A magyar válogatott kapusának, Gergely Istvánnak a nemzeti ünnepre esik a születésnapja. Ez önmagában is különleges, hát még hogy a születésnapot most otthonától távol, a pekingi olimpián ünnepli… Beszélgetésünk az ünnep előestéjén zajlott, miközben Pista a gyúrópadon „szenvedett”.

- Isten éltessen sokáig!

- Köszönöm szépen!

- Hogy érzed magad kint?

- Jól, nagyon jól, főleg, hogy bejutottunk a négybe, azért ez nagyon nagy dolog. A három szabadnap is jól jött, ha a Kanada elleni délutánt is beleszámolom, akkor négy, teljes mértékben tudunk így készülni a következő két mérkőzésre.

- A kispadról nézve mennyire más a meccs, mintha te védesz?

- Kispadról nézni rosszabb, mintha a nézőtéren lennék, és persze sokkal rosszabb, mintha bent lennék a vízben. Ott valamit csak hozzá tud tenni az ember, részese tud lenni, valamennyire irányítani tudja a játékot, és ezzel magát is megnyugtatja, hiszen kiadja magából a feszültséget. A kispadon csak a kiabálás marad és a tudat, hogy részese vagyok valahol mégiscsak ennek az eredménynek, akár jó, akár rossz. A vízben sokkal könnyebb. Természetesen minden mérkőzésen szeretnék játszani, de azokkal a lehetőségekkel élhetek, amiket kapok, és azokkal meg is próbálok száz százalékosan élni.

- Az, hogy második számú kapus vagy, mennyire igényel különleges hozzáállást, felkészültséget?

- A klubjaimban sosem voltam második kapus, és tény, hogy ezt a „beugrósságot”, „második kapusságot” meg kell tanulni, elvégre ez nem úgy működik, hogy valaki odamegy, beugrik és jól fog védeni. A második kapusnak sok feladata van. Egyrészt a bemelegítésnél sokkal többet kell védenie, mint az akkor éppen kezdő kapusnak, minden játékost ki kell szolgálnia, hogy segítse a meccsre hangolódást mind fizikailag, mind lelkileg. Ez egy meccs előtt lehet 35-40 perc is. A meccsen kezdő kapus akkor jön be a kapuba, amikor ő éppen úgy érzi, hogy szüksége van rá, és annyit véd, amennyire szüksége van, hogy száz százalékosan készen legyen a mérkőzésre. Mivel mindig első kapus voltam, ezért bizony kicsit át kellett állni arra, hogy most beugró szerepet kapok. Ezt a feladatot jól kell ellátnom, segítségére kell legyek a csapatnak. Ez abban is megnyilvánul, hogy edzéseken utolsó pillanatig vízben maradok, és hogyha egy-egy játékos lőni akar még 10-15 percig, nem kérdés, hogy ott maradok, és csinálom, hogy jobb legyen a teljesítményük. Ennyit tudok mondani a „második kapuskodásról”.

- Meccs közben hogy tudod magad úgy szinten tartani „adrenalin” szempontjából és pszichésen, hogy ne kívülről, nézőként figyeld a fejleményeket?

- Adrenalinban nincs hiány, állandóan ott vagyok, azon a szinten, mintha vízben lennék, sőt, sokkal-sokkal idegesebb vagyok… Pszichésen pedig arra kell készen állni, hogy ha bármi történik esetleg Szécsi Zolival, vagy csak úgy alakul a mérkőzés, minden pillanatban be tudjak menni. Ez nem csak lelki ráhangolódást igényel, hanem fizikai felkészülést is, minden negyed után bemegyek a vízbe, nem szeretném azt a hibát elkövetni, hogy esetleg hideg izomzattal kelljen beállnom, ha esetleg szükség lenne rám. A félidőben is bemelegítek, ugrálok, esetleg labdát is fogok, mintha már befelé készülnék.

- Az eddigi pekingi meccseken tudtatok fejlődni, csiszolódott a csapat?

- Igen-igen. Tegnap este egy kicsikét elmentük közösen a csapattal, és úgy érzem, ez is lendített még azon, hogy még jobban összekovácsolódjon a társaság, s az elkövetkező két meccsre még erősebb, még összetartóbb, még egységesebb legyen a csapat. Nem hiszem, hogy ebből hiány lett volna eddig, de most már tényleg minden apróság számít, ez a két mérkőzés van, sajnos nem lehet hibázni, mert az drága lenne, javításra nincs mód.