A világ legjobb játékosa volt, ma is legenda. De ő azt mondja, nem múltja van, hanem jövője. Játékos-pályafutásáról ezért nem beszél, sőt, edzői időszakát is lezártnak tekinti. Sportvezetőként dolgozik, Csapó Gáborral működtetett Vodafone Pólósulija és a Vasas-utánpótlás ügyeinek intézése tölti ki napjait. Huszonöt éve szenvedélyesen harcol a sportág megreformálásáért. Ömlik belőle a panasz, de a magyar vízilabda jövőjét illetően mégis optimista. A vízilabda nemzetközi irányításáról "markáns" a véleménye. Interjú Faragó Tamás olimpiai bajnokkal.

  - Vannak-e még Montrealban Faragó Tamás-fanklubok?

- Szerintem nincsenek, habár érdekes volt, amikor a női válogatottal ott jártunk a vb-n, akkor beszéltek erről a vendéglátók. Én mindig azt mondom, hogy nekem nincs múltam, csak jövőm. Tehát nem nekem kell emlékezni saját magamra. Ha vannak, akik még emlékeznek, akkor megérte..., ha meg nem emlékeznek, akkor teljesen felesleges arról beszélni, hogy hogyan dobtam, milyen cselt csináltam.

- A játékos-pályafutásod vége olyan pont az életedben, amikor lezártad azt a szakaszt és onnantól kezdve semmi nosztalgia, "közönségtalálkozó". A belső világodban, az életed hétköznapjaiban mit jelent az egykori sztárszerep, a világ legjobbja státusz?

- Én igazából ezt valóban lezártam, nincs bennem nosztalgia, nem is őrzöm az emlékeket, ha valamit elő kéne bányásznom, mert valaki kíváncsi rá, akkor inkább Dudit vagy Kenézt kérdezik meg, ők emlékeznek mindenre. Azt gondolom, hogy szépen, csendben, rendezetten lezártam a játékospályafutásomat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt kaptam. Már eleve a sportágválasztás nagy szerencse volt, másrészt amilyen emberekkel találkoztam az uszodában és tőlük képes voltam tanulni, ez is nagy szerencse. Ennek megfelelően azt gondolom, hogy snitt..., és a továbbiakban foglalkozzunk azzal, hogy milyen edző voltam...

- Gyorsan elintézted a játékos-pályafutásodat, ami nekem ugyan nem tetszik, de tiszteletben tartom... Edzőség. A végével szeretném kezdeni: nem hiányzik a meccs izgalma és az a másfajta kapcsolat a játékhoz, az emberekhez, ami mondjuk egy első osztályú férfi csapat irányításával jár?

- Megmondom őszintén: nem. Ahogy egy játékoskarriernek is megvan az időtartama, ugyanúgy megvan az edzőinek is.

- Fiatal ember vagy...

- Igen. Ennek ellenére most a sportvezetői időszakot élem, s a saját szerepemmel tökéletesen meg vagyok elégedve. Ami az edzői karriert illeti, azt hiszem, hogy azt a fajta bölcsességet a végén már megértettem és megemésztettem, hogy a világ az úgy igazságos, hogy nem tud mindenki jól vízilabdázni. Mert például micsoda  káosz lenne, hogyha mindenki jól dobná a labdát! De azért az elején abból indultam ki, hogy az edzők között is van különbség és én ezt talán demonstrálni is tudom. Később ezt felül kellett vizsgálnom, s egyértelműen az a véleményem, hogy a játékosok csinálják az edzőt. Ez persze nem jelenti azt, hogy valamiféle keserűség lenne bennem, inkább csak sajnálom, hogy ennyi tapasztalat, ami mögöttem van és persze tudás, amit átadnék szívesen, gyakorlatilag 30 év tapasztalata alapján vagy edzői múlt után elmondhatom, hogy tőlem senki nem tanult semmit...

- Neee. Most menjek el a játékosaidhoz, akiket tanítottál???

- Jó, ez kicsit ki van poentírozva, de mégis, valami igazság van benne. Az élet sajnos olyan, hogy az emberek általában soha semmiből nem tanulnak. Azt gondolom, hogy jelenleg a legjobb helyen vagyok, mert a 10-14 éves gyerekkorosztály még angyali természettel rendelkezik. Nem hiszi el, hogy nem lehet az, amit ő eltervez. És ez nekem nagyon tetszik! Itt még jobban figyelnek az emberre, ami önmagában szimpatikus. Igaz, ez valószínűleg nem sokáig tart, nem úgy mint a világ más tájékán. Körülbelül  10-12 éven át minden minden esztendőben kint voltam az Egyesült Államokban és továbbképzéseket tartottam. Valahogy az amerikai sznobizmus vagy a tanár iránti tisztelet vagy a sztár megbecsülése, de amit mondtam, az úgy volt. Tehát gyakorlatilag ha én egyszer elmondtam, hogy így és így kell felvenni a labdát, akkor azt nyugodtan mondhatom, hogy azóta Floridától kezdve egészen Kaliforniáig mindenki úgy veszi fel. Itt hiába beszélsz :-), egy bajnoki döntőn is azt látni, hogy sztárjátékosok ziccerben kifordulás helyett úgy veszik fel a labdát, ahogy attól már a gyereket is eltiltjuk.

- Most csak az olvasók kedvéért mondom, hogy mindezt nem egy megkeseredett ember mondja, hanem Tonó gyakorlatilag beszélni nem tud a nevetéstől... Mi volt a legszebb számodra az edzői munkában?

- Én magamat elsősorban nevelőnek tartom, nem is edzőnek. Ha valaki egy ilyen extrovertált típus, mint amilyen én vagyok, annak mindenképpen fontos, hogy megmutassa, továbbadja, amit tud. Öröm, amikor visszajelzést tapasztalok, látom, hogy amit elgondoltam, továbbadtam, jó volt, mert ha másnál látom és olyan jól néz ki, akkor ezzel minden rendben volt...

- Az ilyesfajta sikerélmény elég annak, aki másfajta sikerekhez szokott? A győzelemhez, az aranyérem átvételéhez?

- Be akartam bizonyítani, hogy jó játékosból is lehet jó edző. Valójában ennek ellentéte az általános vélemény, s én meg azt gondoltam és gondolom, hogy valamit én is értek a vízilabdához.

- Nincsenek már olyan ambícióid hogy visszatérj és csapatot irányíts?

- Nincsenek. Tökéletes családapja vagyok a hármas ikreknek.

- Így is hagytad abba, erre hivatkozva...

- Így van pontosan és arra gondoltam, hogy ha nekem még valami ambícióm lenne a vízilabdával kapcsolatban vagy az élet más területén, akkor elég nehéz lenne mindezt együtt csinálni, megvalósítani. Hál' istenek, jól vagyok a helyemen.

- Mit csinálsz a hétköznapokban, hogy telik egy napod, melyek azok a rendszeres nagy elfoglaltságok, amik kitöltik az életedet?

- A rendszeres nagy elfoglaltság valójában a Vodafone Pólósuli, tehát a vízilabda-iskola, amit a Dudival együtt csinálunk. Ez egy két-háromórás elfoglaltságot jelent. Utána a Vasas utánpótlás-igazgatója vagyok, és itt megragadom az alkalmat és dicsekedhetek, mert miért ne dicsekedjek: a három korosztályt, az ifit, a serdülőt és a gyermekcsapatot figyelembe véve két bajnokságot nyertünk, az ifit meg a serdülőt. Ez azt jelenti, hogy az a fajta gondolkodás, közös koncepció, amit mindenféleképpen fontosnak tartok, hogy a Vasasnál ne csak az eredményességben, hanem a játékban is megmutatkozzon, az ilyen sikert eredményezett.

-A szövetségnél a szakmai testület elnöke vagy. Mi ez a csoportosulás, hogy dolgozik, mennyire hatékony a munkája, kik vannak benne?

- Igazából mindenki, aki szeretne a vízilabda jövőjéért tenni valamit. Elsősorban a mindenkori OB-1-es edzők és választott személyek, de mindenkit szeretettel várunk. Valójában egy olyan testület, fórum, amely megpróbál javaslattal élni a szövetség elnöksége felé, bármilyen, vízilabdával kapcsolatos kérdésekben. Természetesen csak javaslattevői joggal rendelkezünk, döntési joggal sajnos nem. És hát ennek megfelelően inkább csak továbbképzéseket folytatunk, segítséget adunk kezdő edzőknek, útmutatást kezdő egyesületeknek, hogyan lehet rövid időn belül felzárkózni az élbolyhoz. Tehát igazából szakmai kérdésekkel foglalkozunk, mi edzők egymás között meg tudjuk beszélni azokat a kérdéseket, amikben a véleményünket másokkal talán nem osztanánk meg, de egymás között úgy gondoljuk, hogy ez természetes. És azt hiszem, mi is sütkérezünk abban a sikerben, amit Kemény Dénes teremtett nekünk. Ez mindenkire vonatkozik, aki belép vagy be fog lépni az uszodába. Mostanában egyébként a vízilabda jövőjével foglalkozunk, a sportágat próbáljuk megmenteni.

- Mielőtt erre rátérünk, megkérdezem, hogy látod a honi vízilabda helyzetét?

- Sajnos azt kell mondanom, hogy a magyar vízilabda terén elsősorban a válogatott szereplése az, amire nagyon büszkék lehetünk. A magyar vízilabda éveken keresztül meghatározó szerepet töltött be a világban, de ez nemcsak azt jelenti, hogy eredményesek voltunk, hanem azt is, hogy a sportág fejlődésének irányát mi határoztuk meg. Na most ez már régóta nem így van és ettől függetlenül a válogatott még mindig nagyon-nagyon jól szerepel, de komoly nehézségeink vannak. Elsősorban azért, mert egy sportág népszerűségét a játékosok és a nézők száma adja. A játékosok számában talán nálunk is van előrelépés, a nézőkében viszont mindenképpen visszaesés tapasztalható. És hogyha nem tudjuk ezt a problémát rövid időn belül megoldani, akkor komoly nehézségek lesznek. Én természetesen egyfolytában arról beszélek, mint egy papagáj már 25 éve, hogy ami van, az nem jó és hogy az egész sportágat meg kellene változtatni. Nagy-nagy gond, hogy a vízilabda 120 éves történetében egyetlen értelmes ember nem került a legfőbb vezetésbe. A "legfőbb vezetés" mindig szabályokat hoz, de valójában próbálja azokat minél bonyolultabbá tenni, elsősorban azért, hogy a saját szerepét még jobban előtérbe helyezze. Mindezt úgy teszik, hogy a FINA meg a LEN  nem több, mint egy kafkai fogalom, tehát félünk tőlük, de igazából azt se tudjuk, hogy kik ők. Mi megtehetnénk azt, hogy a saját elképzelésünk alapján játszanánk bajnokságot, találnánk ki szabályokat és igazából ha már a játék fejlődését nem tudjuk befolyásolni, a vízilabda megmentésének ügyét mindenképpen a kezünkbe vehetnénk.

- Miért  kell megmenteni a vízilabdát? Mi az oka annak, hogy ez a sportág elmaradt a többi labdás csapatjátéktól a show tekintetében vagy a médiaérdeklődés szempontjából még Magyarországon is, ahol pedig nagy tradíciója van?

- Lehet vitatni, hogy a vízilabda mennyire "jó", érdekes sport, de hogyha ideális körülmények között játsszák, akkor minden vitán felül egy esztétikai élmény.  És ez nem véletlen. Süt a nap, kék a víz, a nézők fürdőruhában szurkolhatnak, strandolva a lelátón - ez a legfontosabb. Igazából ez egy szezonális sportág, amit (plusz-mínusz egy hónapot számolva) három hónapon át lenne érdemes előtérbe helyezni. Ez alapvető kérdés: nyáron kellene vízilabdázni. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebben az időszakban az összes sporttévé csak vakarózik, mert nem tud mit közvetíteni. Minden egyes nap lehetne közvetíteni vízilabdát!

- A szabályok megváltoztatása mennyire lehetne gyökeres?

- Mondok egy pár dolgot kapásból. Például a vízilabdakaput az 1880-as években találták ki. Azóta az Európában élők átlagos magassága 17 centivel nőtt. A kapu pedig ugyanakkora, mint 130 évvel ezelőtt és senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt valahogy meg kéne változtatni. Vagy vegyük a labda méretét. Az a vízilabda-játékosok 80 százalékának nem megfelelő, 20 százaléknak ideális. Ugyanis olyan nagy az a labda, hogy a 80 százalék nem tudja megfogni. De hát akkor miért nem a 80 százaléknak gondolnak ki egy labdát? Vagy mi az, hogy a játékidő kétharmada azzal telik el, hogy úsznak egyik helyről a másikra? Bármekkora zseni mondjuk a Varga testvérek vagy Kásás vagy Benedek, ha úszik, az nem érdekel senkit. De ha kézbe veszi a labdát, akkor az valóban érdekes dolog lesz. Sorolhatnám tovább. A vízilabdázás szabályai stabilan le vannak fektetve. De aki már látott szabálykönyvet, tudja, hogy egy szabályhoz tíz mondat magyarázat van, tehát valami nem stimmel...
 
Aztán mit jelent az az elismerő kifejezés, hogy egy csapat "jól védekezik"? A vízilabda fogyaszthatóvá tétele szempontjából ez értékelhetetlen. Ez nem labdarúgás vagy hoki, hogy akkor is történik valami, amikor valaki jól védekezik, egy Intert akkor is lehet nézni, vagy egy NHL-mérkőzés akkor is lehet jó, hogyha csak két gólt ütnek! Vízilabdában ha jól védekezik egy csapat, akkor az azt jelenti, hogy semmit nem lehet látni! Semmi nincsen. De kérdezek egy másikat. Kinek jó az, hogy egy nevenincs védőjátékos lefogja Molnár Papeszt vagy a Biros Petit. Kinek jó és miért? Miért jó, hogy Molnár Papesz meg Biros Peti ellen ítélnek meccsenként két vagy három kontrát? És ez olyan kérdés, amin a jelenlegi gumiszabályok határozott értelmezésével mi magunk is tudnánk változtatni, egy elvi döntés kellene csupán az elnökség részéről, hogy a játékvezetők a jövőben a támadó játékot preferálják.

Vagy egy másik téma: miért hasznos az, hogy a 13 játékos helyett most már 15-öt lehet beírni meg 18-at, miközben a néző nyilvánvalóan a legjobbakat akarja látni, nem kíváncsi a  tartalékokra. Nem akarom megbántani a tartalékokat, de nem miattuk megy ki a néző, hanem a sztárokért. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy 8:7-es mérkőzésből 18:17-es mérkőzést kellene csinálni, hogy a sportág életben maradhasson. Benedek, Kásás vagy a Varga gyerekek, bármekkora királyok, ha lőnek két gólt vagy három gólt, azzal nem lehet valaki sztár. De ha lő hatot vagy nyolcat, az igen. Arra felfigyelnek. Tehát meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy hogyan tudnának ezek a menők a kettőből hatot csinálni.

- Ennyire fontosak a sztárok ebben a csapatsportban? Rajtuk áll vagy bukik a sportág jövője? (A kérdésem persze álnaiv.)

- Mint sportvezető és mint edző, nekem minden előnyöm és hátrányom abból származott, hogy a tehetségeket nagyon szerettem. Tehát én mindenkit megértek és őszintén támogatok, de a tehetségeket egyszerűen szeretem.

- "Vajon miért"?

- Valószínűleg van benne olyasmi is, hogy "belelátom magam" a helyzetbe, a másik pedig az, hogy úgy gondolom, ez az, ami a jövőt rejti magában. A mai napig olyan szurkoló vagyok, aki az egyéniségre kíváncsi. Kimegyek a Barcelona meccsére, megtisztelő, ha meghívnak, s már akkor kint voltam, amikor Cruyff és  Neeskens volt az első két idegenlégiós. Már akkor is elsősorban őértük mentem ki, nem a Barcelona miatt. Engem lenyűgöznek a sztárok. Szeretném közelről látni, hogy néz ki, hány füle van, mit csinál "élőben". És ezzel nem vagyok egyedül, szerintem az emberek többsége ilyen.

- Visszatérve a szabályváltoztatási törekvésekre, egyszerűen nem érthető, hogy mi akadályozza a sportágban egyöntetűen kívánt váltási törekvések megvalósítását.

- A legnagyobb gubanc ott van, hogy a nemzetközi vezetés munkájába, amikor a szabályokról döntenek, nem szólhat bele a szakember és nem szólhat bele a dilettáns, csak a szakembernek nevezett dilettáns. Az, aki gyakorlatilag kitalálja, hogy merre menjenek a dolgok. Én azt hiszem, hogy már rég nem kéne nekünk megpróbálni ebbe beleszólni. Most már egyértelműen a média, a közönség véleményére kellene hallgatni, segítsenek ők megtalálni, hogy hogyan kéne ezt tovább csinálni. Az a véleményem, hogy ha az amerikaiak vagy az ausztrálok nagyobb teret és lehetőséget kapnának, miután ők másként látják a világot, sok mindenben tudnának segíteni. Harminc évvel ezelőtt a röplabdát csak a bolgárok és az oroszok játszották. Aztán odakerült a nemzetközi szövetség élére egy profi ember és felzárkóztatta a sportágat a labdarúgás mögé.

- Amiket  itt most elmondtál, meg a szakmai testület előtt tett javaslatokat nem most hallom először. Hallottam Dénestől, hallottam Benedek Tibitől, hallottam Kásától, hallottam Varga Danitól. Tulajdonképpen azt látom, hogy aki ebben a sportágban számít, az mind egyetért a legfontosabb dolgokban, elsősorban abban, hogy ez nyári sport, s hogy fontos a show-jelleg. Ez olyan evidencia azok között, akikkel  beszéltem erről, hogy még csak nem is hallottam más véleményt, érvelést. Miért nem tudtok egymással összefogni? Alulról, a média bevonásával, a legnagyobb sztárjátékosok bevonásával?

- Kezdeményezzük folyamatosan a változást. Én magam 25 éve mondom ezeket a dolgokat, már szinte unom saját magamat.  Az amerikaiakkal karöltve, tehát Bruce Wigotól kezdve Estiartén, Milanovicson át Campagna-ig már mindenkit megkerestem többször, több levelet megfogalmaztunk. Lesöpörtek minket.

- A LEN-ben?

- A LEN-ben is és a FINA-ban is. Elsősorban azért, mert az ott lévő emberek féltik a pozíciójukat és igazából őket semmi más nem érdekli, csak az, hogy mit adnak vacsorára. Ez egy teljes káosz. És közben mi magunk is gyávák vagyunk. Ahogy mondtam,  egy kafkai fogalommal harcolunk, félünk, egy erős hatalomnak képzeljük a LEN-t, miközben valójában azt sem tudjuk, hogy kikből áll. Nyugodtan mondhatom, hogy a LEN olyan, mint a magyar labdarúgás: annyian élnek belőle nagyon jól, hogy senkinek sem érdeke a változtatás. Talán ez a legnagyobb gond. És amíg ez fennáll, addig ugyanúgy küszködünk a vízilabda jövőjét tekintve, mint ahogy küszködünk a magyar labdarúgás terén.

- Én nem ismerem a LEN szabályzatát, de biztos van benne valami olyasmi, hogy ha 862 ezer vízilabdázó írásban kéri, akkor össze kell hívni valami értekezletet és le lehet váltani a vezetést...

- Semmi köze nincs ilyesminek az egészhez. Valójában az egymás között elosztott szerepeket csak egymás között tudják megváltoztatni. Hiszen egy kvázi szervről, egy "szocialista maradványról" van szó. Én elzavarnám őket, úgy ahogy vannak. Csak nem jutunk el odáig, mert mindenki úgy van ezzel: minek balhé? Pedig én azt hiszem, hogy a konfliktus nélküli magatartás is nagy feszültséggel jár. Mi most pont éppen ezt éljük meg.

Hogy őszinte legyek, már azon töröm a fejem, hogy egy másik sportágat kéne kitalálni. Egy olyat, amit nem vízilabdának hívnak, hanem valahogy másképp. És esetleg másképp is működne. Az első vízilabda-mérkőzést Amerikában, a New York Athletic Clubban játszották. Igazából három szabály volt: ütni, rúgni és a medencéből kimászni nem szabad. Egy ember fent ült egy magas kosárban, mint a teniszezőknél és figyelte, hogy brutalitás ne legyen. Na most pont azon gondolkodom, hogy lehetne egy 21. századi sportágat csinálni, ami viktóriázás lenne kétkapura, egy pankráció, egy nagy ügyességet igénylő sport. Fejtörést igényel ugyanis, hogy milyen irányban induljunk el, a kosárlabda felé vagy a rögbi felé, vagy a pankráció felé. Az én egész habitusomnak talán az felelne meg a legjobban, ha egy teljesen új sportágat találnék ki. Egy új sportágat, ami olyan, mint a vízilabda, mondhatnám: pszeudo-vízilabda. Vízben játsszák, labdával.

- 2010-ben új sportágat?

- Miért ne? Gondolj bele: igazából a mi korlátoltságunk akadályozott meg eddig is sok mindent. Vegyük az öttusát. Mindenki tudta, hogy a lovat megfelelő időben biciklire kellene cserélni. Ha megtették volna, akkor most nem a triatlon, hanem az öttusa lenne az egyik legnépszerűbb sport a világon. Ehelyett gyakorlatilag halódó sportágunk van. És ma már az öttusázók is azt mondják: de kár, hogy annak idején ezt az ötletet nem valósították meg.

Valamikor húsz évvel ezelőtt beadtam a LEN-nek egy javaslatot, hogy legyen 25 méteres a pálya. Tudod mit mondtak? Azért nem lehet ezt megoldani, mert akkor kevesebb reklámtábla fér el. Ennyi eszük van, ennyit tudnak magukból kihozni!

És mi kényelemből mindig arra hivatkozunk, hogy "a LEN nem engedi". Mi az, hogy nem engedi?? Miért kéne nekünk engedélyt kérni? Azt mondják, hogy azért nem megy, mert ha kisebb pályán játszol, akkor a játékosok elszoknak attól hogy nemzetközi mérkőzést más méretű pályán kell lebonyolítani. Hát az amerikai vagy a kanadai kosárlabdázóknak vagy a jégkorongozóknak probléma, hogy náluk egész más a pálya mérete? Abból indulnak ki, hogy az amerikai profi liga egy üzleti vállalkozás és számukra ilyen és ilyen pálya mellett a legideálisabb a bajnokság.

- Viszont ez a 22-es csapdája, mert ahhoz, hogy üzletileg értékelhető legyen a sportág, kell a média és a közönség érdeklődése, de ezt csak akkor tudod felmérni és elérni, ha már működik a rendszer, viszont azt kedvező visszhangok nélkül nem tudod létrehozni. 

-Most a Sport 1 tévével karöltve megpróbáljuk ezeket az elképzelt szabályokat kipróbálni, alternatív vízilabda néven. Három évtizede beszélünk róla, az egész egy szofisztika, ideje megnézni, hogy bizonyos dolgok hogy néznek ki a képernyőn. Mert talán ez a legfontosabb. Ha a televízión keresztül nem üt, nem jön át, amit elképzeltünk, akkor el kell felejteni és mást kell kipróbálni. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Magyarországon az emberek 85 százaléka még nem látott élőben vízilabdát. Tehát miközben mi büszkék vagyunk arra, hogy ez egy magyar sportág, 85 százalék élőben még nem látott soha pólót! A sportágnak ezeket a híveit kellene megkérdezni: mi erről a véleményetek. És a válaszra nagyon oda kellene figyelni. Nem az a legfontosabb, hogy Rudics, Faragó, Kemény Dénes mit mond, hanem vajon azok az emberek, akik most látnak először a helyszínen vízilabdameccset, meg azok a médiaszakemberek, televíziós szakemberek, akiknek van érzékük, hogy a dolgoknak hogy kell kinézniük a képernyőn, vajon ők mit mondanak.

- És most akkor végül is konkrétan hol tartunk? Több vasat tartasz a tűzben, próbálsz új sportágat is csinálni és a régit is megreformálni?

- Igen. Most ott tartunk, hogy megpróbáljuk a magot elhinteni, hátha termékeny talajra talál. Én még egyszer azt mondom, nagyon sokat remélek az amerikaiaktól. Elsősorban azért, mert ők másként gondolkodnak. Van elképzelésük, hogy hogyan lehetne egy sportágat népszerűvé tenni. Szerintem nekünk, európaiaknak ezt el kellene fogadnunk. És hogy ha ezt elfogadjuk és képesek vagyunk a nagyvonalúságra, arra, hogy most ne mi mondjuk meg, hogy merre kell haladni, hanem látszólag számunkra dilettánsok, hozzá nem értők, akkor ebből valami jó kijöhet.

- Vagyis nem adod fel 25 év után sem?

- Nem.

- Optimista vagy a magyar vízilabda jövőjét illetően?

- Abban vagyok optimista, hogy amíg Deni a szövetségi kapitány, a válogatott csodákra képes. A kapitánynak van egy különleges aurája, aki hozzá kerül, mintha varázsütés érné, megokosodik, megérti, hogy mi a feladat és végre is tudja hajtani. Azt gondolom továbbá, hogy nagyon erős a szakembergárda is, amellyel rendelkezünk és szintén jól állunk a tehetségek számát tekintve. Mindig jönnek újabb és újabb Vargák és amíg ez így van, a magyar vízilabdának van létjogosultsága. De hogy a sportág mennyire válik belterjessé - ezt nem tudom.

- Köszönöm szépen a beszélgetést.