Befejezte sportolói pályafutását a magyar vízilabdasport egyetlen kétszeres világ- és olimpiai bajnoka. Madaras ("Isten vagy!") Norbert a vlv-t részesítette abban a megtiszteltetésben, hogy a nyilvánosság számára szólóan tekintsen vissza pályafutására, s elmondja terveit, önmagának szabott feladatait. 

MADARAS NORBERT a vlv-nek:

- Vége? Ez most már visszavonhatatlan?

- Igen! Nyilván, ha megsérül a fél csapat, különösen a balkezesek, akkor nem fogom a medence mellől végignézni, hogy ifik játszanak, tehát a következő évben még tudom magam reaktiválni, ha ez nagyon-nagyon-nagyon szükségessé válik. De igazából az volt az utolsó meccsem, a bajnoki döntő utolsó mérkőzése.

- Ezt tudtad, amikor vízbe szálltál a Komjádiban?

- Tulajdonképpen már január óta tudtam, csak nyitva hagytam egy kiskaput, hátha meggondolom magam. De nem ez történt, hanem ahogy időben mentünk előre, egyre inkább éreztem, hogy ez az utolsó szezonom és ha döntőbe jutunk, ott fogom befejezni, a finálé utolsó meccsén. 

Már egy héttel korábban véget érhetett volna, akkor ez foglalkoztatott is, izgultam miatta, de az ötödik meccsen már csak azzal törődtem, hogy meglegyen a győzelem. De tudtam, hogy azzal vége.



- Volt valami emlékezetes érzelmi kitörésed a pályafutásodat záró meccsen? Mit tudom én, olyasmi, mint amiről Kása "vallott" később, hogy a londoni olimpia utolsó meccsét követően sírt a medencében, a víz alatt vagy Varga Dani hasonló érzelmei Rió végeztével...?

- Nem volt. Amúgy sem vagyok ilyen alkat, ráadásul ez egy döntő volt, nem helyosztó (még ha olimpián is), tényleg csak azzal akartam foglalkozni, hogy jó vége legyen, hogy bajnokok legyünk. 

Tudtam már előző nap a Népligetben, hogy az az utolsó edzésem, úgy mentem a Komjádiba is, hogy az utolsó meccsem lesz. Most így utólag még viccesnek is gondolom, hogy azt az utolsó edzést is és a meccset is kapufás góllal fejeztem be. Ezek voltak az utolsó lövéseim. 

Amikor közvetlenül a meccs előtt, a bemelegítés  végeztével mentem a medencéhez vízbe ugrani, találkoztam a másik oldalról érkező Kis Gáborral, egymás mellett úsztunk és megkérdezte: "Utolsó?". Mondtam, hogy utolsó. Egymásra mosolyogtunk, annyit tett még hozzá, hogy "Élvezd!", mire azt válaszoltam, hogy "Fogom...". Sőt, most, hogy szóba hozod ezt, emlékszem, Cseh Sanyival is összemosolyogtunk egy pillanatra. Azért nyílt titok volt mindenki számára, hogy befejezem. 

- Benned mi zajlik le most? Tisztában vagy már azzal, hogy vége van annak, amit egész eddigi életedben csináltál? Nem megrázó egy kicsit?

- De. Bár azért nem ezt a szót használnám. Tudom, hogy egy másfajta élet kezdődik most. Attól kezdve, hogy hatéves koromban levittek az uszodába és előbb úszóversenyekre jártam, aztán vízilabdameccsekre, de mindenképpen vízben voltam..., tudom, hogy ezután más lesz. Sőt, ki is mondhatom: már most hiányzik. 

Ugye, a döntő szombati napon volt, vasárnap ünnepeltek minket a Groupama Arénában. Na másnap, hétfőn reggel ébredtem úgy, hogy, "Hát akkor én már nem vagyok vízilabdázó...?" De! Úgy gondolom, hogy vízilabdázó voltam és az is maradok és erre nagyon büszke vagyok. Ez egy nagyon jó közeg, büszke lehet mindenki, aki ide tartozik és ehhez nincs szükség olimpiai aranyéremre sem. Persze, elengedtem abból a szempontból, hogy nem fogok többé gólokat lőni - rossz ezt még kimondani is -, hiányozni fog és bizonyos pillanatokat nem fogok tudni átélni, amelyekhez pedig hozzászoktam és egyelőre fogalmam sincs, mivel fogom tudni pótolni ezt.



- A pályádról beszéljünk pár mondatot, van miről, eléggé sok a muníció...

- Teljesen jól alakult minden szempontból, ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Azt mondom, hogy még ez a búcsú is tökéletesen sikerült, valahogy minden benne volt abban az utolsó meccsben, ami én vagyok, amit gondolok, amilyen volt az egész pályafutásom. Nem tudtuk három meccsel behúzni - én azzal viccelődtem akkor, hogy úgy látszik, nem tud elengedni engem a vízilabda, a medence világa. De úgy is értelmeztem, hogy túl egyszerű lett volna simán befejezni, kellett még egy utolsót küzdeni. 

Ez az ötmeccses döntő volt az én utolsó nagy csatám. Az utolsó a sok közül, amikor mindent beleadtam, tényleg mindent, ami még bennem volt. Győzni akartam! Mert a nagy bajnokok így hagyják abba és én is így akartam befejezni, szó szerint: bajnokként!

Még az is jól alakult, a végén az a gól, hogy lecsúszik a labda a kezemről, épp elérem és valahogy tolok rajta egyet és bepottyan Viktor fölött-mellett. Ez is végigkísérte a pályámat, több alkalommal volt hasonló módon szerencsém, de azért az kicsit vicces, hogy éppen ez volt az utolsó lövésem. Akárhogy is, ez volt az utolsó gólunk, eggyel nyertünk és nem ez volt az egyetlen döntő jelentőségű gólom a pályafutásom során. 

Ha egy fiatal játékos vagy kívülálló szerencséről beszél, csak mosolygok magamban, mert ebben nem hiszek. Ha teszel érte, van, ha kiérdemled, segít. És igen, többször volt szerencsém, de azt gondolom, elég sokat is tettem azért, hogy legyen. Még ebben a konkrét esetben is, hiszen a gólt megelőzően, egy emberelőnynél már szóltam Duminak, hogy adja nekem. Nem azt mondom, hogy én akartam eldönteni, de éreztem, tudtam, hogy bennem van a gól. Hogy ez ilyen szerencsésre sikerült, ahhoz is az kellett, hogy meginduljak a saját kapumtól, végigússzam a pályát, lerázzam azt, aki visszahúz, éppen ott legyek, ahol lenni kellett.



Szóval, amit lehetett, megtettem, hogy ez a gól bemenjen és az egész pályafutásom ilyen volt. Így lőttem félpályáról gólt két éve a bajnoki döntőben, szintén az utolsó, ötödik meccsen, a harmadik negyed legvégén. Labdát szereztünk a kapunk előtt, volt még 7-8 másodperc és én tiszta erőből megindultam, hogy lőjek még egyet. Volt mondjuk 1 százalék esély, hogy abból a lövésből gól legyen. És itt az 1 százalék a lényeg. Hittem benne és akartam!

Összességében nagyon sokat beletettem, rengeteget edzettem, soha nem hiányoztam, nem lógtam, ennél többet nem nagyon tudtam volna edzeni az elmúlt 32 évben. Kicsit ész nélkül is, mindig csak mentem előre, tovább, nem nagyon élveztem ki még a különleges pillanatokat sem. Emlékszem, olimpiát nyertünk és egy-két hét után mentem Reccóba, tettem tovább a dolgomat, ami valahol talán nem is egészséges, de én ilyen voltam: ami megvolt, azt úgy elfelejtettem és mentem neki a következőnek. Sok éven át, kitartóan. Fárasztó volt, elég is volt. :-)

- Van egyfajta mentalitásod, amit most részben magad is érintettél. Erre volt mindenki "vevő", ezt szerették, tisztelték, értékelték benned mindenütt. És tudták, hogy Madaras Norberttel nemcsak egy jó játékost igazolnak, hanem építhetnek majd erre a mentalitásra is, ami majd az egész csapatot összefogja és segíti majd. Nehéz ennek a tartalmát összefoglalni, hogy hogy látszik kívülről: a viselkedésed, a kulturáltság, a gyors felfogóképesség, az önzetlenség, a megbízhatóság... Ez a mentalitás téged az egész pályafutásod során segített, vitt előre.

- Segített igen. 

- Hogy alakult ez ki?

- 99-től kezdve picit magam voltam és mindig figyeltem másokat - most is, csak nem látszik. Pontosan megvan a véleményem mindenről, jó is meg rossz is. Elfogadom, nem akarom megváltoztatni a világot, de a magam viszonyait úgy alakítom, hogy a normáimnak meg tudjak felelni. Szerettem, szeretem, amit csinálok, még az edzéseket is nagyrészt élveztem. Egyébként egy tulajdonságot nem említettél, ami talán a legfontosabb: az alázat. 

- Igaz ezzel akartam kezdeni!

- Ezt nem mondtad és ez szerintem ma nagyon hiányzik, nemcsak a vízilabdában, hanem általában is a világban. De én ezt is elfogadom, tudomásul veszem, hogy ilyen ez a világ. Bennem az alakult ki, amit mondtál, voltak előttem jó példák, nem is kezdem el sorolni, mert biztos kihagynék valakit. Játékosok, edzők, a saját családomban is van ilyen. Nem tudom, így alakult és úgy gondolom, ez így is lesz, bármit fogok csinálni majd még az életemben. 

Azt is gondolom egyébként, pont emiatt - és ez nem nagyképűség -, hogy ha nem vízilabdázó lettem volna, hanem bármi más, akár nem sportoló, én abban is nagyon jó lettem volna. Van néhány általános tulajdonság, ami kell a sikerhez, függetlenül attól, hogy mivel foglalkozol. Lehet, hogy nem lettem volna a legjobb, de hogy kimaxoltam volna magam, az biztos, a vízilabdában is megtettem. Nem én lőttem a legnagyobbat, nem én úsztam a legjobban, de mindenben jó voltam, és amiben nem, abban szép lassan fejlődtem. Szerintem elég jól látom magamat kívülről és van még egy fontos tulajdonságom: objektív vagyok. Nem is nagyon ismerek olyan embert, aki realistább, objektívabb nálam és így vagyok saját magam megítélése kapcsán is. Nem hazudok magamnak, nem hiszem el, amikor olyanokat mondanak, ami jól hangzik, de - mivel én ismerem legjobban saját magamat -, tudom, hogy nem igaz.

Az a lényeg, hogy mindent jól akarok csinálni, amibe belekezdek, igényes vagyok magammal és ezt várom el a környezetemtől is. Ez néha nehéz a körülöttem élőknek. 

- Az a furcsa ebben, hogy ezt a fajta viselkedéskultúrát a mai világ általában nem tolerálja. Téged meg mindenhol kedveltek. Ezt hogy magyarázod?

- Nem tudom, biztos mellette jó vízilabdázó voltam. :-) Én pedig a következő munkámban is hasonló leszek és el is várom, hogy e felé mozduljanak el mások is. De visszatérve a felvetésre, szerintem a világ ezt szeretné és tolerálná, viszont felülír mindent a teljesítmény. A civil életben, ha pénzt keresel a cégednek, akkor lehetsz bunkó vagy neveletlen, többet megengedhetsz magadnak. Nálunk, ha gólt lősz és jó játékos vagy, akkor elnézik, hogy egy tahó vagy, sőt, még el is intézik, ha hibázol az életben, védve leszel, amíg hasznára válsz a csapatodnak. Na, nekem nem volt szükségem ilyesmire, egyszerre voltam normális, problémamentes és jó játékos. Jó példa voltam mindenkinek.

- Térjünk kicsit vissza a pályádra: Eger, BVSC, Vasas és onnantól kezdve egy nagyon hosszú időszak Reccóban, majd Szolnok és most a végén a Fradi. Szakaszolod a pályádat vagy ez egy egyenes ívű történet?

- Az első évek 99-ig tartottak, úsztam, aztán vízilabdáztam Egerben. Onnantól jött a profi világ, elköltöztem otthonról,a  BVSC játékosaként már egyedül laktam. Még az Egerben, ifiként két szezont játszottam az OB1-ben, úgy alakult, hogy a fél csapat elment, ezért végigjátszottam szinte az összes meccset, az azért nagyon jót tett nekem. Aztán jött a "más világ". Egyből az Euroligában (a mai BL-ben) játszhattam, eljutottunk a final fourig, attól az időszaktól kezdve én vízilabdázó vagyok annak minden előnyével és hátrányával.

- Mi volt a hátrány?

- Én ezt mindig komolyan vettem és úgy is viselkedtem. Mindent ennek rendeltem alá. Szoktam mondani, hogy vízilabdázó vagyok először, másodszor és harmadszor - és ez tényleg így volt. Még a környezetemben is mindenki ennek kellett, hogy alárendeljen mindent, de szerintem meglett az eredménye és a mai napig hiszem, hogy csak így lehet. Amikor elkezdi nekem valaki magyarázni, hogy "így meg úgy" is lehet, persze, lehet úgy is, de csak egy ideig. Viszont az, hogy én 99-től mostanáig így tudtam játszani, az ennek köszönhető. Senki nem győz meg az ellenkezőjéről, mert saját magamon láttam, hogy ha csak két hétig nem így gondolkodtam, akkor már nem ment úgy a játék. Nekem ez kellett, ez volt az utam, így kellett csinálnom.

18-19 évről beszélünk és ez alatt játszottam 15 bajnoki döntőt, azért "csak" ennyit, mert Reccóban két évig a nemzetközi csapatban szerepeltem, különben még több lenne. Vittem magammal mindig a gondolkodásomat és arra is figyeltem, hogy jó helyen legyek, de másképpen ez nem megy.

- Sok olyan dolog van, amiről lemaradtál emiatt a mentalitás miatt?

- Hogyne. Gyakorlatilag minden másról. Szabad nyárral, ugye, lényegében két évtizeden át nem számolhattam. Nem sok szabadidőm volt, hát nincs egy tisztességes hobbim. :-) Vízilabdázó voltam és kész. Emellett tanultam, aztán családom lett, de mindez "csak" a vízilabda mellett. Lehet, hogy aki ezt olvassa, úgy gondolja, hogy túlzok, de hát ez csak így működik. Ha valamiben a legjobb akarsz lenni és nemcsak néhány évig, hanem hosszú távon, akkor ez elveszi az időt minden mástól. Ezt nem panaszként mondom, én egy büszke vízilabdázó vagyok.

- Egyértelmű, hogy ez egy életforma. A vége felé már nehezebb volt?

- Igen. Nem tudtam soha eldönteni, hogy azért, mert idősödöm vagy azért mert már ott van a család, két gyerek mellett azért már más. Valószínűleg mindkettő! Többet kell pihenni is, nem vagyok húszéves, edzés után tovább tart a regenerálódás, nehezebb bizonyos meccseken odatenni magam. Kicsit abból is elegem lett, hogy sokszor "át kell verni magam", hogy ez milyen fontos meccs. Kis túlzással: mi volt fontos már nekem? Még a bajnoki címre is azt mondom, sikerül vagy nem - olyan nagyon sokat nem változtat a pályafutásomon. Ha nem sikerül, attól még olimpiai bajnok, világbajnok, BL-győztes maradok. Mindig meg kell találni a motivációt és azért az alapszakaszban, könnyű meccsek esetében ez nehéz feladat. Persze mindig találtam azért valamit. Idén újabb lökést adott, hogy csapatkapitány voltam, élveztem is.

- Ha egy dolgot kell kiválasztani, mi az ami beugrik, ami a "non plus ultra"?

- Egyszerűen nagyon szép volt az elmúlt bő 20 év. Egy dolgot? Magyar vízilabdázó voltam! Büszkék lehetnek rám az elődeim és jó példa vagyok az utódoknak. 

Ott vagyok a márványtáblán, amit gyerekként, előbb úszóként, majd fiatal vízilabdázóként nézegettem. Az ember előtte tizenévig nézegeti, hogy micsoda legendák neve van oda felírva, milyen jó nekik, aztán egyszer csak az én nevem is ott van. Ráadásul négyszer! (Két olimpia és két világbajnokság.)

Nagyon büszke vagyok arra, hogy milyen csapatokban játszottam. A csapattársaimat mindig kedveltem, a többségükkel jóban vagyok a mai napig. Jó közösségek voltak ezek, akár a klubokról, akár a válogatottról beszélek. Nem nyert volna három olimpiát az a csapat, hogyha a játékosok csak játékosok, "kollégák" lettek volna és nem barátok is, az egy nagyon jó közösség volt.

Ugyanígy emlékszem vissza a 2013-as vb-győztes csapatra. Megmondom őszintén, nehezen "engedtem el" a régi társakat, de megtaláltam az új motivációmat, az volt az utolsó válogatott sikerem nekem is és az egész sportágnak. Az más volt, mint a régi aranyak, váratlan, volt valami plusz bennünk, ami kihozta, hogy a sok hasonló csapat közül mi tudtunk nyerni.

- Mi az, ami a legjobban fog hiányozni?

- Két dolog, nem is tudom, melyikkel kezdjem, nem fontossági sorrendben mondom.

Van egy furcsa érzés ami elfog, nem gyakran és csak nagy meccsek előtt. Felszállok a buszra vagy beülök az autóba vagy már ott vagyok és akkor jön ez az elmagyarázhatatlan érzés, amit egy átlagember biztosan nem is tud elképzelni. Arról szól, hogy én most itt vagyok, megyek a csatába az enyéimmel, egy klubot vagy egy országot képviselek és ez mennyire jó, szinte felemelő dolog és most ezt meg kell élni. Ezt soha semmi más területen nem tapasztaltam. Gondolom, ez valami flow-állapot. Szerintem a civil életben ezt semmi nem adja meg. Egy munkahelyi siker vagy iskolában egy sikeres vizsga után boldog vagy, de az nem ilyen. 

És kicsit más, de hasonló érzés jön elő egy fontos gólnál, gólpassznál, a győzelmet követően. Na, ez hiányozni fog. Egyébként nekem sem sok ilyen volt, ez nem olyan dolog, amit hetente megtapasztal az ember, talán évente háromszor-négyszer-ötször volt ilyen. De érzem, amikor ez van és nagyon szeretem is. Izgalom, adrenalinlöket. Ráadásul a legtöbb ilyen meccsem jól sült el, valami vezette a kezem, tűéles volt az agyam és mégis volt sokszor egy belső nyugalom is bennem. Fogalmam sincsen, hogy lesz-e hasonló még valaha bármikor, bármiben.

- Mi a másik?

- Az öltözői hangulat. Ez megint nem nagyon magyarázható és nem is hasonlítható semmihez. Ahol jó közösség van, tudják, hogy miről beszélek. Együtt vagyunk, egy csapatként, van egy nehezen elérhető közös célunk - pont így átélni ezt az érzést máshol szerintem nem nagyon lehet. Van egy ellenfél - kicsit túldimenzionálva: ellenség - és akkor együtt indulunk a győzelemre. De ezt nem drámaként kell elképzelni, benne van még a viccelődés is. Ez már nekem nem lesz így. Lejárhat az ember egy hobbicsapathoz játszani, de az már nem olyan. 

- Hát akkor..., elkerülhetetlen, hogy áttérjünk a jövőre... Azt is bejelentették a sajtótájékoztatón, hogy az eddigi klubodban kezded el a civil életedet...

- Kimászom a vízből, de nagyon nem távolodom el a medencétől, szakosztályelnök leszek. Ezt tudom már január óta, már akkor megállapodtunk, ezért már azóta "belefolytam a dolgokba", kaptam az emaileket, kikérték a véleményemet, még döntéseket is hoztam. Azért volt erre szükség, mert nem akartam úgy kezdeni a munkát, hogy nem ismerek semmit, meg aztán egy sor dologban már kész helyzet várt volna, amin nehéz változtatni. Nem volt könnyű ez az időszak, de utólag azt mondom, minden jól alakult, hiszen az Eurokupát, s a bajnokságot is megnyertük. Nekem volt kettős terhelésem, két edzés között nem mindig tudtam hazamenni, hanem bent maradtam, dolgoztam. Meg akartam érteni a klub körüli dolgokat, a működést, a TAO-t, beszéltem edzőkkel, játékosokkal, leendő játékosokkal (a saját társaimmal is!) én tárgyaltam. Ezúton is köszönöm a bizalmat, amit a Fraditól kaptam és azt is, ahogy hozzáállt ehhez a helyzethez minden érintett, legyen az játékos, jelenlegi vezető vagy irodai munkatárs. Nem volt semmilyen konfliktus abból, hogy a két munkát együtt végeztem, pedig lehetett volna. Nem is tudom, volt-e már olyan valaha is a vízilabdában vagy bármilyen más sportágban, hogy egy profi csapatban játszik valaki, a bajnoki címért küzd és közben arról tárgyal a játékostársával, hogy az illető jövőre mennyit fog keresni...

Érdekes volt, közben beleláttam olyan dolgokba, amiket játékosként tudtam ugyan, de talán jó lenne, ha minden játékos láthatná egy kicsit közelebbről, például azt, hogy mennyien dolgoznak a sikerünkért,  hányan tesznek hozzá, ki többet, ki kevesebbet, hogy minden jól működjön. Gólt nem tudnak lőni, de mindent megtesznek, ami tőlük telik.  

- Eléggé úgy tűnik, hogy megvan benned a Fradi vezetésének a bizalma...

- Úgy tűnik, igen. Ezért is mondtam, hogy köszönöm. Igyekszem is rászolgálni, volt egy pár feltételem, azok úgy is lettek. Nem anyagiak, hanem inkább azt akartam elérni, hogy ne olyan legyek, aki kimászik a vízből, s azt mondják, jó, adjunk neki valamilyen munkát. Azt szerettem volna, hogyha felelősséget kapok. Van egy csomó ötletem, amit most megvalósíthatok, s azt gondolom, a vízilabdában folytatni - ez jelenleg a legjobb állás, amit csak kaphattam. Amikor eldöntöttem, hogy abbahagyom, akkor belegondoltam, hogy az utolsó meccs után nem tartozom senkihez, nem lesz dolgom az uszodában és ez rossz érzés volt. Minden adott ahhoz, hogy valami jót csinálunk és nemcsak a felnőtt csapatról beszélek, hanem a női csapatról is, de főleg az utánpótlásról, ahol sok minden változik majd, félig-meddig általam, hiszen ott már amúgy is elkezdődött egy munka, én azt igyekszem még jobbá tenni.

- Varga Dani nyilatkozta a döntő utolsó meccse után a vlv-nek, hogy szerinte most egy nagy Fradi-korszak kezdődik mind a magyar, mind a nemzetközi vízilabdaéletben... Ez már a te nevedhez fog fűződni...

- Igen, valóban kezdődhet egy ilyen és vezetőként talán már hozzám is lehet majd kötni, mostantól nem a vízben segítem a csapatot. A következő szezonban a Bajnokok Ligájában játszunk, s a Ferencvárosnak évekig bizonyosan nagyon jó csapata lesz.



- Van-e bármi, amit még mondanál, de nem kérdeztem?

- Egy nagyon őszinte köszönet és hála mindenkinek, aki segített nekem vagy egyáltalán bárhogy benne volt, részt vett a pályafutásom alakulásában és segített kihozni belőlem a maximumot! Edzők, játékostársak, bárki... Egyszerűen nem tudok és nem akarok kiemelni senkit. 

Huszonegy felnőtt szezont játszottam, sok embernek kell köszönetet mondanom és meg is fogom tenni! Viszont eszembe jutnak hárman - nem a vízilabda világából. Három nő, akik bizonyosan meghatározták és segítették a sorsom alakulását.

Az első a nagymamám, aki levitt az uszodába kisgyerekként és kísért az első években, minden nap. Régen úszó volt és lehet, hogy el sem jutok az uszodába, ha ő nincsen!

A második az anyukám, aki szinte egyedül nevelt fel és leginkább ő volt hatással arra, hogy milyen lettem. Engem nem kellett nevelni, inkább csak jó példa volt nekem és segített mindenben, amiben tudott.

A harmadik a feleségem, aki hosszú ideje alkalmazkodik hozzám és az életformánkhoz, neveli a gyerekeket és elviseli, amikor nem lehet hozzám szólni, mert meccs lesz aznap este vagy éppen rosszkedvű, esetleg fáradt vagyok. Egy élsportoló családjának sok - többnyire láthatatlan - feladatot kell vállalnia és az enyém megtette ezt értem. Köszönöm nekik!

- Én pedig neked köszönök mindent, úgyis, mint az egykori madarasnorbert.hu oldal szerkesztője, mint újságíró, szurkoló, a vízilabda világának közeli szemlélője ebben az elmúlt csaknem két évtizedben. Isten voltál, Norbi...! :-(