Hetek óta mindenki arról beszél, hogy az OSC-ből nagy csapatot formál az az üzletember, aki több mint egy évtizeden át a Szeged csapata mögött állt fő támogatóként. vlv-interjú Apáthy Endrével, az A-Híd cégcsoport társtulajdonosával.

- Talán furcsállja ezt az indítást, de hadd kezdjem azzal: kicsoda ön? Miként került a vízilabda közelébe és miért vált az egyik legjelentősebb támogatóvá ebben a sportágban?

- Az élettörténetem elég hosszú lenne, mert már nem vagyok fiatal. A vízilabda közegébe először szurkolóként kerültem, elég régen, még akkor, amikor a pályámat elkezdtem Szegeden. Egy barátommal, munkatársammal, aki szintén vízilabdázott, együtt jártunk meccsekre Szegeden. Ez a hetvenes évek elején történt, amikor még Csapó Gábor is ott játszott, ha jól emlékszem, OB2-es volt a csapat. Az imént említett barátomat Körtvélyessy Péternek hívták, a barátságunk az említett időszakra, a hetvenes évek elejére nyúlt vissza és tartott egészen Péter haláláig.

Körtvélyessy Péter elég nyughatatlan természetű volt, beszállt a szegedi vízilabdába, s "beszállíttatott" engem is. Barátok is, üzlettársak is voltunk, sok közös ügyünk volt, s kapcsolódási pontot jelentett az is, hogy mind a ketten nagyon szerettük a sportot, méghozzá nemcsak a vízilabdát, hanem például a kajak-kenut is. Ma is részt veszek a kajak-kenu szövetség munkájában, már másfél évtizede az elnökség tagja vagyok, jelenleg alelnök, ez talán nem annyira köztudott.

Miután az anyagi lehetőségek a mi cégünknél voltak meg, elég hamar a vízilabdacsapat fő szponzorává váltunk, akkor, amikor még Szeged Beton volt a csapat neve. Az is a mi vállalkozásunk volt egyébként, de akkor még azt gondoltam, "elbújunk" egy kisebb cég mögé, ám aztán az A-Híd is "felszínre került". Így lett előbb A-Híd-Szeged-Beton, aztán A-Híd-Szeged a csapat neve.

- Ez 12 év története, amiről most beszélünk...

- Igen. Az utóbbi 8 évben a fő támogatás már tőlünk jött. Amikor pedig Péter meghalt, minden ránk szakadt.
 

Körtvélyessy Péter a 2011 májusában elnyert bronzérmet ünnepli a csapattal

- Az elmúlt öt év már sikereket hozott: LEN Kupa, háromszor Magyar Kupa-győzelem, és azt hiszem, három bajnoki bronzérem...

- Három? Egy zsák bronzérem volt, szerintem az elmúlt öt-hat évben csak mi voltunk bronzérmesek. Így mondom még mindig, hogy "mi", de ugye a Szeged... Talán egyszer nem nyertek bronzot, azt hiszem, éppen akkor, amikor a LEN Kupát elhódították.

- Mennyire vált az élete részévé a vízilabda? Gondolom, a meccsekre kijárt, de a hétköznapjait mennyire hatotta át?

- Úgy érzem, hogy eléggé megérintett a vízilabda közege. A Szegeden kívül is lettek kötődéseim, például nagyon jó barátságba kerültem Kemény Dénessel...

- Vadászatok...?

- Igen, de úgy, hogy én nem vadászok. Elmegyünk vadászatra, én bent maradok a tanyán vagy a vadászházban, ők meg kimennek, aztán átfagyva visszajönnek... Jó viszonyba kerültem Dénessel is, s az OB1-es csapatok vezetőivel, edzőivel is, bár én semmilyen hivatalos fórumon nem találkozom velük, a szövetségben nincs funkcióm.


Apáthy Endre is a Komjádi uszoda vizében ünnepelte a szegediek 2012-es kupagyőzelmét




- Maga a játék mennyire foglalkoztatja, menyire szerette meg?

- Nem lettem szakértő, laikusként figyelem az eseményeket, ahogy több más sportágét is, azzal a különbséggel, hogy ha sokat nézi az ember és sokat ül mondjuk Körtvélyessy Péter mellett, akkor azért egy idő után azt is látja, hogy mi miért történik, a szurkolói szintnél kicsit mélyebben is belelát a dolgokba. De nagyon sok meccset néztem Dénessel is. Emlékszem, együtt néztük Hódmezővásárhelyen a Mladost Zágráb elleni találkozót, amit ha két góllal megnyerünk, akkor bejutunk a Final Fourba. Félidőben, amikor még vezettünk, mondta Dénes, hogy gond lesz, mert fejben nincsenek rendben a játékosok, ez abból látszik, hogy sokkal több góllal kellene vezetniük, olyan helyzeteket hagynak ki, amiket odafigyeléssel nem lenne szabad. És a végén ki is kaptunk három góllal és nem jutottunk be a négyes döntőbe. Ezt csak arra hoztam fel példaként, hogy az emberre sok minden ragad, ha szakértőkkel együtt nézi a meccseket. 

- Gondolom, azért a mérkőzéseket alapvetően ma is szurkolói szemmel nézi.



- Persze, szurkoló vagyok. De azért próbálom megfejteni - nemcsak itt, hanem mindenhol -, hogy mi miért történik.

- Ez már kicsit az üzleti gondolkodás része?

- Lehetséges. Az ember mindig próbál azon gondolkodni, hogyan lehetne még jobban csinálni valamit, ehhez pedig meg kell ismerni a dolgok hátterét.

- A szegedi 12 év alatt előfordult, hogy valamilyen vízilabda-szakmai kérdésben megnyilvánult - üzent, kért valamit, játékos szerződtetését, az összeállítás "módosítását", ilyesmit?

- Ez egy jó kérdés... Ha azt mondanám, hogy nem volt ilyen, akkor nem mondanék igazat. Ugyanis például az, hogy Szivós Mártont leigazoljuk vagy nem, kifejezetten szakmai kérdés, de végső soron nekem kell eldönteni, hogy van erre pénz vagy nincs. És ez játékosok igazolásánál mindig így van. Összerakják a csapat vezetői a listát, kit szeretnének megtartani, kit küldenének el, kit hoznának a csapathoz erősítésként, megcsináljuk ehhez a költségvetést, és akkor megnézzük, hogy telik-e erre. S persze úgy is megfogalmazhatom: akarom-e, hogy teljen rá vagy nem akarom. Tehát ilyen szempontból kénytelen vagyok szakmai kérdésekben is állást foglalni, legalábbis befolyásolni a megoldást. Természetesen én is azt szeretném, hogy minél jobb csapat legyen mindig, ezt tartom szem előtt.



- Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az a pénz, amit egy csapat működtetésére fordít a cége, nem térül vissza.  A magyar vízilabda nem olyan piacképes, hogy belépődíjból, sapkák, mezek eladásából, tévéjogdíjból hatékony üzleti vállalkozás legyen egy csapat mögé állni. Tehát itt nem befektetésről van szó, hanem ez gyakorlatilag mecénási tevékenység.

- Igen, egyértelműen.

- Mi az, ami miatt ez megéri?

- Kezdetben ez úgy volt, hogy a Szeged OB1-es csapata a mezőny második felében szerepelt. Péter elkezdte újraszervezni a dolgokat, ugyanis abszolút kritikán aluli volt az egyesület szervezeti háttere. Neki ehhez nagyon nagy tehetsége volt, máshol is egyébként, nem csak a vízilabdában. Engem "belerángatott" szponzorként, s ettől kezdve egy öngerjesztő folyamatról beszélhetünk. Minden évben előre akarunk egy kicsit lépni, ambiciózus edzőket szerződtettünk, meg kell nézni, amióta mi vagyunk, milyen edzők voltak: Gyöngyösi, Kásás Zoli, Vincze Balázs - ők el akartak érni valamit és el is értek. Minden évben kicsit többet akartunk, egészen addig, amíg oda nem értünk az első hatba, a legutóbbi években pedig már az első négyben szerepeltünk. Egyébként nőtt a város hozzájárulása is, bár nem azt mondom, hogy nagyon megerőltették magukat. Nem tudom, hogy a helyi önkormányzatoknak a sport támogatására milyen keretük van, de azt igen, hogy Szegeden nem a vízilabda volt az, amely sok pénzt kapott, hanem másik sportág. Biztos megérdemelték, csak mi azért elég sok eredményt hoztunk ahhoz, hogy ez a támogatás még erősebb legyen.

Szóval évről évre léptünk előre, mígnem az elmúlt három évben már olyan csapatunk volt, amely eséllyel pályázott a bajnoki döntőbe jutásra. Nem sikerült, de ez már egy másik történet. 



- Ha nem is üzleti vállalkozásról van szó, de azért az üzleti élet szabályai a vízilabdasportban is érvényesülnek, elég szépen le lehet írni a matematika nyelvén is, hogy a legjobb eredményt elérő csapatok dolgozhatnak a legnagyobb költségvetésből, ez természetes. Nem volt-e késztetése arra - miként erre van példa a világban, itthon is -, hogy még nagyobb ráfordítással "világverő csapatot" építsen?

- Nem volt ilyen szándék. Csak a magyar bajnokságban és esetleg a nemzetközi kupában jól szereplő csapatot szerettem volna, nem gondoltam "világverő csapat" kialakítására. Nem akartuk a horvát vagy a szerb válogatott többségét leigazolni azért, hogy olyan csapatunk legyen, mint a Recco. Ez fel sem vetődött. Egyébként az anyagiakról sem egyedül döntök, a tulajdonostársaim is elég kemények, gyakran az orrom alá dörgölik, hogy szerintük meddig tarthat a sport szeretete. De egyébként is - itthon vagyunk, ebben a sportágban ez az ország a világ élvonalához tartozik, folyamatosan adtunk játékosokat a magyar válogatottnak, csak egy-kettőt a horvátnak vagy a szerbnek, esetleg az ausztrálnak vagy az új-zélandinak, mert ugye ilyen is volt Szegeden. 

- Az idén év elején történt egy látványos változás, az A-Híd váratlanul kilépett a szegedi vízilabdacsapat mögül...

- Nem akarom megkerülni ezt a kérdést. Először is: úgy távoztunk, hogy azért ügyeltünk arra, hogy ez komoly problémát ne okozzon. Amikor kiléptünk, nemcsak az arra a hónapra eső pénzt, hanem utána a következő hónapot is kifizettük a játékosoknak, az egyesületnek már előbb átutaltuk a támogatást. Amit hiányként otthagytunk, az körülbelül három hónapnyi támogatás volt, ez pedig, ha figyelembe vesszük, hogy már vége van a bajnokságnak, azt jelenti, hogy másfél hónap maradt finanszírozatlan. Figyeltünk arra, hogy ne okozzunk lehetetlen helyzetet az egyesületnek, ha már ők vétlenek voltak a szakításban. Az, hogy idén sem jutottunk döntőbe, sokkal inkább tulajdonítható sérüléseknek, betegségeknek, mintsem annak, hogy mi kiléptünk. Sőt! Én sokat beszélgettem a játékosokkal, a kilépésünk dacot váltott ki belőlük, tehát ők arra készültek, hogy kiharcolják a döntőbe jutást, csak sajnos hirtelen kicsit lerövidült a kispad...



- De végül is mi történt Szegeden? Mi vezetett ehhez a kemény döntéshez?

- Azért nem akarok "teljes spektrumban" válaszolni erre a kérdésre, mert nem szeretném, hogyha sárdobálásnak tűnne, amit mondok. Én személy szerint a tulajdonostársaimmal úgy döntöttem, hogy ezt a kapcsolatot  megszakítjuk. Az újságolvasók erről bizonyos mértékig tájékozódhattak. Azt kell mondanom, hogy a várossal való kapcsolatunk - hogy kell ezt finoman fogalmazni... - "nem volt ideális". Voltak nézeteltérések a dotálásról, arról, hogy az nb1b-ből kieső szegedi futballcsapatnak kell-e adni a sport támogatására megmaradt pénzt, vagy a vízilabdacsapatnak, hogy az elindulhasson a nemzetközi kupában. Szégyenszemre a Szeged az egyetlen olyan csapat, amelynek a BL-meccseit egy másik városba, Hódmezővásárhelyre kellett vinni, s hiába küzdöttünk, meg áldoztunk pénzt is arra, hogy fedett uszodája legyen a városnak, ezt nem sikerült megvalósítani. A mai napig sincs egy épkézláb ötlet Szegeden arra, hogy miként lesz fedett uszodájuk.

Azt akartam csak érzékeltetni mindezzel, hogy a vízilabdában is voltak olyan történések, amelyek elkedvetlenítették az embert. Nem tudom, hány éves "bűnről" beszélünk, de azt igen, hogy minden kezdeményezésünk "lepattant", valahol gellert kapott. Amikor beindult a ma is működő TAO-s támogatási rendszer, kicsit felcsillant a remény, de akkor sem találtunk partnerre az önkormányzatban. Nem igazán törődött a város vezetése a vízilabdával, nem érezte a sportág azt a szeretetet, ami máshol jellemző. Különösen erős volt a kontraszt így akkor, amikor jó volt kijönni a Városháza erkélyére, mert megnyertük a Magyar Kupát és megérkezett a csapat... Szerintem a kézilabda támogatása Szegeden kicsit aránytalan, a focié egyenesen tisztességtelen. Van egy harmadosztályú csapatuk és többet szórnak szét köztük - mire? Legalább az utánpótlásra menne, de nem arra költik. Meg kell nézni a kézilabdacsarnokot, negyven éve épült, olyan is az állapota.

A másik - és erről nem is akarok sokat mondani, csak egyetlen mondatot -: a Szeged névadó szponzorával szemben a város tisztességtelenül járt el. Pont.  


A szegedi szurkolók jó ideje minden hazai meccsre kifeszítik ezt a transzparenst

- Szeged után nem vonult ki a vízilabdából...

- Miért kellett volna kivonulni? Akikkel beszéltem erről, mind üdvözölték, hogy vannak olyanok, akik hajlandóak a hazai vízilabdába pénzt tenni.

- Hogy jött az OSC mint lehetőség?

- Amikor a Volvo Kupán lent voltam Szolnokon, beszélgettem néhány olyan emberrel, akik benne vannak a sportágban, akkor mondtam, hogy én azért nem szeretnék kiszállni. Dénes rögtön lecsapott, hogy szponzoráljuk a szövetséget. Erre azt válaszoltam, hogy sokkal inkább szeretnék egy csapatot, ami nekik is jó, mert milyen az, hogyha csak egy nagyon jó csapat van az OB1-ben vagy legfeljebb "másfél". Elterjedt az információ, hogy van itt egy szponzor, aki szabad és szeretne vízilabdát csinálni, és akkor úgy megtaláltak..., többen is.

Az döntött az OSC mellett, hogy itt tiszták a viszonyok, az önkormányzat teljes mellszélességgel mellénk állt, egyetértett azzal, hogy minőségi vízilabda legyen a XI. kerületben - egyébként én magam is kerületi lakos vagyok. Még bizonyos lakossági tiltakozást is kezelniük kellett, hiszen uszodaínség van és a Kondorosi úti uszodában az élsport megjelenésével nyilván kevesebb hely jut az ottani lakosoknak. A közeli tervekben szerepel egy nyitott uszoda megépítése, amelyet be is fednek majd, TAO-ból lesz és mi is hozzájárulnunk. Szóval az infrastruktúra is megvolt, minden egybevágott. Vidéki csapatok is szerették volna, ha megnyernek támogatónak, de én már nem szerettem volna vidékre menni.

Feltérképeztük a lehetőségeket, nekünk is volt egy limitünk, amit erre szántunk, és ehhez tudtunk további pénzt szerezni.



- Milyen lesz az OSC?

- Az OSC-nek olyan csapata lesz, amely a bajnokság első három helyének valamelyikén végezhet. Már lehet füleseket hallani, de jövő csütörtökön sajtótájékoztatón mutatja be a csapatot a polgármester és az A-Híd vezérigazgatója. Egyrészt beszámolnak az A-Híd és az OSC közötti együttműködésről, az önkormányzat támogatásáról és ismertetik a játékoskeretet.

Az már eldőlt, hogy Decker Ádám, Hegedüs Gábor és Juhász Zsolt az OSC-ben folytatja pályafutását, a vezetőedző Vincze Balázs lesz, a többi még bizonytalan, de a sajtótájékoztató napjára már aláírt szerződésünk lesz a 13 játékossal. Jó korátlagú csapat lesz ez, tele 24-25 éves játékosokkal, mellettük lesz egy-két "öreg" és ugye öregnek számít például Hegedüs Gábor, aki most 30 éves...

- Ezt a beszélgetést közvetlenül az után folytatjuk, hogy Benedek Tibor kihirdette az Eb-keretet, s a találkozásunkkor Önnek az volt az első kérdése, hogy Decker Ádám benne van-e. Gondolom, sokat számít, hogy az OSC új csapata a válogatottnak is ad-e embert, embereket...

- Hogyne. Ez is az egyik motivációs tényező, a minőségi csapatépítéssel szeretnénk a magyar vízilabda érdekeit szolgálni. Úgy gondolom, hogy még további egy-két válogatott játékos szerepel majd az OSC-ben.

- Van még egy kérdés, amit kötelességem feltenni, mert a közvélemény a fő mozaikdarabokat látja, s amikor az OSC felveszi az "A-Híd" nevet, mindenkinek az fog beugrani, hogy ez az a cég, amelyik otthagyta a szegedieket... Mi a garancia arra, hogy a történelem nem ismétlődik meg...?

- Először is azt szeretném mondani, hogy az A-Híd és a Hídépítő az elmúlt 12 évben nagyon komoly szponzorációt végzett Szegeden, és soha semmiféle tartozása nem volt a játékosokkal szemben, mindent időben kifizetett. Az, hogy idén év elején el kellett válni, két okra vezethető vissza. Az egyik - amit elmondtam -, hogy a szegedi vízilabda infrastruktúrája enyhén szólva is kívánnivalót hagyott maga után és a város vezetése hosszú éveken át nem volt partner abban, hogy ezen túllépjünk. A másik: az A-Híddal szemben, mint említettem, tisztességtelen volt a szegedi önkormányzat.

Hogy az OSC-ből nem szállunk ki, arra egyrészt az a biztosíték, hogy itt a strukturális viszonyok teljesen rendezettek, végigtárgyaltuk az önkormányzattal és annak illetékes cégével az uszodahasználat feltételeit, kész lesz a pluszmedence, őszre be lesz fedve, tízmilliókkal segítjük ezt a munkát. Másrészt nincsen az A-Hídnak vagy bármelyik cégünknek a helyi önkormányzattal olyan szerződéses kapcsolata, mint amilyen volt Szegeden, amiből a nézeteltérés kerekedett.

- Ez az egész együttműködés mennyi időre szól?

- Most két évre állapodtunk meg, az olimpiáig szólóan, ez is mutatja azt, hogy szem előtt tartjuk a magyar vízilabdasport érdekeit, mert ez azt jelenti, hogy azoknak a játékosoknak, akik az OSC-ből válogatottak, két évig nem lesz semmilyen problémájuk. Általában egyébként 1+1 éves szerződéseket kötünk, az első év végén kicsit felülvizsgálható a megállapodás, de most két évben, az olimpiáig szólóan gondolkodunk.

- Mivel lenne elégedett ennek a periódusnak, a második évnek a végén?

- A bajnoki döntővel. Szerintem erre már a következő szezon végén van esély, de inkább a második év végén reális. Egy bajnoki döntőben pedig - ezt láthattuk - bármi megtörténhet.

- Ki fog járni Ön is az OSC-meccsekre?

- Persze! Most pláne, hogy a szomszédban lesznek, légvonalban talán 800 méterre tőlem...

- Köszönöm a beszélgetést!