Az egykor nagy tehetségként számon tartott, a válogatottba is sokáig rendszeresen meghívott kapus pályafutását csaknem kerékbe törte egyetlen bekapott potyagól. Szülővárosát elhagyta, neve szóba se került a nemzeti csapat keretének kialakításakor, s közben egyre újabb és újabb riválisok indítottak támadást a kapusposzt megszerzéséért. Jászberényi Gábor felállt, szívós munkával gyakorlatilag újra kezdte vízilabdázó pályafutását. Egerbe úgy tért vissza, hogy a MAGYAR csapat kapuját védte. Ismét.

- Édesapám az egyik barátjához hozott le, hogy tanuljak meg úszni, a másik jó barátja pedig - akinek szintén nagyon sokat köszönhetek - a nevelőedzőm lett. Sokat kellett unszolnia, mert elég lusta voltam annak idején. Úszni azért megtanultam, de közben láttam a pólósokat és megjött a kedvem a vízilabdához. Már nem is emlékszem, mikor volt ez, azt tudom, hogy az első érmem 1992-93-ból van Hódmezővásárhelyről, a Csipet-Kupáról. Ez még gyerekkorosztály, 10-11 éves lehettem.

- Rögtön a kapusposztra szemeltek ki?

- Először csak az derült ki, hogy változatlanul nagyon lusta vagyok. Egyszer egy meccsen a kapus rosszul lett, és megkérdezte az edző, hogy ki szeretne beállni. Feltettem a kezemet – így lettem kapus… Az első meccsemet kapusként a Tungsram uszodában, a Jégverem utcában játszottam.

- Voltak már ekkor sikerélményeid, eldöntöttél meccseket?

- Volt, volt ilyen. Serdülőbajnokságot nyertünk, meg gyerekbajnokságot. Nagyon jó korosztályban voltam.

- Kiket ismerhetünk az egykori társak közül?

- Hegedüs Gábor maradt abból a korosztályból, bár nagyon sok tehetség volt - ez egyébként érdekes is: a többiek mind lemorzsolódtak, elmentek a civil életbe.

- Ezt minek tulajdonítod? Hogy lehet, hogy nem lett ebből a sok tehetségből akkora generáció, mint Kásásék korosztályából?

- Egerben akkor a vízilabda-csapat a hatodik-hetedik helyen állt, és így sokan inkább a tanulást, a civil életet választották, mert nem látták annak lehetőséget, hogy profi sportolókká válhatnak. Nem voltak annyira jók a körülmények, csak azoknak, akik tényleg nagyon tehetségesek voltak, és kiugró teljesítménnyel rukkoltak elő.

- Mikor tetted fel végleg az életed a vízilabdára?

- A serdülő kor után nagyon hamar közel kerültem a felnőtt csapathoz. A gyerekbajnokságot megnyertük, a serdülőbajnokságot megnyertük, és máris az ifiknél, majd hirtelen a felnőtteknél találtam magam. Szilágyi Péternél játszottam az első OB-1-es meccsemet, 16-17 évesen, a Szentes ellen. Épp ott voltunk egy serdülő-tornán, és a felnőtt csapat is ott játszott akkor. Szilágyi Peti mondta, hogy beír, és be is rakott a végén egy negyedre. Az volt az első OB-1-es meccsem, 16 évesen.

- Állítólag ő fütyülte be az athéni döntőben azt az ominózus sípszót a szerbek ellen a végén, ami talán megzavarta Sapicsék utolsó emberelőnyös játékát…

- Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Én is hallottam erről legendákat, de nem tudom. Nem is fontos, a lényeg az, hogy megnyertük az olimpiát!

- Akkor már ott játszott a Madaras Norbi is igaz?

- Igen, ő fedezte fel gyakorlatilag Norbit. És én is nála védtem. Később Sűrű Dezsővel felesben védtünk, vagy lehet már én védtem többet… Majd feltették a nagy kérdést, hogy iskolába járok, vagy kimegyek levelezőre, és akkor a felnőtt csapat kapusa lehetek. Ekkor a Gyulavári Zoltán volt az edző. Végül is nagyon nagy lehetőséget kaptam, hogy 17 évesen a felnőtt csapat elsőszámú kapusa lehetek, és gyakorlatilag egyedül voltam, végigvédhettem a szezonokat. Talán négy, vagy öt évig játszottam úgy, hogy egyszer sem cseréltek le.

Levelezőn végeztem a középiskola utolsó két évét, és közben nagyon nagy rutint szereztem egy erős középcsapatnál, amely mindig szoros mérkőzéseket játszott. Szinte felelősség nélkül lehetett védeni éveken át, mert nem az volt a kérdés, hogy az első háromban benne leszünk-e, ahogy a mai Eger és a Fradi esetében, hanem, hogy az első nyolcban végezünk-e. Ez nagy különbség. Közben már a LEN Kupában is indultunk, így nemzetközi rutint is szerezhettem.

- Akkor az Eger végül is milyen helyezéseket ért el?

- Hatodikok, hetedikek voltunk mindig. De Dénes is azért hívott be szerintem anno, mert húzóember voltam, és valahogy könnyű volt kitűnni. Nekünk a kismeccsek is rangadónak számítottak, a nagy csapatok ellen meg nem volt vesztenivalónk, lehetett nagyokat védeni és általában mindenkivel szoros meccset is játszottunk. Azt hiszem, 19 éves lehettem, amikor behívott Dénes - nagyon meg is lepődtem.

- Amikor megjött ez a meghívó, milyen volt a válogatott, kik voltak ott, melyik versenyre készültek?

- Hárman voltunk kapusok, Gólya, Szecska, (Kovács Zoltán és Szécsi Zoltán, a szerk.) meg én. És talán EB-re készült a csapat Szlovéniába, Kranjba, ha jól emlékszem.

Abban az évben örültem, hogy egyáltalán ott lehetek, nem volt nagy csalódás, hogy nem jutottam ki, akkor az volt a célom, hogy legalább egyszer játszhassak. Emlékszem, az első válogatott mérkőzésem egy magyar-USA meccs volt.

A Kranj-i EB után jött a vb, közben Gergely Pistit honosították. Akkor Gólya már nem volt a keretben, s a vb-re is hárman készültünk, de oda már a Pisti ment Szecskával. A következő évben is voltam válogatott, az olimpia évében is, mindig ott voltam, mint harmadik számú kapus. Az „utolsó évemben”, amikor Pesten rendezték a Világkupát, már Viktorral harcoltunk, meg a Baksa Lacival, és akkor a Világkupára és az EB-re is engem jelölt a kapitány.

A Világkupa nagyon nagy élmény volt, emlékszem, Dénes azt mondta, hogy nagyon becsüljük meg, mert nem tudja, mikor lesz újra világverseny Magyarországon, talán az EB volt legutóbb itt korábban.

- Hogy sikerült a szereplésed?

- Egy meccsen védtem, a románok ellen két negyedet. Sajnos másodikak lettünk, nem tudtunk nyerni, mert a szerbektől kikaptunk. A belgrádi EB-n pedig azt hiszem két meccsen védtem, a németek és a szlovénok ellen, két-két negyedet. Igazából epizódszerep volt, de nagyon örültem neki, hogy korábban négy évig nem voltam sehol, és végre mehettem világversenyre. A Világligán voltam kétszer-háromszor, jó, az is világverseny, de azért nem olyan. Universiadén háromszor szerepeltem, mindig én mehettem, amikor nem voltam a nagy válogatottal. Kokó volt az edző, s ezek a versenyek életem eddigi legjobb túrái voltak.

- Foglalkozol a vízilabda elméleti részével? Például a kapus poszt pszichológiai jellegzetességeivel, a fizikai különbségekkel. Figyeled-e, hogy ki hová szokott lőni, esetleg vezetsz is erről valami statisztikát?

- Nos, mérkőzések előtt általában ugyanúgy csinálok dolgokat, ugyanazt eszem, ugyanúgy edzem, ahogy az már nekem bevált. Nem babonából, csak valahogy ezt már megszoktam. Ha valamit észreveszek, azt megosztom az edzővel, de az már rajta múlik, hogy figyelembe veszi-e vagy sem. Nem tudom, te már hallottad-e, sokan mondták már rólam, hogy „kotta-kapus” vagyok.

- Nem. Ez mit jelent?

- Figyelem azt, hogy ki milyen szituációban, mit szeret lőni. Nézem a tévén, vagy kimegyek a meccsekre és figyelek. Szerencsés is voltam, mert vagy klubszinten, vagy az Universiadén, vagy a válogatottakban, de zömében mindenkivel találkoztam, hiszen kicsi a vízilabdás társadalom. Természetesen csak erre nem lehet alapozni, mert amennyire én ismerem őket, ugyanannyira ismernek ők is engem, és minden meccs más…

- Ezt pejoratív értelmű, hogy azt mondják rólad, „kotta-kapus” vagy?

- Nem feltétlenül, mert ha nem jönne be, akkor például most nem beszélgetnénk. Igen, valóban, még meccs előtt, bemelegítés közben is szoktam figyelni az ellenfél játékosait is, azt, hogy hogyan lőnek a saját kapusuknak. Lehet ebből is meríteni.

- Volt olyan eset, hogy ez bejött?

- Volt már ilyen. Például, most is volt a Fradival egy rangadónk, előtte Somával kielemeztük videón, hogy ki milyen szituációban hova lő. Azon múlott a meccsünk, hogy ugyanaz az ember ugyanazt meglőtte, ugyanabban a szituációban. Össze is néztünk Somával már akkor, a védés után, hogy igen, az volt…

- Emlékszel arra, hogy mikor estél ki a válogatott keretből?

- Emlékszem. 2006 decemberében volt, hogy kikaptunk szombaton - nagyon - a Vasastól Euroliga-meccsen, és utána a teletexten láttam, hogy Viktorra kicseréltek. Ami jogos is volt, mert abban az időben nem védtem jól. Aztán volt az a Recco-meccs is, ahol kaptam azt a bizonyos gólt távolról, az utolsó másodpercben…

- Ezt úgy mondod, mint egy mellékes dolgot, de én erről külön akarlak kérdezni, mert azon a meccsen ott voltam, és másfél órát vártam rád a bejáratnál, aztán később kiderült, hogy ez idő alatt te végig az uszoda tetején üldögéltél… Mi játszódott le benned?

- Nagyon fontos meccs volt nekünk, mert akkor érhettük volna el a legnagyobb sikert, bejuthattunk volna a nyolc közé. Nyerni kellett volna. Úgy is álltunk. Azért volt borzasztó az utolsó gól, mert még jól is védtem azon a meccsen. Mindenki azt mondja, hogy nem figyeltem, de ha visszanézed, még én mondtam, amikor mikor már mindenki ünnepelt, hogy nincs még vége, szóval igenis figyeltem.

Nem tudom, láttad-e, de olyan pechem volt, hogy kétszer pattant meg a labda… Ha visszafordítaná valaki az idő kerekét és újra ott várnám a labdát, lehet, akkor sem védeném ki… Ilyen pechje általában egyszer van az embernek pályafutása során, de nekem kétszer is volt, mert utána Szivós is belőtte egy bajnokin, igaz, az a labda akkor Karol Baco kezéről irányt változtatott, csak ezt senki nem emlegeti…

- És mi történt a Recco-meccs után?

- Kijöttem, és mondtam mindenkinek, hogy bocsánatot kérek. Nyilván tudták ők is, hogy nem szándékosan csináltam, életem egyik legnagyobb sikerét érhettem volna el.

Aztán nem nagyon kívánkoztam emberek közé, gondoltam, hogy kapok hideget-meleget, de nem így lett. A csapat korrekt volt, Gyuri is, nem estek nekem. Felmentem a tetőre, és emlékszem, hogy Halmos Peti, Tóth Karcsi, meg Tóth Peti jött fel oda hozzám egy üveg borral, hogy igyuk meg.

Nem tudtunk kínunkban mit csinálni. De ők sem bántottak, együtt nőttünk fel. Halmos Petivel meg Tóth Karcsival még az uszodából ismerjük egymást, együtt játszottunk, Tóth Petivel egymás ellen még edzőmeccseket vívtunk, amikor ő a Vízműben játszott. Azon gondolkodtunk, hogy mit csináljunk most… Azt mondtam: „nem tudok, mit tenni, ha megfeszülök, sem tudok rajta változtatni, hát menjünk tovább, majd kijavítjuk a bajnokságban”.

De nagyon sokszor eszembe jut még. Például a Volvo Kupán, a románok elleni meccs végén, amikor a dudaszó előtt rálőtték és Török Béla beleért, mondtam neki utána, ha ezt nekem most itt beütöd…

- Álmodni nem szoktál ilyesmit?

- Nem. Érdekes, nem. Nagyon ritkán szoktam vízilabdáról álmodni.

- Egerben nőttél fel, az egész pályafutásod itt zajlott, s aztán ennek a szezonnak a végén mentél el. Ez óriási törés volt az életedben, nem?

- Akkor ez nagy törés volt, mert tényleg nagyon jó csapat volt itt, és valamilyen szinten egy álmom teljesült, hogy egy jó csapatnak lehettem az esőszámú kapusa. Még az első évet felesben védtük Zolival, akkor negyedikek lettünk, egy évvel később harmadikok, majd ugyancsak harmadikok és kupadöntőt játszottunk. De emiatt a Recco-meccs miatt nem jutottunk be az Euroligában a legjobb nyolc közé, ami a legnagyobb siker lehetett volna.

Amikor kikerültem a válogatottból, ki akartam menni külföldre, volt ajánlatom is. Benne volt, hogy új lapot kezdek, de akkor a válogatottság szóba sem jött volna, mert nem olyan ismert külföldi csapatról lett volna szó.

- Melyik csapat? Honnan?

- Nem akarom megnevezni. Olyan országból, ahonnan nem válogat Dénes. A Fradi viszont akkor már évek óta hívott, Somossy József megkeresett még valamikor a Recco-meccs után, s azt mondta, hogy nekem onnan el kell jönnöm.

- Ezért az esetért?

- Nem tudom jól megfogalmazni, de mondta nekem, hogy ha rá hallgatok, akkor eljövök onnan, megegyezem az egriekkel, mielőtt még elküldenek. A Komjádinál egy étterembe ültünk be Farkas Józsi bácsival, Wiesner Tamással, és Somával, aki elmondta, hogy figyelt engem, látja, hogy több van bennem. A Fradiban újra magamra találhatok, visszaszerezhetem az önbizalmam, húzóembere lehetek a csapatnak, és hátha akkor Dénes felfigyel rám. Ő úgy fogalmazott, hogy tizenkilencre húzzunk lapot - talán ez a létező legjobb hasonlat. És igaza is volt, tavaly a Fradiban már jól ment a védés, jól játszottunk, remek légkör alakult ki és hatodikok lettünk. Abban a csapatban annyi volt, ötödikek lehettünk volna még talán, de amikor a Dávid Zoli lesérült, akkor már ez sem volt benne.

Még év közben velem is szerződést hosszabbítottak, és úgy tájékoztatták a játékosokat, hogy a következő évre még jobb csapat lesz. És így is történt! Én pedig a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy a Fradiból olyan csapat lesz, mint amilyen lett, és én visszakerülhetek a válogatottba!

- A „törés” idején lelkileg lemondtál a válogatottságról?

- Megmondom őszintén, nem foglalkoztam vele. Talonba tettem ezt a dolgot, s csak a legmerészebb álmaimban bíztam benne, hogy én valaha válogatott leszek.

Emlékszem, hogy tavaly már jött ki Dénes meccseket nézni, és mondta Somának; végre látja, hogy újra van bennem tűz, hogy irányítok, és újra olyan vagyok, mint mikor anno ő látta, hogy 18-19 évesen a csapat húzóembere voltam. Ez nagyon jól esett. Akkor még nem tudtam újra bekerülni, hatodikok is lettünk. De ez az év nagyon jó volt nekem, úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyan volt, mint a bokszolónak a felhozó meccsek sora.

Az idén meg úgy voltam vele, hogy ha jól játszom a Fradiban, és bejutunk a négy közé, akkor az úgyis magával fogja hozni, hogy Dénes felfigyel rám, esetleg újra meghív.

- Hogy látod az esélyeidet a válogatottnál most, amikor új csapat épül? Múltad van, rutinod is, de látták már azt is, hogy hibázol. Jelenleg több szóba jöhető kapus van, mint korábban. Milyennek tartod mindezek fényében az esélyeidet?

- Esélyeket nem szeretek latolgatni. Úgy vagyok vele, hogy ha lehetőséget kapok, igyekszem vele élni, minél jobban. Ha a válogatottnál vagyok, arra koncentrálok, aztán visszamegyek a klubba. A Fradival minél jobb eredményt szeretnék elérni. Bejutni a négybe, aztán ott majd kiderül, mire leszünk képesek. Ha jó eredményt érünk el, akkor valószínűleg ott lesz a helyem a nyári keretben, ott meg majd ugyanúgy teljesítmény alapján fog dönteni Dénes, mint eddig.

- Milyen a viszonyod a riválisokkal, a kapusjelöltekkel?

- Nagyon jóban vagyunk. Nincs rivalizálás. Szecskát és Pistit nagyon tisztelem, egyikük háromszoros, másikuk kétszeres olimpiai bajnok, valamit már letettek az asztalra. Ami Viktort illeti, elismerem, hogy nagyon jó kapus, a Vasasban nagyon jól véd, már két bajnoki címet szereztek. Rivalizálás nincs közöttünk, nagyon jó baráti viszonyban vagyunk. Egerben, a Volvo Kupa alatt is egy szobában laktunk, jól elvagyunk Viktorral. Mindenki teszi a dolgát, amikor kell!

- Most őszintén. Soha nem jut eszedbe, még ha nem is mondod ki, hogy ez lehet az az ember, aki elüt engem attól, hogy elérjem életem célját?

- Megmondom neked őszintén, hogy amikor először öt évig voltam a válogatottban, volt olyan, hogy miért nem én mentem ide-vagy oda, de ennek biztos megvolt az oka. Most tényleg örülök annak, hogy itt lehetek.

Amikor volt az első idei keret-edzés, úgy voltam vele, hogy szeretnék menni Berlinbe, hogy bizonyítsak magamnak, és mindenkinek: vissza tudtam kerülni a válogatottba. Akkor volt a születésnapom is, így az nagyon jól jött ki. Aztán azért küzdöttem, hogy mehessek Egerbe, a Volvo Kupára és Egerben is megmutathassam: újra itt vagyok! A következő tervem az lesz, hogy jól menjen a klubban, s nyáron bekerüljek a bő keretbe. Ha ez is megvan, akkor majd lehet tovább álmodozni…

- És ezt mennyire tudod szerinted befolyásolni akarattal, szándékkal?

- Egyelőre úgy tűnik, jó úton vagyok, igyekszem nem letérni erről. Azzal tudom tenni, hogy hajtok az edzésen, a klubomban igyekszem a legjobban teljesíteni, ahogy a válogatottban is, edzéseken, edzőmeccseken, hivatalos meccseken megpróbálok minél jobb teljesítményt nyújtani.

- Mit látsz? Mi az a végcél, amit reálisan elérhetsz?

- A klubbal a négy közé bejutni. Van bennünk egy görcsösség, de ha most már kikapartuk nagyjából, akkor be is kéne tudni jutni. Ott pedig, ha ez a görcsösség eloszlik, azt nem mondom, hogy bármire képesek lehetünk, de a dobogóra szerintem odaérhetünk, ha már bejutottunk a négybe.

A válogatottban pedig az a célom, hogy nyáron benn legyek, ha be tudok kerülni a vb csapatba, akkor a vb-n ott legyek, és ott minél jobb eredményt érjünk el.

- Hány éves leszel Londonban?

- 31. Az még… Nyilván minden sportolónak az olimpia a cél. Olyan szempontból bele tudtam kóstolni, hogy voltam három Universiadén, ami hasonló, csak főiskolások vesznek részt rajta. Persze nem olyan komoly, illetve az, mert komolyan vesszük, de azért nem ugyanaz, és még ez is nagyon nagy élmény volt.

Nyilván, nekem is az olimpia a célom. Minden vízilabdás, aki a válogatott környékén van, eljátszadozik a gondolattal, mi lenne, ha ő ott lehetne.

- Köszönöm a beszélgetést!