Megbeszéltük Lacival, hogy egymásról csak jót mondunk, úgyhogy akkor én is szeretném hangsúlyozni, hogy ő mennyire remek edző! :-)

Komolyra fordítva a szót: szerencsére megvan köztünk az összhang, és igyekszem tenni is azért, hogy igaz legyen, amit elmondott. Személyes szimpátiától függetlenűl, tényleg jó szakember, ahogy ezt az elmúlt idény eredményei is bizonyítják. Igaz az is, hogy csupa jó edző irányítása alatt volt szerencsém itt játszani: Fekete Szilveszter, Szécsi Zoli és Berta Józsi volt az edzőm. Lacival pedig még játszottunk is egy csapatban Szilveszternél. Több mint elfogadható forgatókönyv lenne számomra, ha ő lenne az utolsó OB1-es edzőm - több éven át, mert ez azt jelentené, hogy mindketten jól végezzük a dolgunkat.

Szívesen teszek említést az összes edzőmről, kezdve édesapámmal, folytatva Somával (Somossy József, ha valaki nem tudná), Faragó, Földi, Kovi (Kovács István - a szerk.), Kásás (Kásás Zoltán - a szerk.) vagy a jelenlegi szárazföldi edzőnk, Baranyai Barnabás..., de akkor könyvet írnánk nem cikket.

Az elmúlt szezon eredményei kapcsán szeretném megemlíteni, hogy a sikerekben Fodor Rajmundnak is nagy szerepe volt, aki egy éve dolgozik a klubbal. Hatalmas előrelépés az igazi profiság felé, hogy a legnagyobbak egyike tudja mutatni az utat egy olyan végcél felé, amitől még messze vagyunk. Nemrég egy gyönyörű új uszodával gyarapodtunk, most egy ilyen vezetővel, minden évre jut valami extra.

Visszatérve a játékra és az állapotomra, jól vagyok fizikálisan, most úgy érzem, hogy ha nincs váratlan fejlemény, változás, akkor még sokáig tudom csinálni, meglátjuk, hogy a természet mit enged és mit nem.

A 2021-2022-es csapat épülőben van, tárgyalnak a fiatalokkal és az esetleges érkezőkkel. Annak lehetőségét, hogy játsszak még, támogatja a szakmai vezetés, én pedig igazság szerint nem tudok elképzelni olyan tevékenységet, mindennapi életformát, amit szívesebben csinálnék, mint ezt a mostanit, azt, hogy élsportolóként élhetek. Már ami a munkát illeti. Mert tengerparton feküdni egy koktéllal nem rossz, de az nem egy reális foglalkozás, és csak akkor igazán élvezetes, ha éppen a munkát piheni ki az ember. Hálás vagyok a klubomnak, ahol "alkalmaznak", és biztosítják az élsporthoz szükséges feltételeket mindnyájunknak. Sok mindent megélve, őszintén mondhatom, hogy meg kell becsülnünk mindazt, amit itt kapunk, és a körülményeket amelyek között a "munkánkat" végezhetjük.

- Mi az, amit szeretsz ebben a magas szintű sportolásban? A játék, az izgalom, a verseny?

- A verseny stresszel jár. Vannak emberek, akiknek ez a lételemük, keresik a stresszes helyzeteket, élvezik, ha megnő az adrenailinszintjük, de én nem igazán vagyok ilyen. Őszintén szólva számomra talán ez a legfárasztóbb, noha természetesen tudom, hogy ilyen körülmények között kell teljesítenem és meg is teszem. Ha fáradt vagyok, akkor a stressz, a teljesítési kényszer jelenti a legnagyobb nehézséget és kihívást.

Hogy akkor mit szeretek benne? Alighanem azt, hogy fiatalon tart. Amíg húszévesek között élsportolhatok és képes vagyok megfelelni az elvárásoknak, sőt, fizikailag élen tudok járni, az remek érzés. És úgy gondolom, abban a pillanatban, ahogy abbahagyom az élsportot, az életem végéhez vezető utolsó szakasz kezdődik el.

Nagyon nehéz néha keményen edzeni, viszont úgy emlékszem, hogy húszévesen is nehéz volt néha... A fiatal szervezet rugalmasabb, többre képes, könnyebben is regenerálódik, de nem annyira a teljesítőképesség plafonja kerül alacsonyabbra, hanem csak jóval nehezebb majdnem ott tartani. A lényeg az, hogy bírom és tudom csinálni úgy, ahogy érdemes.

- Az idő múlásával mi változott, hogyan alkalmazkodtál a változó biológiai körülményekhez? Vannak-e speciális módszereid, nem tudom, spórolsz-e energiát edzésen, meccsen, ez és a nagy rutin kihat-e a játékstílusodra?

- Felvetődtek bennem ilyen kérdések az évek során és rengeteget agyaltam ezen. Úgy érzem, annak, amire képes voltam huszonévesen, "a csúcson" (bármi volt is az az eredmények szempontjából), annak 90-95 százalékát el tudom érni most is. Ez persze nem feltétlenül a játékban mutatott formát jelenti, de fizikálisan, a mérhető dolgok tekintetében, úszás, lábtempó, lövőerő, közel azt el tudom érni, amit régen. Azért persze, hogy ez így legyen, többet kell tennem, természetesen. Húszévesen érzi az ember, hogy bármit megtehet, másnapra úgyis kipiheni magát. Többet is enged meg magának, bár az igazán profi akkor is igyekszik mindennek megfelelni, amit az élsportolói lét megkövetel. Pihenéssel, étkezéssel, bemelegítéssel, nyújtással, váll- és egyéb ízületeket karbantartó gyakorlatokkal többet kell foglalkoznom. De ha ezeket megcsinálom és per pillanat, ez bele is fér a mindennapokba, akkor viszont működik. Olyan plusz gyakorlatot nem csinálok, amit senki más, csak mindent, amiből ők egyet-egyet alkalmaznak, "összeszedek" és következetesen, rendszeresen végrehajtom akár szabadidőben is. A cél az, hogy ne érjen utol a fáradtság és az idő. Mert a nyomomban van, csak futok előle. És ha megfelelő iramban teszem, akkor tartani lehet a távolságot. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a végtelenségig ez nem lehetséges, de egyelőre még megy. 

Vannak egy sportoló pályafutásában hosszabb szakaszok, meghatározó jellemzőkkel. Például 20-21 évesen eléri a csúcsformáját, így teljesít 27-28 éves koráig, amikor egy újabb időszak jön, s akkor már a tapasztalataira is építhet. Úgy érzem, hogy az a (sokadik) szakasz, amiben most vagyok, szintén hosszabb lehet és én még csak az elején vagyok. Évekig tarthat így, ha nem sérülök meg és persze, ha tartom továbbra is mindazt, amit most megteszek. 

Az idősebb játékosok többsége a rutinjával, tapasztalatával, a fizikai erejével - kinek mije van - próbál operálni. Lásd Kiss Csabát vagy közvetlen kollégámat, Kovács Olivért. Nem edzenek már annyit, mint fiatal korban, vagy akár pár éve, mert az a mondás járja, hogy ebben a korosztályban az élsportolók számára "a kevesebb már több". Le a kalappal azok előtt, akiknek volt annyi a tarsolyban, hogy abból merítve még képesek a jó teljesítményre kevesebb edzéssel is. Nálam ez nem így van. Úgy érzem, csak akkor tudok pozitív mutatót produkálni, illetve akkor van egyáltalán esélyem jól játszani, ha kifejezetten keményen edzek és a kiszabott terhelés száz-százhúsz százalékát (akár pluszmunkával) megcsinálom. Természetesen becsúszhat egy megfázás, kisebb sérülés, de a szándék a maximum teljesítése.

Amikor a legkeményebb edzésmunka van, egy kisebb alapozás után, vagy ha heti egymeccses órarend menetrendnél, amikor az egész hetet végig lehet edzeni, akkor érzem magam jól. Pontosabban, ekkor a legjobbak az esélyeim a jó teljesítményre. Csodálok minden idősebb játékost, aki kevesebb edzéssel "hozzá tud tenni" a csapata játékához, mert olyan kvalitásai vannak. Én nem lennék erre képes, azt pedig nem szívesen vállalnám, hogy a nevemet adjam olyan teljesítményhez, amire azt mondják, nézd, még mindig játszik, de már nem megy neki. 

- A bajnokság hajrájában osztottuk meg az UVSE elleni, 9:9-es meccsen lőtt két gólodat. Ennek alapján szerintem senki nem legyint, hogy na, ennek már nem megy...



- Jó példa az UTE elleni meccs, amit most említettél. Emlékszem a mozdulatra, a pillanatra, az érzésre, ami zajlott bennem, fontos volt az az együttállás, ami kellett ahhoz, hogy úgy alakuljon, ahogy alakult. Ez több hasonló helyzetre is vonatkozik. Nem jön össze, képtelenség, ha nem olyan az erőállapot. Találhat egy-egy gólt az ember, egy-egy pozitívum összejöhet, de egyre több dolog nem sikerül, fejben is szétesik, nem fogja érezni magában az önbizalmat, lejtőn lefelé gurulás, zuhanás kezdődik és széthullik az egész. Nekem ez a személyes, nagyon erős véleményem, de csak abban lehetek biztos, hogy rám igaz.

- Ez egyben egyfajta rémálom, aminek a megvalósulását el akarod kerülni, ami ha bekövetkezik, akkor abba kell hagyni?

- Tulajdonképpen igen. Az szinte biztos. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy amit produkáltam, produkálok, az nagyon messze van attól, amit az igazán nagyok alkottak, de a magam szintjén igyekszem jól csinálni, s ehhez szívesen adom a nevemet is. Sokat teszek azért, hogy olyan legyek, amilyennek Laci leírt, jó volt azt hallani. És ha nem tudnám így csinálni, akkor kevés, hozzám nagyon közel álló ember kivételével nem olyan lenne a megítélésem az edzésmunka vagy például a fittség terén, mint most. Érthető módon, hiszen más lenne a produktum, és ezt nem szívesen vállalnám. Akkor inkább csinálnék mást - jól. Igyekszem szavak helyett a hozzáállásommal példát is mutatni, és a rólam alkotott képet nem szívesen rombolnám le azzal, hogy csak félgőzzel csinálom.

Egyébként az idősebb, tapasztalt játékosok többsége fizikális szempontból más helyzetben van. Szerintem én vagyok a furcsa, sokkal inkább, mintsem hogy más rutinos játékosok csinálnák rosszul. Nekik működik, nekem nem. Szerintem Kiss Csaba az utolsó évben nem edzett tizet egy héten, mégis milyen teljesítményt nyújtott, Kovács kolléga dettó. Nyilván mérlegelték, hogy a felkészülés során mit kell még megtenniük és mit nem. Nálam talán a speciális játékstílus is mást követel, még ma is elsősorban a gyorsaságomból, az állóképességemből próbálok meríteni, az pedig nem megy, ha nincs topon az ember. 

- A csapatban változott-e a szereped? Mennyit játszol egy meccsen? Kevesebbet küldenek vízbe, mint 20 évvel ezelőtt?

- Régebben, a legjobb csapatokban sokat játszottam, volt, hogy négy negyedeket. Én azt szerettem, ha egyszer se cseréltek el, ez ugyanis eleve egyfajta elismerés. Mindig jólesett, ha sokat játszottam és most is az esik jól.

- És ez így van? Sokat vagy bent?

- Igen. Az edzőim is bíztak bennem az elmúlt évek kaposvári meccsein, sokat játszattak. Előfordul, hogy fáradt vagyok, viszont ez egy adott nap állapota, egyszerűen így jött össze az adott hét munkájából, pihenéséből, a napi kaják összetételéből, a fronthatásokból és még egy sor, talán megfejthetetlen dologból, és aznapra már nem segít ezen, ha néhány percet kispadon töltök. Számomra általában rosszabb érzés úgy játszani, hogy a partról mentem be, mint ha bent vagyok, de kicsit fáradtan. Általában az ellenfelem is elfárad, én jobban birom, tudom, mert ezt tapasztalom évtizedek óta, és azon a hőfokon ott a vízben még fáradtabban is komfortosan érzem magam. Természetesen alázatosan alávetem magam az edző döntésének, kimegyek, ha lehívnak, egy-egy alkalommal, például egy megúszásgól után nem is esik rosszul egy kis pihenés. Sokkal inkább a padról való bemenetel hátrányaitól tartok, mint attól, hogy fáradtan ki kell menni egyet pihenni. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a cél mindig az, hogy a csapat nyerjen. Az edző mindent ennek fényében csinál, nem azt kell figyelnie, hogy egy adott játékos mit szeret, mit nem.


A ritka pillanatok egyike: Vindisch Ferenc meccs közben a kispadon

- Volt-e komolyabb sérülésed? Tartasz-e ettől? Csinálsz speciális gyakorlatokat a megelőzés érdekében?

- Nem volt komoly, megterhelésből adódó sérülésem. Természetesen tört már el az orrom, az ujjam, nem mindig lehet elkerülni, hogy az ember rosszul nyúljon a labdáért vagy rosszul érjen egy lövésbe, belefutottam ilyenekbe, de ez privát szerencsétlenség. Az izületi sérülések terén a megelőzést tartom a megoldásnak, sokkal egyszerűbb, mint azt a helyzetet kezelni, amikor már megvan a baj. Most már évtizedekben lehet mérni, hogy gyakorlatokat végzek a megelőzés érdekében. Többfélét is. Volt időszak, amikor a gumiszalagot használtam. Mióta az OB1-ben játszom, folyamatosan foglalkozom a vállam karbantartásával. Ha ezt nem csináltam volna, akkor már nem tudnám használni, ebben biztos vagyok. A vízilabdában nagyon egysíkúak a mozgások. Az úszás is, a lövés is ugyanabban az irányban terheli a vállat, ezért kell ellensúlyozó gyakorlatokat csinálni. Erre nagyon jó a gumiszalag. Itt említem meg, hogy még mindig a Zala Gyuri-féle vállgyakorlatokat csinálom, amikre ő annak idején a Honvédban megtanított szárazföldi edzőként.

- Étkezés. Mennyire kell erre figyelned? Hogy eszel és mit? Van egy lista, figyeled, számolod a kalóriákat? Mi az, ami rutinszerűen beépült az életedbe?

- Azt mondhatom, hogy az étkezésről - mivel érdekel ez a téma - sokkal többet tudok, mint amit betartok. :-) Sajnos... Szerencsés alkatom van, általában csak én tudom, hogyha okom van elégedetlenségre, a közvetlen környezetem nem veszi észre, ha felszedtem egy-két kilót. Huszonöt éve ugyanolyannak látnak, azt mondják, "A Feri vékony" és nem veszik észre, ha éppen "nem annyira" vékony.

Természetesen az egészségem és a játékom szempontjából is számít, hogy mit és mennyit eszem. Nincs elvakult nézetem, olyan, amire nagyon esküdnék. Nincs paleo diéta, nem vagyok vegan, sem vegetáriánus, úgy gondolom, hogy a kiegyensúlyozott, változatos, mindenben mértéket tartó vegyes étkezés a jó. Bele tudnék menni a részletekbe, természetesen kell a sok zöldség, kerülöm a cukrot, ha nem muszáj, nem fogyasztok glutént, de ez gyakorlatilag lehetetlen, mert szinte mindenben van. Viszonylag kevés tejterméket fogyasztok, például nem iszom tejet, amit egyébként nagyon szeretek. Imádok enni, de próbálok ésszerűen étkezni. Nem vagyok e téma szakembere, de gyűjtöm az információkat, tudom az irányvonalakat. Édesanyám a kedvenceim mellett néha a modern, egészséges étkezési szokásoknak megfelelő koszttal is meglep. A párom, Szilvi, aki konkrétan táplákozási tanácsadó, az egészséges életmód nagykövete és fitneszguru, szintén segít abban, hogy ne emeljek mindent a számhoz amit a földön találok, mint a kisgyerekek. Összefoglalva: ahogy semmiben, a nagyon radikális módszereket itt sem tartom célravezetőnek, de sokkal fontosabb része a táplálkozás a sikeres, eredményre vezető felkészűlésnek, mint ahogy az a köztudatban átlagosan benne van.


Párjával, Dunai Szilviával, aki egyben "házi étkezési tanácsadója"

- Olyan hosszú ideje vagy a vízilabda élvonalában, hogy nagyívű rálátásod van ennek a sportágnak a változásaira. Hogy látod a póló helyzetét? Miként élted meg a változásokat és most nemcsak a szabálymódosításokra gondolok. Szakmai kérdésekre, az itt szereplők anyagi helyzetére, a társadalmi elismertségre.

- Vannak olyan emlékeim a gyerekkoromból, hogy a Komjádi lépcsőjén nem lehetett megközelíteni az uszodateret, annyi ember volt, teljesen megteltek a lelátók - egy nemzetközi klubmeccsen. Ez ma nincs és ez a helyzet nem most alakult így, hanem már jó pár éve jellemző.  Egy-kétszáz ember nézi a "sima" mérkőzéseket, nyilván a bajnoki döntőn többen vannak, de a hétköznapokban szinte már csak barátok, hozzátartozók előtt játszunk. Nagyon bonyolult téma, hogy miként lehetne népszerűbbé tenni ezt a sportágat, nyilván ezt most nem tudjuk kivesézni, de szomorú, hogy ez lett a helyzet. Én is játszottam olyan közönség előtt, amely óriási hangulatot teremtett, a szurkolótábor skandálta egy-egy játékos nevét, nagyon más ilyen légkörben vízilabdázni.

Ami az anyagiakat illeti, nem voltam soha sem a "krémben", nem nyertem világversenyt, ami a legelőkelőbb kategóriákba sorolna ilyen szempontból. Nekem nem volt nagy hullámzás a játékosként töltött időszakomban, viszonylag kiegyensúlyozottak voltak a körülményeim. Úgy látom, hogy a krém most nagyon megtalálja a számítását, örülök, hogy így van. Az idők során voltak klubok, ahol különösen komoly erőforrások álltak rendelkezésre, például a nyolc vagy kilenc olimpiai bajnokot felsorakoztató Honvédnál vagy a pár évvel ezelőtti Szolnoknál. Ezekről nem tudok sokat, az biztos, hogy a játékosok szempontjából jó, ha a csapatoknak versenyezni kell értük. Emlékszem időszakokra, amikor voltak nehézségek, de ez általában egyedi gondokat jelentett, klubok voltak fent és lent.

Azt tudom, azzal, hogy Sydneyben nyertek a fiúk, megalapozták a következő évtizedeket a vízilabdasport egésze számára. A vízilabda divatsportággá vált és ez kihatott mindenre. Nem lettek volna ilyenek a lehetőséget, ha az akkor nem úgy alakul és persze kellettek utána is a folyamatos eredmények, de a nagy változást Sydney hozta. Van egy generáció, amelynek tagjai akkor voltak fiatal szülők, s nem lovagolni, teniszezni vagy zongorázni vitték a gyereküket, hanem vízilabdázni. Az elegancia jelképeként említettem éppen ezt a három tevékenységet, direkt annak példájaként, hogy a sportágunk művelése elegánssá vált. Ez is kellett ahhoz, hogy utána hosszú időn át jöjjenek az eredmények, áramoljon a gyerekek sokasága az utánpótlásba, újabb sztárok nőjenek ki. És ez azóta is tart, annak ellenére, hogy nem nyertünk meg minden olimpiát, de újra és újra jöttek eredmények, amelyek fenntartották a sportágról alkotott általános képet. 

- Maga a játék hogy változott? A jellege, játékosság vagy erő, mi az, ami dominált, s ez neked hogy feküdt?

- Azt mondják, hogy felgyorsult a játék. Van benne valami, de nem emlékszem, hogy mikor és miért történt. Őszintén szólva, mióta én meghatározó szerepben játszom az OB1-ben, körülbelül 20 éve, nem emlékszem, hogy nagyon más lett volna az iram. Talán a védekezésben van több mozgás, de ez is inkább személyes tapasztalat és az aktuális taktikától függ, ami más klubszinten és más nemzetközi téren. Régebben úgy éreztem, hogy emberelőnyben több időt lehetett eltölteni a labdával és megnézni a helyzetet. Mindenesetre semmiképpen nem vált fárasztóbbá számomra a játék, azt nem mondanám.

A szabályváltozásokra tudnék kitérni, például a szabaddobásra. Elég keveset lőttem szabaddobásból, nem nagyon érintett engem a gólszerzési lehetőség távolságának tologatása.

Vannak olyan szabályváltozások, amiket nemcsak hogy nem értek, hanem kifejezetten nem értek egyet velük. Nagyon nehéz például megszokni, hogy nem lehet az ember kezét gólhelyzetben hátulról megütni, amikor a labdát tartja. Gyerekkorom óta azt tanultam minden edzőmtől, apukámtól is, hogy várd meg amíg felemeli a labdát és üsd meg a kezét! Annyira beléd ivódik, a játékod részévé válik egy ilyen nüansz, hogy természetellenes már másképp csinálni. Kicsit ellentétes is ez a játék elvével, hiszen a játékszer megszerzése a cél védekezésben, és ha valaki az orrod előtt tartja akkor az egészséges reflex az, hogy meg akarod kaparintani. Ehhez is lehet persze alkalmaszkodni.

Voltak kísérletek, hogy a góllövést, a látványos játékot támogassák. Egy időben nagyon drasztikusan alkalmazták azt a szabályt, hogy a szabaddobás-lövésre készülő játékostól el kell lépni. De nálunk ez körülbelül egy kupaselejtező-hétvégén át tartott, aztán elfelejtődött. Néha megint előjött, elmondták a bírók, hogy erre nagyon odafigyelnek, aztán érdekes módon, amikor szabaddobást akartam lőni és ott volt a védő az arcomban, nem fújtak semmit. Meg azt is átéltem, hogy védőként a lövő teljesen rámhúzódott és mintha én gátoltam volna, engem állítottak ki. Megítélés kérdése sok minden ma is a vízilabdában. 




-  Újabb fejezetre térhetünk át, a szabályok alkalmazhatósága, az értelmezések, a következetesség, a bíráskodás minősége...

- Nem szeretném minősíteni a játékvezetőket, amíg játszom, ez semmiképpen nem lenne illendő, de nem is kívánkozik ki belőlem. Annyit mondanék, hogy ha nem is vagyok profi bíró, álltam már a parton és tudom, hogy milyen nehéz dolguk van. Nem könnyű nekik sem, hibázni mindenki hibázik, le a kalappal az előtt, ahogy legtöbbször megfelelnek ennek a feladatkörnek. 

- Foglalkozol-e a vízilabdával úgy, ahogy a pályájuk elején járó tehetséges fiatalok, például a Vigvári testvérek, vagy mások is többen, akik szétszedik a meccseket, elemzik a mozdulatokat, figyelik a taktikai újdonságokat, kitalálnak új dolgokat vagyis éjjel-nappal minden gondolatukat ez a játék köti le? Vagy számodra ez egy kellemes időtöltés, szórakozás és azt élvezed, hogy csinálhatod, amit a legjobban szeretsz, s meg is élsz belőle?

- Semmiképpen sem szórakozás, időtöltés. Szeretem csinálni, tisztelettel és alázattal művelem, komolyan veszem. Tudok arról, amit mondtál, hogy néhány fiatal hogy áll ehhez a dologhoz és ez nagyon szimpatikus is. Húszévesnek sajnos már nem mondhatom magam, de felfogás szempontjából oda sorolom magam, amilyennek őket leírtad. Meg szoktam nézni a gólokat és természetesen vannak olyanok, akiket szívesebben nézek, akiktől kifejezetten szeretném eltanulni, amit csinálnak. A Vigvári testvérektől kezdve számos játékost mondhatnék, a már "befutottak" közül. Legtöbbször a vlv-videókat nézve visszapörgetem a jeleneteket, némelyik mozdulatot akár hússzor megnézem, hogy megértsem, hogy csinálta, miként tudnám ugyanezt én is végrehajtani vagy legalább megpróbálni, amikor oda kerülök. Lehet, hogy ez nevetségesnek hangzik azok számára, akik azt gondolják magukban, hogy mit akar ez még itt...

Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mit érhetek még el, de amit csinálok, ameddig csinálom, szeretném a lehető legjobban művelni és ebben ezek a dolgok segítenek - de semmiféleképpen nem ártanak. És ha nem sikerül elsajátítani, amit látok, ha nem tudom végrehajtani a világklasszis szintjén, az a tény, hogy ezzel foglalkozom, időt, energiát szentelek a megértésére és megtanulására, máris felemel, egy szinttel előrevisz. Maga ez a hozzáállás segít felépíteni az embert, erőt, önbizalmat ad. Ha azt mondjuk, hogy minden fejben dől el, amit nagyon régóta hallok, de egyre inkább értem és látom az igazságtartalmát, akkor csak segíthet, ha a fejünket használjuk, tréningezzük.

- Motiváció. Hosszú távban már nem gondolkodhatsz. Miként tudod fenntartani magadban az akaratot, az érdeklődést, a bizonyítási szándékot?

- Madaras Norbi mesélte egyszer, hogy hallotta, ahogy Vincze Balázs beszélt egy fiatallal, akinek hozzáállásbeli problémái voltak. Balázs harminc fölött járhatott, még játszott, de már nem volt válogatott. Nagyjából azt mondta a srácnak: "Ha engem ma behívnának a válogatottba, összeszorult gyomorral lennék ott, reszketve figyelném, hogy az edző mit mond és a legjobb tudásom szerint igyekeznék azt megcsinálni". Ez csak egy példa, de nagyon megmaradt bennem, mert egy meghatározó időszakban hallottam a sztorit. Egy ilyen múltú, több mint háromszázötvenszeres válogatott játékos ilyen alázattal beszél.

És amit mondott, az bennem is ugyanígy van még mindig, pedig egy évtizeddel az akkori Vincze előtt járok. Már nyilván nem lehetek ott, de még most is jólesik arról álmodozni, hogy milyen lenne, HA... Addig jó szerintem ezt profi szinten csinálni, amíg az ember így van vele.

Visszatérve a kérdésedre, bennem a hétköznapokban a motiváció úgy jelentkezik, hogy nem is annyira valami konkrét eredményt szeretnék elérni, hanem minden meccsen jól játszani, és a csapat hasznára lenni. Jó példát mutatni szakmailag és emberileg.

Nem tagadom, van bennem elégedetlenség a pályám egészére gondolva, néha megfordul a fejemben: ahhoz képest, hogy mennyi energiát, időt tettem bele, nem értem el eleget. És szerintem ez is normális, az embernek nagy céljai vannak és ha azokat nem éri el, akkor az rossz érzés. Ezt persze sokan érezhetik rajtam kívül mások is, sőt, a többségre igaz, mert a csúcsra kevesen kerülhetnek oda. Négyévente 13-an utazhatnak el az olimpiára, ahol vagy nyernek vagy nem. És ennél sokkal több az olyan jó játékos, akinek volt esélye bekerülni és nem sikerült. De nem kifejezetten csak erre gondolok, úgy összességében van bennem elégedetlenség, amit minden meccsen próbálok "kijátszani magamból". Ott motoszkál a fejemben a gondolat: még jól játszani, még megmutatni, hogy mire vagyok képes!



- Edzőség. Amikor elkezdtél gyerekekkel foglalkozni, akkor ez eldőlt, meghoztál egy fontos döntést. Vannak játékosok, akik tudatosan nem választják ezt az utat, leszámolnak már aktív korukban azzal, hogy így maradjanak a sportágban. 

- A szövetség kétéves edzőképzésén pszichológiából be kellett adni egy irományt. Ahogy azt készítettem, még nem is tudtam, hogy hogy gondolom és ahogy írtam, úgy jött ki belőlem, magam is meglepődtem.

Az a tapasztalatom, hogy az edzők között a különbséget nem annyira a szakmai képességek, hanem az emberi tulajdonságok, jellemvonások adják meg. Ezt kifejezetten az utánpótlásnál végzett munkára értem, ahol gyerekekkel foglalkozunk, nem profi sportolókkal. Nem akarok példákat, ellenpéldákat egymással szembeállítani, nem konkrét észrevételeimről van szó. A gyerekekkel foglalkozva, a magam tapasztalatai alapján szűrtem le, hogy mennyire fontos a ráérző készség, az, hogy sikerüljön beférkőzni az agyukba, rávenni, megtanítani őket dolgokra, hogy úgy csinálják, úgy foglalkozzanak vele, úgy álljanak hozzá, ahogy az szükséges. A pedagógiában ezt valamelyest tanítják, pontosabban foglalkoznak vele, tanítani talán nem is lehet, ez inkább típus kérdése, van, akinek jobban megy, van akinek kevésbé. Persze más eszközökkel vagy más úton is lehet érvényesíteni elképzeléseket, talán több úton is el lehet jutni ugyanahoz a célhoz. Én nem vagyok olyan tudás birtokában, hogy megmondjam, melyik a jó, én is csak tanulom, figyelem magamat és próbálom a legjobban csinálni. Nem könnyű, mert az ember nagyon bonyolult lény, ezek a kis emberek is azok, mindegyikükhöz más kulcs kell. Én pont a pedagógiai-pszichológiai részével vagyok leginkább elfoglalva, nem a szakmaival. Aki ennyi időt eltölt ebben a sportban..., bármelyik csapattársamat odatehetném, lehet, hogy nem jó pedagógus még az illető, de azt el tudja mondani, hogy hogy kell blokkolni, lőni, mert neki is elmondták, s csinálta is. Nagyon fontos a szakmai felkészültég is, de nehéz érvényesíteni, ha emberileg nem kerül olyan frekvenciára az edző, hogy át tudja adni, amit akar.

Nap mint nap gondolkodom ezen a kérdésen, hogy mit hogy lehet elérni a medenceparton állva. Nagyon bonyolult, sokkal nehezebb feladat, mint játszani... Néha a felnőttnek is tartottam edzést Laci megbízásából, és nem könnyű még egy átmozgató tréninget is megtartani felnőtt embereknek. Sokkal egyszerűbb egy embernek saját magára figyelnie, legjobb tudása szerint megcsinálni, amit az edző mond, mint figyelni arra és elérni, hogy 13+ ember oldja meg a feladatot a legjobb tudása szerint. Megterhelőbb szellemileg. Azért nekem mindez tetszik, és ha már játszani nem lehet majd, nem esne jól semmit sem kezdeni mindazzal, amit eddig beletettem. 

- Élvezed?

- Igen. Tavaly június óta foglalkozunk 2006-2007-es születésű gyerekekkel, Kovács Olivérrel együtt. 13-14 évesen vettük át őket, most 14-15 évesek. Igen, élvezem, mert színes dolog. Annak is meglenne a szépsége, ha egy sportolóm lenne, őt kellene felkészíteni, mert minden energia oda összpontosulhatna, de itt a sok kis palánta, mindegyik más, valamiben mindegyik élen jár, ha másban nem, a baromkodásban. Nem tud unatkozni az ember, mindig újat és újat lát. És hát, ne felejtsük el, lehet a gyerekektől is tanulni.

- ???

- Bizony, van olyan, hogy ellesek tőlük valamit. Egy különlegesen kreatív mozdulatot vagy kimagasló lábtempót, esetleg egy furcsán kivitelezett, gyors kapáslövést. Vagy csak irigykedek egy gumiszerű vállizületre.

- Olyan sikerélményed volt-e már, hogy valamit úgy tanultak meg, ahogy te mondtad és ez beivódott, készséggé vált náluk?

- Azt mondanám inkább, hogy érzékelem, amikor igyekeznek úgy végrehajtani, ahogy elmondtam. De az is jólesik, amikor azt látom, hogy úgy akarják megcsinálni, ahogy tőlem látták a meccsen. 

- Feri, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, további sérülésmentes pályafutást, élvezetes meccseket kívánok!