Túlzás lenne azt állítani, hogy Milánó a vízilabda Final Four lázában égett az elmúlt hét végén. Akár Belgrád, akár Dubrovnik, akár Athén kikötői városrésze óriási felhajtást csinált volna a „nemzeti ügyből”, a kontinens legjobb vízilabda-csapatainak tornájából. A milánói Franco Scarioni uszoda azonban még az olasz bajnok Pro Reccónak sem volt igazán hazai pálya, hiszen a csapat egyetlen játékosa sem játszott még semmilyen mérkőzést se ebben az uszodában!

Szép kis ékszerdoboz tárult az ember szeme elé, amikor az elődöntők délutánján megnézte a még üres létesítményt. Az egymástól jórészt elkülönült szektorok bejáratánál egy-egy csapat neve volt kiírva, jelezve, hogy az adott klub szurkolótáborát várják oda. Így kerültek a görögök a sajtóhelyek jobboldalára, a szerbek a baloldalra, míg a szemben lévő tribünön békésen kellett egymással megférni ük a reccós szurkolóknak a dubrovnikiakkal (azért a döntő alatt rendőrsorfal választotta őket el egymástól). Ránézésre viszont ezer-ezerötszáz embernél nem nagyon férhet el több néző - gondolta az ember, aztán meglepve látta, hogy a döntő után az olasz sajtó egységesen kétezer nézőről írt.

Pezsgő az újságíróknak

A házigazdák igyekeztek kitenni magukért, kiszolgálni a sajtó képviselőit, de ez nem sikerült tökéletesen. Hiába álltak végig a mérkőzések alatt pezsgős üvegek(!) jéggel feltöltött tálban a sajtóközpontban , ha bent, az újságírók munkájának helyszínt adó teremben nem volt légkondicionálás, s a kollégák a fülledt melegben pillanatok alatt elszívták egymás elől a levegőt. Márpedig nem csak a sokszorosított jegyzőkönyvekért tértek be ide a sajtó képviselői, hanem kizárólag itt lehetett telefonálni, interneten elküldeni a tudósítást. (A jó szándék kétségbevonhatatlan jele, hogy a sajtóközpont munkatársai a mérkőzések félidejében is sokszorosították és kiosztották a pillanatnyi állásnak megfelelő [rész]jegyzőkönyvet, hogy minek, azt mindmáig nem sikerült megfejtenem.)

A Final Fourra egyébként négy magyar újságíró akkreditáltatta magát, s nem voltak többen a görögök, a horvátok és a szerbek sem. Csak remélni merjük, hogy ez nem a sportág nemzetközi népszerűségének csökkenését jelzi.

Egyébként több olasz újságíróval már régi ismerősként köszöntöttük egymást, s bizony sokatmondó, jelzésértékű jelenség volt, hogy első kérdésükkel Madaras Norbert sorsát tudakolták…

Lefelé mutató hüvelykujj

Visszatérve a szurkolókra, elsősorban a görögöket volt érdemes figyelni. A Honvéd és a Vasas is megtapasztalta már a „pireuszi poklot”, ami nagyjából 2-3 ezer, a labdarúgó-stadionok lelátóin megszokott szurkolást produkáló fiatal tombolását jelenti.

Milánóban mintegy két-háromszázan voltak, de szektorukat megtöltötték, s hozták a számukra megszokott szurkolási színvonalat. (Ez nem csak a folyamatos kiabálásban, éneklésben, rigmusok skandálásában jutott érvényre, hanem olyan koreográfiákban is, amelyek keretében az egyébként zsúfolt szektorban „helyet csináltak” és hosszú másodpercekig összevissza mozogtak-futkároztak.)

A döntő reggelén hozták rendbe a görögök által átrendezett szektort.

Mindjárt az első napon botrány is okoztak: a Recco elleni elődöntő utolsó perceiben elkezdték feltépkedni és a lelátó mögött várakozó rohamrendőrök felé dobálni a lelátó műanyagszékeit.

A szemben lévő lelátón szép számmal jelen lévő horvátok végig szimpátiával figyelték a görögök akciózását, ami különösen a bronzmeccsen volt érthető, ezen ugyanis nem csak a görögöknél játszó horvát Komadinának és Vranesnek szoríthattak, hanem egyúttal a Partizan Belgrad ellen is drukkolhattak. (Már a bemutatásnál megfigyelhető volt a felállt csapatokkal szemben lévő horvátoknál, hogy a leggyakrabban megmozgatott testrész a lefelé fordított hüvelykujj.)

Némileg meglepő, hogy a szerbeket amolyan „szalon-szurkolók” képviselték, pedig a Tasmajdan uszoda kevéssé barátságos légköre is legendás a sportág híveinek körében.

Ami az olaszokat illeti, a csapatot mindenhova elkísérő Rekkofront kemény magja adta az alaphangzást, de tudni kell, hogy Olaszországban a vízilabda-meccsek amolyan szolid, családias események, a lelátón sok a kisgyerek, a családanya, a hangulat pedig nem szokott vérmes lenni. A teljes lelátói karéj gyakorlatilag csak a döntő utolsó perceire jött lázba, amikor már kézzelfogható közelségbe került az Euroliga-győzelem.

Megérdemelt Recco-siker

Hozzáértők azt mondják, hogy vízilabda-szakmai szempontból jó kis meccseket játszott a négy csapat. A nagy tét természetesen meglátszott a játékon, de összességében véve színvonalas derbiket láthatott a közönség és a tévénézők tömege.

A legjobb meccsnek általában a második elődöntőt, a csak ötméteresekkel eldőlt Partizan-Dubrovnik-találkozót tartották, de a görögöknek is voltak fantasztikus meccsszakaszai. (Itt jegyezzük meg, hogy Hadziteodoru Tempestit is megpróbálta becsapni egy visszahúzós lövéssel, vagyis egy imitált lövőmozdulatból visszahúzta kinyújtott kezét, majd mégis - visszakézből .- hirtelen kapura nyomta a labdát. A Kőér utcában ez bejött, Milánóban nem…)

Ami a Pro Reccót illeti, az olasz bajnok messze volt csúcsformájától, a Milánóban bemutatottnál sokkal szebb, hatékonyabb játékra is képesek voltak év közben. Ezzel együtt megérdemelt volt a győzelműk, méghozzá nem csak az egész éves teljesítményt tekintve. A döntő két napján is igazolták, hogy csapatként rendkívül erősek, s legalább öt-hat játékosuk bármelyik pillanatban előrukkolhat valami váratlan klasszismegoldással - mint ahogy elő is rukkolt.

Érdekesség, hogy mindkét Recco-győzelemben óriási szerepet játszott az a Felugo, aki már igazi klasszisként, a válogatott kulcsembereként, a legtehetségesebbnek kikiáltott olasz fiatalként szerződött egy éve a Ligúr-tenger partjára. Sokat is szerepelt, de valahogy nem nyújtott kimagaslót, góljainak többségét nem kiélezett szituációkban lőtte, hanem akkor, amikor már eldőlt a meccs.

Aztán elkezdett „beérni”. Már a bajnoki döntőben kimagaslót nyújtott, most pedig mindkét meccsen sorsdöntő, győztes találatot szerzett, méghozzá óriási távoli lövéssel. Pedig ráadásul sérülten játszott, a hátán hosszú gyógyító tapaszt viselt és időnként fagyasztással próbálták enyhíteni a fájdalmát.

Maffia? Maffia?

A döntő előtt mindkét csapat játékosai falfehér arccal várták a parton, a bevonulásra kijelölt helyen, hogy rájuk kerüljön a sor, s nem örültek annak, hogy a bronzmérkőzés hosszabbítást hozott. A meccs pedig valóban igazi döntő volt, fordulatos, izgalmas mérkőzés, amelyen nem csak hogy felváltva vezettek a csapatok, de sokszor úgy tűnt, hogy az egyik most simán a másik fölé kerekedik, elhúz több góllal, és vége. De nem így lett, ami egyaránt betudható a mindkét oldalon sűrűn előforduló (nyilván már a fáradtság számlájára is írható) hibáknak és a két csapat hasonló erejének.

Érdekes volt, hogy a horvát szurkolók másfél perccel a befejezés előtt (amikor egyébként még minden esélye megvolt a Dubrovniknak arra, hogy visszahozza a meccset) elkezdte skandálni: Maffia! Maffia!

Nos, a kiállítási arány a döntőben 14:12 volt - és nem a Recco kapott több előnyt, hanem a Jug, amely még egy ötméterest is dobhatott. Ha valaki visszanézi az egy évvel korábbi dubrovniki döntőt (amit ugyanez a két csapat vívott), végképp nem érti, hogy ilyen kiállítási arány mellett miként nevezheti bárki is csalásnak a bírói döntéseket. Dubrovnikban ugyanis valóban megvolt a hazai pálya…

Magyar-mérleg

A magyarok megmutatták, hogy a Recco kulcsemberei. Kásás Tamásnak jót tett, hogy kiállítása miatt kihagyta az utolsó meccset a bajnoki döntőben, fizikailag és mentálisan is rákészülhetett a Final Fourra. Meg is lett az eredménye: mindkét meccsen a csapat húzóembere volt.

Madaras Norbert nagyon elfáradt a szezon végére. A mérkőzések után hangosan számolta, még két meccs, még egy… Ráadásul képtelen volt függetleníteni magát a vele kapcsolatos pletykáktól. (Amelyek ugye arra vonatkoztak, hogy a klubvezetés nem csak az olasznak számító Benedekkel erősít, hanem jön a szerb Udovicsics is, tehát az eddigi három idegenlégiós közül valakinek mennie kell…) Norbi nagyon akart bizonyítani, s ennek némi görcsösség lett a következménye, különösen az elődöntőben. A fináléban szerencsére az elején nagyon fontos gólt szerzett (örült is neki rendesen…), s ettől kezdve mintha helyreállt volna a magabiztossága. Balszerencsés volt a kiállításokkal, a végét emiatt már csak a partról nézhette.

Irány a milánói éjszaka!

A végső dudaszó után fékezhetetlen ünneplés kezdődött. A reccósok közül többen különösen nehezen bírtak magukkal. A magyarok eleinte visszafogottan ünnepeltek, a csapatképeken a hátsó sorokban bújnak meg. Aztán Kása előre került, s a többiek - mintegy elismerve az idei „újonc” szerepét a bajnoki aranyban - az „első sorba ültették”, s külön „rájátszottak” az ünneplésére.

Tomit az sem zavarta, hogy őt jelölték ki doppingvizsgálatra (a kirendelt személyzetnek jó sok türelemre volt szüksége, hogy kivárja, mire a delikvens előkerül).

Az eredményhirdetés kapcsán még meg kell jegyezni, hogy a torna legértékesebb játékosa Miho Boskovics, a Dubrovnik játékosa lett. Ezt a címet tavaly is vesztes csapat tagja, az akkor még reccós Szivós Márton érdemelte ki…

Éjfél is elmúlt talán, amikor a győztesek elindultak a milánói éjszakába, megünnepelni, hogy a sportág klubszintjén a csúcsra kerültek.