem meg igen. Nincs még egy olyan ország, amelyre ennyire jellemző lenne az általános pesszimizmus…

Dániel: - Az, hogy a hangnem más, annak is köszönhető, hogy türelmetlen lettem. Volt olyan nap, például az uszodai márványtábla-avatás alkalmával, amikor legalább negyvenszer kérdezték meg, mi van a vállammal. Lassan ott tartottam, hogy kimegyek a kocsiba, egy ziherejctűvel a mellemre erősítem az ambuláns-lapomat, hogy aki kíváncsi, az olvassa el, mi történt velem…

- Jó, csak amikor legutóbb a lapunknak nyilatkoztál, volt egy fajta mélabú a mondataidban. Egy olyan „nem tudom, nekem miért nem sikerül, de valamiért ez van” alapállás…

Dániel: - Hányadikán jelenik meg a cikk? Huszadikán? Na, hat nappal később lesz a huszonötödik születésnapom, és én eldöntöttem, hogy ezennel lezárom az első huszonöt évet az életemben, és nekiindulok a következő huszonötnek. És ez teljesen más lesz. Most már nem fogom promotálni, hogy korábban éveken át tartott az a folyamat, hogy nem adódott négy olyan hónap, amikor folyamatosan játszottam volna. Ezentúl a válasz egyértelmű: azt hiszem, van más érdemem, amiről lehetne beszélni.

- Bizonyos tekintetben nagyon különböztök egymástól – de mennyire jár egy srófra az agyatok? Mennyit tudtok meríteni a másikból?

Dénes: - Én tudok Daniból, ő tud magából… Nem, tényleg sokszor ihlet meg bizonyos szituációkban, egyébként is nagyon hasonló a gondolkodásunk, a vízilabdáról teljesen. Egyes helyzetekről, egyes megoldásokról, még a sport jövőjéről is. Például elkezdtünk lobbizni az öt játékos, kisebb pálya érdekében.

- Nagyszerű, és hol?

Dániel: - A Digi Tv-n…

- Akkor közel az áttörés…

Dániel: - Kampánynyitónak talán megteszi…

Dénes: - A látványos játék egyébként is a szívügyünk. Én a vízlabdát is ezért szeretem csinálni. Az elsőszámú célom nem elsősorban az, hogy gyűjtsem a strigulákat, miket nyertem, hanem hogy minél látványosabban játsszunk. Jó dolog ilyen módon örömet okozni. Lehet, hogy Zidane lebucizta Materazzit, de attól még ő a legnagyobb, mert úgy tudott focizni…

- Kezdem érteni, miért próbálkoztatok ugyanazon a pekingi meccsen lábbal is játszani…

Dénes: - Nézd, akinek képességében áll olyan megoldásokat alkalmazni, amelyek valami plusz adnak, az igenis felelős azért, hogy szórakoztasson, függetlenül a meccs tétjétől és az eredménytől.

- Veszélyes vizek… A mai élsportból szinte teljesen kiveszett a játék öröme, és amikor valaki nem csupán beverni akarja a labdát, akkor az azonnal felesleges kockázatnak tűnik…

Dániel: - Szerintem meg nem az. Ha be kell vágni, akkor be kell vágni, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor a szépség is számít. Nem gondolom, hogy annál a bizonyos gólnál sokkal tutibb lett volna, ha Dumi feláll, kijön gatyáig, aztán ami belefér. Az épp attól volt olyan, amilyen, hogy nyakig ért neki a víz, benézett középre, aztán ellőtte. Más kérdés, hogy sokan nem vállalják ezt.

- No igen, Biros Peti csavart ejtéséről is hetekig lehetne beszélni…

Dániel: - És abban épp az volt a legszebb, hogy másképp nem ment volna be!

Dénes: - Ezek amúgy akkor működnek a legjobban, amikor van másik megoldás is, és te eldöntheted, hogy egy picit színezed vagy sem.

- Legfeljebb az edzők szép csendben lefordulnak a kispadról…

Dénes: - A Vasasban Földi Laci az elmúlt négy évben akceptálta ezt a felfogásunkat. És a válogatottban sem ment az eredményesség rovására.

Dániel: - Olyannyira nem, hogy amikor a döntőben, 14-10-nél, egy időkérésnél megbeszéltem Dumival, hogy az emberelőnynél én bent leszek a kapufánál, s mivel úgyis a meccs végén vagyunk, és nem akarjuk mindenáron rálőni, adjon nekem egy dopplerpasszt, azaz lője oda a kezemre a labdát, amikor már szorítják kifelé… De nem lőtte oda…

- Mert?

Dénes: - Elfelejtettem…

Dániel: - Tessék, ennyit a látványos játékról…

- Testvérként egyébként ki van nagyobb befolyással a másikra?

Dániel: - Megversenyeztetjük a kölcsönhatásokat?

- De szép megfogalmazás… Hiába, oskolázott ember!

Dániel: - IBS, általános gazdálkodás szak…

Dénes: - Hasznos dolgokban tudtuk inspirálni egymást. Engem Dani például főleg az uszodán kívüli esetekben. Sokszor kérek tőle tanácsot, milyen ügyet hogy kezeljek, mert ebben nagy tapasztalata van.

- És mire célzott az előbb, amikor azt mondta, hogy a te életfilozófiáddal néha gyorsabban ér célt?

Dénes: - A habitusom része, hogyha valakit meg akarok győzni, akkor elég hamar egyértelművé próbálom tenni a végeredményt, és elég erősen kitartok az álláspontom mellett. Viszont sokat változtam atekintetben, hogy jóval több energiám marad a kivitelezésre, régebben ugyanis nagyon hamar bedühödtem, és az elég sok erőt elvitt.

Dániel: - Igen, voltak ebből problémák, különösen úgy tizennégy-tizennyolc esztendős korunkban… Akkoriban nem is nagyon tudtam ezt kezelni… Magammal szemben alapvetően mindig volt egyfajta maximalista megközelítés, s miután ennek nemigen tudtam megfelelni, az ebből fakadó önbizalomhiány nem tette lehetővé, hogy könnyen megéljem, elhárítsam vagy leépítsem Dumi akcióit. És ezt ő is nagyon jól tudta… Voltaképpen hatéves korától fogva állandóan a fejemen közlekedett… Ha nem adtam oda a biciklimet, felkapott egy követ, beverte a homlokomat, ő ment bringázni, én meg a sebészetre… Ez körülbelül akkor múlt el, amikor megismertem a páromat, és elköltöztem otthonról.

- A közösen megélt siker mennyiben volt egyedi? Hogy az olimpiai győzelem pillanatában a testvérem is ott van?

Dániel: - Ha Dumi értékesebbet tud mondani, akkor ez legyen az ő köre, én csak annyit tudok hozzátenni, hogy tényleg nagyszerű volt, ami nem sok…

Dénes: - Én pedig nem nagyon mondanám, mert nem tudnák hova tenni az emberek…

 

- Amennyiben?

Dénes: - Tényleg nem szeretném, ha félreértenék, de az uszodában valahogy olyan üres érzés volt a győzelem. Ünnepeltünk, persze, ám az az igazság, amit az elején is mondtunk: az egész itthon teljesedett ki igazán.


- Nem ilyennek képzeltétek az olimpiai arany utáni eufóriát?

Dániel: - Ünneplést ritkán képzelek el… Egy biztos – és ez a Vasas-szurkolóknak nagyon fog tetszeni – a 2007-es bajnoki győzelem ünneplése az tényleg maga volt a mámor. Abban nyilván benne volt az is, hogy mennyit vártunk rá, ahogy a meccs alakult, ott tényleg volt valami különleges abban, ahogy találkoztunk Dumival. Pekingben valahogy olyan egyértelműnek tűnt minden.

Dénes: - Én elképzeltem. Ahogy a mérkőzést is. Tudatosan figyeltem arra, hogy mindenre fel legyek készülve, így a végére is. Kicsit okoltam később ezt a speciális módszeremet, hogy nem ért meglepetésként a siker, de ha belegondolsz, én már egy évvel ezelőtt tudtam, hiszen már akkor kiírtam az íróasztalom fölé, hogy „Olimpiai bajnok vagyok”.

- Ja, P nélkül…

Dénes: - Na, az is egy remek történet… Amikor azt a feliratot készítettem, ami a szüleinknél készített riportban látszott, a betűk vonalainak ráerősítésénél észrevettem, hogy hiányzik a P betű. Félretettem a papírt, csináltam egy másikat – anyukám viszont nem dobta ki, hanem elvitte magával. Hát így került a nyilvánosság elé. Azóta persze mindenki nyomja nekem, hogy öreg, P-vel írják az olimpiát. Amire én csak annyit mondok: „Igen, én meg megnyertem.”

Csurka Gergely – SPORT Plusz