Csaknem egy évtizedes magyarországi szereplés, családalapítás, két csapatban is elért bajnoki címek, BL-győzelmek után klubot és országot vált az ausztrál-magyar Aaron Younger, ősztől a Pro Recco játékosa lesz. Arra kértük, elevenítse fel az itt töltött időszak állomásait. 

AARON YOUNGER a vlv-nek:

- Kilenc szezonon át játszottam összesen három magyar csapatban. Magyar feleségemmel, Annával úgy éreztük, itt az ideje a változtatásnak. Annak ellenére hoztuk meg ezt a döntést, hogy nagyon jól éreztem magam Magyarországon. A pályafutásom során elértem egy olyan időszakba, amikor a váltás, az új körülmények új lendületet adhatnak. Ráadásul hosszú távú elköteleződésről van szó, hiszen a Pro Recco 2 + 1 éves szerződést kínált, ami kellő biztonságot jelent ebben a mai világban, amikor azért sok külső tényező hatására is változhat a sportág helyzete. Maga a teljesítménykényszer, az a nyomás is motivál, amit nyilván érezni fogok, hiszen, ha van csapat a világon, amelytől elvárás az örökös győzelem, az, hogy mindent megnyerjen, ahol elindul, akkor az a Pro Recco.



- Kérlek, emlékezz vissza arra, miként kerültél Magyarországra? Elég messze vagyunk Ausztráliától és talán nemcsak földrajzi értelemben, hanem sok más szempontból is.

- Nagyon ambiciózus voltam már fiatal koromban, volt bátorságom is ahhoz, hogy arra gondoljak: nem Ausztráliában fogok majd játszani. Tudni kell, hogy Ausztráliában nem olyanok a sportág műveléséhez szükséges körülmények, mint Európában, ha valaki profi vízilabdázó szeretne lenni, akkor kontinenst kell váltania. A konkrét lehetőséget Kásás Zoltán kínálta a Perth-i junior világbajnokság  után. 17 évesen igazoltam Szegedre és nyilvánvaló, hogy nem az anyagiak miatt, hanem azért, hogy tanulhassak. Tisztában voltam azzal, hogy Magyarország a legjobb hely ahhoz, hogy vízilabdázó válhasson belőlem, ez rendkívüli módon motivált. Az első magyarországi csapatom így a Szeged, az első itteni edzőm Kásás Zoltán lett.

​

- Mik voltak a szegedi tapasztalatok, mennyire volt nehéz megszokni egy teljesen más közeget?

- Lehet, hogy furcsának tűnik, de sokkal könnyebb dolgom volt, mint előtte, a hazámban. Ausztráliában ugyanis hajnalban mentem edzésre, utána tanulni az egyetemre, majd dolgoztam, végül a napot egy esti edzés zárta. Magyarországon végig csak a vízilabdára, az edzésre és a meccsekre kellett koncentrálni. Nagy különbség volt az is, hogy Ausztráliában csak három hónapon át zajlanak bajnoki meccsek, itt pedig 9 hónapig tart a bajnokság. 



- A környezet nem volt szokatlan? Könnyen megszoktad az itteni viszonyokat?

- Tény, hogy Szeged nevét korábban soha nem hallottam, de az ausztrálok általában nyitottak az új környezetet illetően, szeretünk utazni, számunkra új viszonyokkal megismerkedni. A beilleszkedésemet nagyban segítették a játékostársak, Szegeden pedig kifejezetten jól éreztem magam. Kisváros ugyan, de Perth-et sem úgy kell elképzelni, mint egy metropoliszt, sokan lakják ugyan, de nagy a területe és szétszórtan élnek az emberek, nincs nagyvárosi zsúfoltság.

- Három szegedi esztendő után következett egyetlen év Dubrovnikban. Egyrészt mi volt az oka annak, hogy oda szerződtél és miért jöttél vissza egy év után Magyarországra?

- Előbb még volt egy kis kitérő: Szeged után visszaköltöztünk Ausztráliába. A válogatott edzője akkor már Elvisz Fatovics volt, ő vetette fel, hogy szívesen látnának Dubrovnikban. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de ott aztán szinte mindennel probléma volt, a fizetésektől kezdve az edzésekig. A Magyarországon eltöltött idővel azt az egy évet össze sem lehetett hasonlítani. Igazából ez az időszak elsősorban arra volt jó, hogy sokkal jobban értékeljem azt, ami utána következett.



- Mi következett Dubrovnik után, hogy kerültél vissza Magyarországra?

- Egy üzenettel kezdődött, Cseh Sanyi keresett meg. Akkor vágtak Szolnokon egy új csapat építésébe, s gyorsan igent mondtam. 

- A Szolnok európai topcsapat lett, mindent meg is nyert, amit meg lehetett nyerni, ezek szerint ott nem voltak olyan problémáid, mint Dubrovnikban.

- Szolnok sok szempontból különleges hely az életemben. Nemcsak a vízilabdás pályafutásomban, bár itt értem fel a csúcsra. A közeg, a játékosok, a csapat körül dolgozó emberek - csak pozitív élmények értek. Befejeztem az egyetemet, összeházasodtunk, megszületett a kisfiunk, számunkra örökké emlékezetes lesz az a három év. Ami a vízilabdát illeti, a Budapesten elért BL-győzelem is ennek a csapatnak a nevéhez kötődik. 



- Közben a világ egyik legjobb játékosává váltál. Ez minek tulajdonítható? Benned volt a tehetség és a megfelelő környezet kellett annak kibontakoztatásához?

- Mindig voltak nálam jobbak a csapatomban, akiktől tudtam tanulni. Fontos volt az edző személye, valamint az, hogy a magyar bajnokság annyira magas színvonalú, hogy egyetlen más ország versenyéhez sem hasonlítható. Ez mind segített abban, hogy jobb játékossá váljak.

- Szolnokról a Fradiba vezetett az utad, mi motivált akkor?

- Nagyon jó csapat volt Szolnokon és bízni lehetett abban, hogy jó is marad, viszont, amit a Fradinál felvázoltak, hogy mit szeretnének és kik alkotják majd a csapatot, az nagyon meggyőző volt. A harmadik évben egyébként is azt éreztem, hogy váltani kellene, vágytam egy kis környezetváltásra, Szolnok mégiscsak egy kisváros, Budapesten pedig még nem vízilabdáztam.

- A Fradi-éveket hogy értékeled?

- Az elején vegyes érzéseim voltak, abban az évben, amikor megnyertük a BL-t voltak komoly hullámvölgyek is, az, hogy innen sikerült feljutni a szezon végén a csúcsra, külön értékessé teszi azt a győzelmet. Zsolt remek edző, a csapattársak is kiválóak voltak, nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy ott játszhattam. Nem tudok rosszat mondani, minden jól működött, egyedül azt sajnálom, hogy ezt az évet nem tudtuk befejezni. 



- Megnyertétek volna...?

- Volt erre esélyünk...

  - A vlv 11 éve megszavaztatja az adott évben a nemzeti csapatban szerepelt összes játékost. A kérdések egyike az év idegenlégiósára vonatkozik és négy alkalommal is Aaron Younger lett az első ezen a szavazáson. Ezt hogy értékeled, mekkora elismerésnek tekinted?

- Természetesen ez óriás megtiszteltetés, már csak azért is, mert nemcsak a csapattársaimtól kaptam szavazatokat, hanem azoktól is, akik ellenfeleim voltak, más klubban játszottak. 

- Most Olaszországba költöztök, aztán valószínűleg Ausztráliába. Mi az, amire a legszebb emlékként fogsz visszaemlékezni évek múlva, ha Magyarországról kérdeznek?

- Az első, hogy itt ismerkedtem meg a feleségemmel. A vízilabda szempontjából a Budapest Arénában, hatalmas nézőközönség ellőtt elért BL-győzelem, azt soha nem fogom elfelejteni.

- Hogy látod a vízilabda helyzetét ma? Nemcsak a különböző országokban, hanem más sportágakhoz viszonyítva.

- Sajnos a vízilabda soha nem tartozott a legnépszerűbb sortágak közé. Vannak mérkőzések, amelyek után kifejezetten optimista vagyok, ugyanakkor sajnos rendeznek világversenyeket olyan országokban, ahol abszolút érdektelenség övezi az adott tornát és ez nem tesz jót a sportágnak. Jelenleg úgy tűnik, néhány olyan emberen múlik a vízilabda sorsa, akik megengedhetik maguknak hogy támogassák a pólót. Ugyanilyen vezetőkre van szükség a szövetségek élén és az így létrejövő összefogás optimizmusra adna okot.

- Ha véget ér a játékos-pályafutásod, milyen lesz a jövőd? Maradsz a vízilabdasport közelében? Jár-e már a fejedben az a gondolat, hogy mi lesz a sportolás után?

-  Szerintem minden vízilabdásnak már a pályafutása elején gondolnia kell arra, hogy mi lesz vele a játékos-pályafutást követően. Ennek elsősorban az az oka, hogy a mi sportágunk nem hasonlítható össze például a labdarúgással. Fontos volt, hogy tanuljak, mesterdiplomára tettem szert, közgazdasági vonalon tervezem a civil pályámat. Az ismeretségi körünkben sokat ugratnak minket azzal, hogy mi már soha nem fogunk visszatérni Ausztráliába, hiszen mindig azt mondjuk, hogy majd egy év múlva... Én még most is úgy gondolom, hogy visszatérek, s ha így lesz, nem szeretnék semmilyen módon a vízilabdában tevékenykedni, sem edzőként, sem szövetségi alkalmazottként, egyszerű polgári életre készülök. Olyasmi szóba jöhet, hogy egy klubban segítsem a gyerekeket, átadva azt a tudást, amit összeszedtem, de nem törekszem semmilyen pozícióra a sportágban. 

- Van-e bármi, amit még mondanál, de nem került szóba a beszélgetés során?

- Csak annyi, hogy minden klubnak, ahol játszottam, mindenkinek, aki segített a pályafutásom során, szeretném elmondani, hogy nagyon hálás vagyok. Remélem, hogy abból a sok jóból, amit Magyarországtól kaptam, egyszer vissza tudok majd adni valamit. Az utolsó két évet külön szeretném megköszönni a Fradinak, azt kaptam tőlük, amit ígértek.

- Sok sikert kívánok és bár nem az én feladatom értékelni a Magyarországon töltött csaknem egy évtizededet, én úgy láttam, hogy megszerettek az itteni szurkolók, senkitől nem hallottam rossz véleményt rólad, s nagyon jó játékosként maradsz meg az emlékezetünkben!