Minden idők egyik legdrámaibb kupadöntőjében diadalmaskodott két hete a Szeged Beton csapata, s egyben történelmet írt: első magyar vidéki klubként nyerte el a LEN Kupát. Kásás Zoltán vezető edzőt a fürdés és a kupaátadás után csak rövid, hevenyészett videónyilatkozatra tudtuk elkapni (ez sem volt kis teljesítmény), most a részletekről faggatjuk: mit érzett meccs közben, hogyan próbálta a kispadról befolyásolni a vízben zajló folyamatokat, minek tulajdonítja a csapatára korábban nem jellemző hihetetlen tartást, amivel játékosai a sírból tudták visszahozni a győzelem esélyét.

- Eltelt egy kis idő a mérkőzés óta… Látsz-e bármit máshogy, így lehiggadva?

- Tulajdonképpen nem. Mindenféleképpen nagyon örülök ennek a győzelemnek, nekem is sokat jelent, jó dolog edzőként azt érezni, hogy nem hiába dolgoztunk. Éppen elég sok kudarcunk volt, gondolok itt a bajnoki szereplésünkre, arra, hogy nem jutottunk a be a négy közé. Fokozatosan kezdtünk jobban játszani, talán ha nem január 10-én folytatódik a bajnokság, nem így végeztünk volna, de azzal, hogy megnyertük a LEN Kupát, gyakorlatilag mégiscsak történelmet írt ez a csapat a szegedi vízilabdázásban. Meg egyébként is, hiszen ezt a kupát vidéki csapat még nem nyerte meg. Mondtam is a fiúknak, hogy bizony érezzék át: valami olyasmit csináltak, ami eddig másnak nem sikerült.

Persze nem vagyok én eufórikus állapotban, látom a hibáinkat. A döntőben például gyakorlatilag a rendes játékidőben is győzhettünk volna, de csak bejöttek azok a butaságok, amiket sokszor megcsináltunk korábban is a mérkőzéseken. Kétségtelen, annyival azért előrelépett a csapat, hogy bírták cérnával, kondival, meg elsősorban aggyal ezt a hihetetlenül kiélezett második meccset - így tudtuk megnyerni. Én magam sem játszottam ilyen döntőt, ahol tényleg az utolsó pillanatban dőlt el minden. Ez jó érzés, és bár látom, hogy tovább kell dolgozni, annyiban megerősített engem ez, hogy tudom: nem járunk rossz úton. Azt lehetett tapasztalni, hogy a csapat tartása egyre jobb.

- Viszont a csalódás, a görögök egyenlítése után, megint lett tartása a csapatnak. Nem gondolod, hogy ebben benne voltak az elmúlt hónapok eseményei, a váratlan vereségek utáni büntetések, a sok „hegyi beszéd”? Talán ez is kellett ahhoz, hogy vissza tudjátok hozni a meccset?

- Mindig hangsúlyoztam a megbeszéléseken, hogy a Cattaro ellen, a Vojvodina ellen és a Kazany ellen is itthon jutottunk tovább. Ha már olyan szerencsénk volt, hogy az első meccseket kint játszottuk, a Cattaro ellen egy góllal vesztettünk, a Vojvodina ellen döntetlent értünk el, és itthon kiharcoltuk a továbbjutást. A döntő előtt is erről beszéltem, hogy bár korábban nem kaptunk ki két góllal, azért ez behozható. A lejátszott mérkőzések önbizalmat adtak mindenkinek, mert van itt egy-két játékos, aki nem túl nagy önbizalommal játszott a bajnokság elején, és az, hogy mindig ki tudtuk harcolni a továbbjutást, erősítette a csapat tartását.

Büntetés korábban egyszer volt, pénzlevonás formájában. Hegyi beszéd? Amikor beszélek a játékosokkal, mindig konkrétumokra szeretek visszautalni, hogy emlékezzenek: ezen a meccsen ezt meg ezt csináltuk, és ezért kaptunk ki, vagy ezt, meg ezt csináltuk, és ezért játszottunk jól.

A Vojvodina ellen 10:6-ra vezettünk az utolsó negyedben, és megint megcsináltuk a butaságainkat, ezért tudtak kiegyenlíteni. A legjobban szerintem a Kazany ellen játszottunk, kint. Én ma is azt mondom, hogy a Kazany erősebb, mint a Panioniosz, viszont ismerve a görögöket - hiszen dolgoztam ott - tudom, és mondtam előre, hogy hihetetlenül képesek mozgósítani mindazt, amit tudnak. Ez a Panioniosz jó csapat. Nem véletlenül verte ki a Posillipót meg a Barcelonát, abszolút nem véletlenül. Tényleg nagyon nehéz meccs volt, és úgy gondolom, hogy a folyamatos munkával, ami mindig ugyanazon a szálon futott, ezzel jutottunk el a győzelemig.

Bevallom, hogy a hosszabbítás első felének végénél nem sokat adtam volna azért, hogy ezt a LEN Kupát mi megnyerjük. Láttam, hogy Milos Korolija ellen rengeteg kontrát ítéltek, nehéz megmondani, hogy mennyi volt jogos, és mennyi jogtalan, ám amikor vissza akart jönni a hosszabbítás második felére, akkor nem engedtem, és Varga Pepét hagytam bent. Ez csak egy megérzés volt, de bejött, mert gyakorlatilag a bajnokságban nem kiemelkedően játszó Varga Pepe nyerte meg a meccset: csinált egy ötméterest, belőtt egy emberelőnyt és lőtt egy akciógólt. Róla is kaptunk kontrát, de úgy láttam, hogy Milos stílusát kifejezetten nem szeretik a játékvezetők, azt éreztem, hogy ha bent hagyom, akkor az utolsó sanszunk is elúszik.

- A meccs előtti napokban dobtatok edzés végén ötméterest?

- Nem, így külön nem. Alkalmanként szoktunk ötmétereseket dobni, és általában megvannak azok az emberek, akik meccsen dobják, ha kell. Most ugye többről volt szó. Sokat mondom nekik, hogy a lapos lövésekkel kell vigyázni, meg, hogy a kapus sebezhető pontja a füle mellett van. Juhász Zsolti meg is csinálta, s szólt is utána, hogy „oda lőttem, ahova mondtad”. Elég magabiztosan lőttük be az ötösöket, gyakorlatilag csak az elsőbe ért bele Reppas.

Ők az elsőt kihagyták, a másodikat, amit sípra ellőtt a srác, Lacika kivédte, ennek ellenére megismételtették, ez már eleve nem volt korrekt, a harmadiknál pedig Mazisz kivárt, felemelte a labdát, megvárta, míg a Lacika visszaesik, és utána belőtte. Óriási felháborodás tört ki, annyira látta mindenki, hogy nem volt folyamatos a mozgás, és Galkin mégis megadta, amin nagyon csodálkoztam.

- Hogy emlékszel vissza a vége után történtekre, az ünneplésre? Mi történt utána az öltözőben, vagy szűkebb körben?

- Nagyon jó érzés volt. Régebben nyilatkoztam, hogy négyévenként meg szoktam fürdeni ruhástól, ez ugye mindig az olimpiai aranyaknál történt, most így Peking után is sikerült, ami nagyon nagy öröm. A közönség fantasztikus volt, azt hiszem a szegedi sátorba még soha ennyien nem préselődtek be. Olyan is volt, aki bejutott, de keveset látott a meccsből. Nem véletlenül nem akartuk hamarabb levetetni a sátrat, úgy gondoltam, hogy a légnyomás, a térarányok, mindaz, amit megszoktunk, hasznos lesz. Kár lett volna változtatni, még akkor is, ha valamivel több ember nézhette volna meg a meccset. Még így is kijöttek olyan emberek is, akik még életükben nem voltak vízilabda-meccsen. Itt a helyi Délmagyar internetes oldalán a hozzászólók között is volt valaki, aki azt írta, hogy eddig nem volt meccsen, de mostantól ki fog járni.

Az utolsó ötméteres, Csuvi lövése után fantasztikus lett a hangulat. Ez az amire az ember azt tudja mondani, hogy győzni jobb mint veszíteni! Mert azért egy pár vesztes döntőn jelen voltam játékosként meg edzőként is... A közönség szempontjából mindenképpen jó volt ez a hosszú, izgalmas meccs, nekem viszont volt három infarktusom, meg két agyvérzésem közben, de hát ez ilyen.

Nagyon jó volt látni, hogy a játékosaim milyen boldogok. Egy edzőnek ez az egyik legnagyobb ajándék - ha már gyötröm őket, kiabálok velük, ilyenkor talán megértik, hogy van értelme.

És persze utána sok idő eltelt, mire nagy nehezen minden játékos előkerült a nyilatkozatok után, a szurkolók, meg a családtagok gyűrűjéből. Ott az öltözőben picit lehiggadva még pár mondatot beszéltünk és én megköszöntem a fiúknak ezt a hozzáállást. Visszautaltam a korábban megbeszélt dolgokra, és felhívtam a figyelmüket, hogy legyenek büszkék, mert történelmet írtak.

A városban azóta is érezzük a kupagyőzelem hatását, sok ismeretlen ember jön oda gratulálni, újra és újra emlékeztetve minket arra, hogy valamit csináltunk, és ezt már nem lehet elvenni tőlünk.