Hétfőn lesz kereken 100 esztendős a magyar, egyszersmind az egyetemes sport legidősebb olimpiai bajnoka, a vízilabda-válogatottal az 1936-os berlini nyári játékokon győztes, hat évtizede az Egyesült Államokban letelepedett, San Franciscóban élő nemzetközi hírű építészmérnök, Tarics Sándor.

(fotó: JochaPress)

Az ünnep előtt néhány nappal helyi idő szerint a reggeli órában Budapestről érkező hívást a feleség fogadta az amerikai nagyvárosban, majd behallatszott a telefonba, amint Erzsike a férjét sürgette: "siess, otthonról keresnek".

"Köszönöm a jókívánságokat, de most bánatos ház a miénk, nem ünneplésre való - bocsátotta előre szomorúan a különben mindig jó kedélyű, mind szellemileg, mind fizikailag kitűnő állapotnak örvendő örökifjú sportember, aki rögtön magyarázattal is szolgált: - Pár hete agyvérzést kapott szegény feleségem, a jobb oldalára megbénult, így mostanság bús otthon a miénk." Majd leszögezte, hogy jelen helyzetben "sehogyse" fogja ünnepelni a jeles évfordulót, s úgy fogalmazott: a hétfői nap "méltóságteljesen fog eltelni". Hozzátette, mindketten reménykednek ugyanakkor, hogy a stroke-ból is ki lehet jönni, sikerülhet a gyógyulás, és az biztató, hogy július óta sokat javult a feleség állapota.

"Kemény székely lány Erzsike, bízom benne, hogy fel fog épülni" - mondta Tarics Sándor, aki legutóbb tavaly augusztusban járt szülővárosában. Másfél hetet töltött Budapesten, ahová a londoni olimpiáról érkezett. A brit fővárosban a Magyar Olimpiai Bizottság meghívásának köszönhetően a helyszínen szoríthatott az utódok sikeréért, majd a játékok zárultával nem a belvedere-i kertvárosban lévő otthona felé vette az irányt, hanem hazalátogatott, többek között azért, hogy találkozzon a Műegyetem rektorával. Annak a tanintézménynek a vezetőjével, amelyben 1936-ban fejezte be egyetemi tanulmányait mérnökként, ily módon már tavalyelőtt jogosultságot szerezvén a 75 éve végzetteket megillető diplomára.

Tarics Sándor 1949-ben vándorolt ki Amerikába, ahol földrengésbiztos épületek tervezésével, feltalálóként jutott el a világhírig. Szabadalma nyomán több ezer, a természeti csapásnak ellenálló toronyház épült szerte földön az elmúlt évtizedekben. Az építészmérnök még a hetvenes években fejlesztette ki azt a szerkezetet, amely elnyeli a rengések erejét, így a magas épületek, a felhőkarcolók, de a hidak sem dőlnek össze.

A diploma mellett másért is nevezetes esztendő számára az 1936-os: abban az évben nyert olimpiai bajnokságot a pólócsapattal. A jelen legjobbjait is jól ismeri, hiszen korábbi ittjártakor fel-felbukkant a válogatott edzésein, és az MTI-nek nyilatkozva azt mondta: egyik nagy álma az, hogy ott lehessen a londoni olimpián, a színhelyen szoríthasson Kásás Tamásék első helyéért.

Vágya fele részben vált valóra: szemtanúja lehetett az utódok több fellépésének is, miután Londonba eljutott, ahol azonban a válogatott nem tudta megvédeni olimpiai bajnoki címét, csak ötödik lett.

"Így is csodálatos érzés volt magyarnak lenni" - mondta el már London után, még ha szerinte csak egyetlen mérkőzésen, éppenséggel az Egyesült Államok válogatottja ellenin játszott igazán jól Kemény Dénes együttese, amely ugyanakkor az utolsó két meccsén szép pólóval búcsúzott az olimpiától.

"Azóta is nyomon követem a magyar vízilabda történéseit, és úgy gondolom, fel kellett frissíteni a londoni csapatot, amelyben túl sok volt a régi játékos - emlékezett most vissza a múlt évi ötkarikás játékokra. - Az új csapat sokat ígérő fiatal válogatott, amely nemrég Barcelonában Benedek Tibor irányításával visszaszerezte a világhegemóniát. Olvastam az interneten, láttam is pár meccset a világbajnokságról, s úgy tartom, nagyon szép dolog, hogy aranyérmet szereztünk."

A felvetésre, hogy az élen maradunk-e, azt válaszolta, hogy azt a körülmények határozzák meg.

"A többiektől is függ, vagy éppen az újításoktól, a magyar vízilabda pedig mindig tudott szolgálni előremutató megoldásokkal. De az élet a sportban, így a medencében is olyan, hogy egyszer győztes vagy, egyszer meg vesztes."

(MTI)